Ez nem volt rossz érzés, most így a kocsiban egyedül ülni, a sok járás
után, éhesen, lassacskán megpihenő, elrendezkedő képekkel a fejében.
Maguktól alakultak ki és készen ugrottak elő az agyában az Olgával való
együttlét élesebb képei. Mintha valami láthatatlan kereskedősegéd gyors
tempóban rakott volna eléje mintákat és ő ott állna, határozatlanul:…
délután, ahogy bement a kapu alá… a színház előtt a hamis búcsú: „haza
kell mennem“… a pillanat a szigeten, mikor a keztyűt lefejtette róla… a
padon, mikor sírt… Aztán: „elvenne engem?“… Meg fönn a hídon, a
kocsiban, amelynek sötétjéből aggódva és hűen villogott ki a szeme, mint
egy jó kis kutyáé a kutyaház mélyéből… És végül az a rémült nézés, mikor
megcsókolta… az ajkának a meleg rugalmassága… forró, friss tej-íze…
Vissza-visszanézett egyik-másik eltünő kép után, mikor az új megjelent,
és a végén olyat érzett, mint a vevő, aki még egyszer ránéz az egész
csomóra és: ez is szép… és: az se rossz… ez a legjobb, de… most nem
vesz, majd még gondolkozik, majd legközelebb. Hát hagyjuk, mindegy, na.
A tánc javában folyt a Moulin parkettnégyszögén, a kis asztalok és az
emberfej-csomók közt. A lárma nagy volt, talán nagyobb, mint máskor, a
világosság is szikrázóbb, így, a sötét és csöndes szigetről jövet. A
tükrök úgy ragyogtak, hogy a csiszolt élük vakította a szemét. Mintha
zsivajt is vertek volna vissza, nemcsak fényt. Ahogy tétován megállt az
asztalok közt, a négyszög partjáról megint kezek emelkedtek a fejcsomók
fölé: Somogyi és Rácz.
– Rég nem láttalak – mondta Rácz, akinek a szemüvege úgy csillant meg,
mintha gyémántból volna. A hangjában egy kis nyugodt gúny volt és egy
kis gyanusítás, mintha azért kerülné, mert kibékült Ellával.
Andor a táncolók közt és a kijáratnál csoportban álló lányok seregében a
szemével keresett valakit, nem is tudta, hogy kit, csak aztán jutott
eszébe: a vörösruhást kereste. Az egész tarkaságban nem volt egyetlen
vörös folt se.
– Nem, – mondta Rácznak – nem voltam Ellánál.
A szomszéd asztalnál három idősebb úr nevetett. Egy éltes hölgy lesütött
szemmel, rosszkedvűen ült köztük. Egy negyedik úr ravaszul mosolyogva
nézte a hölgyet. A felesége lehetett és valami rossz viccet mondhatott
rá, ami bántotta. A zene angolt játszott, éktelen zsivaj volt. Somogyi
odahajolt a füléhez:
– Olga nem mondott semmit, ami engem érdekelne?
– Nem.
Ebben a pillanatban meglátta a Csirkét a négyszög közepén, amint a
táncoló párok közt egyedül ugrált. A Csirke nem volt vörösben és ez
valami csalódásféle volt. Kár. A Csirke matrózruhában volt. Úgy volt
öltözve, mint a matrózok: magassarkú fehér atlasz félcipő volt rajta,
fehér harisnya, feszes kis fehér atlasznadrág, sötétkék matrózblúz
világoskék matrózgallérral, elől vékony kis vérvörös nyakkendő. Szőke
fején matrózsapka. Kezében vékonyka pálca. A maga kedvére ugrált,
mutogatta és fintorgatta kis hátulját, csontos térdét és elemiiskolás,
fiús mosolyát, az angol zene taktusára, a kis pálcával a pálcás gigerlik
mozdulatait karrikírozva. Monokli is volt rajta, matrózmonokli.
– Hol a vörös ruha? – kérdezte Andor, miközben a rántottát kezdte enni,
amit a pincér hozott.
Rácz egy kövér, mélyen kivágott feketeruhás lányt mustrált, aki égnek
fordított szemmel táncolt a szmokingos táncmesterrel. Nagy tollas fekete
kalapja, telt, meztelen válla s a fekete estélyruha a szenvedélyes
nagyvilági úrhölgy jellegét adta neki s ő érezte ezt, mert előkelőn és
egy-egy pillanatra lehúnyva a szemét, ajkába harapott néha táncközben.
Ezt nézte Rácz a gyémántszemüveg mögül, kísérte a tekintetével a táncát,
úgy felelt:
– A vörös ruha? Ma nincs vörös ruha.
A Csirke a négyszög közepén eltolt magától egy táncost, aki át akarta
karolni. Aztán veszekedett vele egy kicsit, majd hirtelen megfordult,
előrehajolt és a hátuljával ellökte magától. Egy asztalnál harsogva
nevettek ezen. Az ellökött alak ehhez az asztalhoz ült vissza. A Csirke
is nevetett és Somogyira nézett.
– Brávó, Csirke – mondta Somogyi.
A kéjvágyó fekete úrhölgy odalépett az asztalukhoz:
– Szervusz – mondta Rácznak, a kezét nyújtotta unottan és már el is
ment.
– Igen? – mosolygott Somogyi.
– Dehogy – mondta Rácz, mohón nézett a kövér fehér vállak után és zavart
volt egy kicsit a hangja. – Nincs nekem annyi pénzem.
– Te, – mondta Andor Somogyinak – te beszéltél erről a Csirkéről az
Olgának?
– Miért?
– Mert említette, mintha tudom is én…
Somogyi vállat vont:
– Ő mondta, hogy folyton bámultad…
– Kicsoda?… Ő?…
– Ő, a Csirke.
– Hogy én bámultam?
Odapillantott a négyszög közepére. A Csirke most állt és a monoklin
keresztül Andort nézte. Mikor a pillantásuk találkozott, elkezdett
lassan jönni feléjük. „Na“ – kiáltott haragosan egy táncoló párra, amely
fel akarta dönteni. Ahogy fordultak, előbb a lányt vágta hátba, aztán a
táncost. Odaállt Andorék asztala elé, kis hasát nekitámasztotta az
asztal szélének, a pálcikával megkocogtatta a vizespoharakat:
– Mit isztok?
– Mondja, – mondta Andor – mit beszél maga? Hogy én bámultam magát?
– Én?
– Igen. Somogyinak mondta.
– Te, – mondta a Csirke Somogyinak, a pálcával Andorra mutatva – ki ez
az úr?
– Gróf Kohn – mondta Somogyi.
A Csirke szétnézett, mintha más foglalkozást keresne.
– Mondja, – szólt Andor és megfogta a kezét – mondja…
Lenézett nagyra festett szemével az ülő fiúra:
– Mit mondjak?
– Mondja… – még egyre fogta a kezét. – Miért olyan hideg a keze?
– Itt a Révész – szólt hirtelen a lány és el akart ugrani. De Andor
fogta a kezét.
– Eressze el a kezemet.
– Nem.
Ráütött a pálcával Andor kezére. Az ütés kissé nagyobbra sikerült, mint
tervezve volt, úgy hogy megszeppent, hirtelen elmosolyodott:
– Fájt?
Somogyi észrevétlenül átnyúlt az asztal fölött és viszonzásul
csattanósat sózott a fehér atlasz matróznadrágra.
– Te dög – mondta a Csirke és kómikus grimaszt csinált, simogatta az
ütés helyét. Andor eleresztette a kezét. – Megállj! – mondta a Csirke és
Révész úr felé szaladt ugrálva, a nyakába kapaszkodott, aztán átölelte
sápadt, kis feketebajuszos éhenkórász-fejét és leszorította az
öltözőajtó mellett egy kis asztalhoz. Cigarettát kért tőle, rágyújtott
és szembekönyökölve vele nagyon komolyan figyelt arra, amit Révész
beszélt.
Mikor félnégykor lementek a lépcsőn, Rácz azt mondta Andornak, hogy
„ilyen kis dög“ volna neki való, mint a Csirke. Ez mulatságos és olcsó
és kedves és veszélytelen. Úriembernek ebben a korban ilyen babája van.
Akinek van egy kis pénze, az így éljen.
– Mit kínozod magad? Mikor voltál utoljára nővel?
Nem is mert felelni erre. Furcsán élt, az igaz. Zavartan szólt:
– Hát ennek ott van az a Révésze.
– Ugyan! – intett Rácz. – Révész úr… Mindeniknek van Révésze és mégis…
Az utcára léptek ki. Rácz hazament. Somogyi ásított:
– Megyünk még valahova?
– Nem – mondta Andor és intett az egyetlen fiákeresnek, aki a túlsó
gyalogjáró előtt várt. Ez felállt a bakon és úgy hajtott oda. Andor most
egy kicsit utálta Somogyit. Mikor a fiákeres a pokrócokat hajtogatta, a
Csirke jött ki a kapun Révész úrral. Rövid fekete szoknya volt rajta, a
fejében fülig érő fekete sapka.
– Nincs kocsi? – kiáltott a fiákeresre, látva, hogy ez az egyetlen már
el van foglalva.
– Nincs – mondta ez kárörömmel.
A Csirke megbökte Somogyi mellét:
– A tied?
– Nem. A gróf Kohné.
A Csirke rá se nézett Andorra. Somogyinak mondta:
– Vigyetek haza.
– Parancsoljon – mondta Andor és a kocsira mutatott. Szerény és fátyolos
hang szólalt meg mögötte:
– Nevem Révész.
– Aradi – mondta Andor.
Somogyi búcsúzott.
– Te nem jösz? – kérdezte a Csirke.
– Nem.
Elment, gyalog.
Csirke beszállt a nyitott kocsiba és megállt a közepén:
– Üljetek be, én a közepére ülök.
Révész úr előzékenyen megkerülte a kocsit és túlról szállt be. Andor is
beült és a Csirke a kétfelé húzódó két fiatalember közé kecsesen és
célzatosan, vicces mozdulattal tette le magát.
– Hol lakik? – kérdezte Andort.
– A Margitszigeten.
– Én a Városligetnél. A Savanyú tudja.
Savanyú, a fiákeres, meg se fordult a bakon, úgy mondta:
– Én ne tudnám? Gyio.
Indult. Az Opera előtt nekieresztette a két piszkosszürke, sovány lovat.
Hangosan beszélt hozzájuk a bakról. Friss, jó levegőben szaladt a kocsi,
derengő hajnali kékben és szürkében a barna házak közt. Andor furcsán
érezte magát ezzel a két idegennel. Nem beszéltek. Révész úr szerényen
húzódott a sarokba és felgyűrte a gallérját. Később azt mondta a Csirke,
mikor a fiáker lassított az Oktogonnál, három tejeskocsit eresztve át
maga előtt:
– Mit beszélt ez, hogy én mondtam, hogy maga bámult?
– Semmi – mondta Andor.
Megint szaladt a kocsi, gyorsan gurult a vékony, kissé zökögős gummiján.
– Szép a szigeten? – kérdezte a Csirke és most először fordult meg,
ránézett Andorra, akinek le volt húnyva a szeme. – Mi az, maga alszik?
– Nem én.
– Mondja – szólt a Csirke, akinek a kelő nap fényében csúnyául kormos
volt a szemöldöke és lila a festett arca. – Mink majd magát hazakísérjük
a szigetre és visszagyövünk a kocsival. Jó?
– Savanyú! – kiáltott Andor.
– Hallottam, nagyságos úr – mondta Savanyú meg se fordulva, már
lassított, fordult és a körút felé eresztette ki a két piszkos macskát.
Jó, szeles, friss szaladás volt ez, végig az üres körúton, fel a hídra,
aztán sebesen le a szigetre. Mintha a két sovány lovacska is élvezte
volna, szaporán és szorgalmasan verte a rövid trappot a homokos dunai
úton, fel-felhegyezve a fülét Savanyú hangjaira: „ééééh… nyiéééh…
nyieeee…“
– Magát Aradinak hijják? – kérdezte a Csirke, nyeszlett fekete
fátyolboát tartva a szája elé. Megint feléje fordult.
– Igen.
– Aladár?
– Andor.
Előre fordult. Aztán hirtelen megint vissza:
– Mondja, nincs valami olvasni való könyve?
– Van.
– Ledobja?
– Le.
A kis hotel előtt már sepertek a parasztasszonyok. A Csirke kiszállt és
egy hajót nézett a Dunán. A hajó négy nagy uszályt vontatott és rengeteg
fekete füstöt bocsátott.
– Milyen ereje van ennek a kis büdös hajónak – mondta Révész úrnak, aki
fázósan állt melléje, mialatt Andor pénzt adott Savanyúnak, kifizetve
azt is, hogy visszavigye őnagyságáékat.
– Egy pillanat, – mondta, mikor a portást várták – ez itt az ablakom.
Felmutatott egyik nyitott ablakra. A portás előjött. Kezet fogtak,
Révész úr kalapot emelt. Aztán vártak egy kicsit, míg Andor kihajolt az
ablakon:
– Itt van – mondta.
És eleresztett egy szinesborítékos könyvet, ami kinyilt a levegőben.
Révész úr elkapta. Zola Nanája volt rövidített és komisz magyar
fordításban.
– Köszönöm – mondta a Csirke, megnézve a képet a borítékon. Révész úr
megint kalapot emelt. Beültek a fiákerbe, mintha az övék lett volna s az
elindult velük a dunai bokrok közt, visszafelé. Andor az ablakba
könyökölt, nagyon fáradt és kábult volt, minden érdeklődés nélkül nézett
utánuk. A fiáker lassú trappban indult velük, de mikor kikerült a bokrok
közül a nyilt útra, ez a lassú trapp is megszűnt, a lovak pihenő
lépésben kezdtek menni, Savanyú eleresztette a gyeplőt és rágyújtott s
látszott, amint megfordulva a bakon, beszélgetni kezd a két vendégével.
Lassan poroszkáltak így visszafelé a pirosló reggelben, mint valami
magára hagyott, együvé tartozó kis személyzet, miután elvált tőlük a
komoly ember, a fizető vendég, aki miatt a világon vannak.