A színház főkapujában, az ívlámpák fényében cigarettázva állott
húsz-harminc ember, nagyrésze kalap nélkül. Felvonásköz volt. Andor
hátrakerült a színészbejáróhoz. Az előtt is cigarettáztak, furcsa,
lilára festett, ragasztott orrú, kopasz-parókás szomorú emberek. A
portásfülke tele volt kifestett emberekkel. Frakkos urak és estélyruhás
hölgyek ültek a széken, asztalon, egyik-másik hölgy a férfiak térdén.
Olga nem volt köztük. Lehet, hogy nem jött el. A hölgyek a nyaralásról
beszéltek. Andor tovább indult, s a belső folyosón meglátta egy
villanykörte alatt Somogyit. Aranyszőke tanárszakáll volt rajta, az arca
piros-pozsgásra festve, aranykeretű pápaszeme feltolva a homlokára.
Őszbevegyült-szőke paróka volt a fején.
– Te, – mondta neki Somogyi és karonfogva egy keresztfolyosóba húzta be
– te ma beszélgettél Olgával. Elkísérted, tudom.
– Honnan tudod?
– Most mondta. Itt van.
Andor megnyugodott kissé.
– Te, – mondta Somogyi és a szakállához illő joviális
doktorbácsi-mozdulatot tett, mosolygott és előretolta a hasát – mondd
meg, ha valamit mesélt rólam, meg Irmáról… hogy Irma… nem mondott-e neki
valamit rólam?
– Egy szót se beszélt erről.
– De ha fog… – mondta a színész, és felemelte a mutatóujját – én
megtudom, úgy-e? Becsületszó, hogy soha senkinek erről nem szólok,
bátran referálhatsz.
Idegesen nézett szét a fiú:
– Jó.
Csöngettek. A cigaretták felvillantak, mindenki húzott még egy nagyot,
mielőtt eldobta, némelyek a szájukban bevitték magukkal a füstöt az
épületbe, úgy ragaszkodtak hozzá. Egy-két perc alatt néptelen lett az
utca, a fülke, a folyosó. Kezdődött a második felvonás. Andor egyedül
maradt a folyosón. Állt és nézte a fekete próbatáblát, nem olvasva
semmit a krétás írásból. Aztán nyilt egy vasajtó és Olga jött ki a
színpadról. Kalapot emelt a fiú, udvariasan.
– Jó estét – mondta a lány. – Hát maga mit keres itt?
A fiú belement ebbe, hogy nem akar emlékezni a délutánra:
– Somogyival volt dolgom.
Aztán hirtelen, idegesen, únva és méltatlannak találva ezt a cicázást:
– Kérem, Olga, – mondta – jöjjön ki velem az utcára, komoly beszédem van
magával.
A lány csodálkozva nézett rá, aztán elindult, lassan ment le a néhány
lépcsőn, benézett a portásfülkébe, mutatva, hogy nem siet, és kiment az
utcára. Mikor Andor utólérte, kezet nyújtott feléje a lány:
– Na, Isten áldja meg, én megyek haza.
– De hiszen… mondtam, hogy valami komoly beszédem van…
De hamar elfogadta a kezét, eszébe jutott a délutáni gyerekség.
– Kérem, – mondta a lány, kiszabadítva a kezét – tessék, hallgatom.
– Jöjjön egypár lépéssel odább…
Elindultak. Andor sokáig nem beszélt, nem is volt mit mondania. Most
érezte csak, milyen lehetetlenség ennek a mellére borulni. Közömbös hang
sürgette:
– Beszéljen kérem… nekem haza kell mennem.
– Pedig szerettem volna, ha lesétálunk ide a szigetre… komolyan és sokat
szeretnék magával beszélni.
– Ugyan…
Hűvösen mosolygott:
– Mi komolyat akarhat mondani nekem? Maga.
A fiú hevesen mondta:
– Kérem, nagyon kérem, jöjjön le velem. Segítenie kell rajtam. Maga oly
komoly és okos.
– Ugyan…
– Nem is hiszi, milyen fontos napja ez az életemnek. Nagyon fontos
dolgokat akarok magának mondani. A tanácsát akarom kérni.
Eszébe jutott Somogyi, aki ugyanígy erőszakolt ki négyszemközt való
beszélgetéseket Irmától.
– Jó, – mondta a lány, hiába akarva fagyos arckifejezéssel és közömbös
hanggal enyhíteni a beleegyezés gyorsaságát – nem bánom, de kilencre
otthon akarok lenni.
Nyolc óra volt. Lementek a szigetre, a hídhoz közeleső sétaútra. Alig
szóltak egymáshoz valamit. Hallgatólag mintha megegyeztek volna abban,
hogy a komoly beszélgetés csak akkor kezdődik, amikor nem lesz
körülöttük senki. De a vendéglő lámpái idáig ragyogtak és folyton újabb
párok, csoportok jöttek a sétaútra.
– Menjünk beljebb, – mondta Andor – itt sok az ember.
A lány nem akart, de aztán rá hagyta magát beszélni. Bementek a dús lomb
és a mély árnyékok közé. Balról magas bokrok borultak az útra, jobbról a
fák fekete csipkefüggönye mögött a pesti lámpákkal szórakozott a Duna.
– Maga vőlegény – mondta Olga, nem kérdező hangon, hanem konstatálva.
– Nem. Nem is voltam.
Keserűen és gúnyosan mondta el néhány szóban a vőlegénysége történetét.
– És most nincs senkim – végezte.
Olga megállott:
– És a vörösruhás táncosnő?
Ez már feltűnő volt, a Csirkének ez a szereplése. Másodszor találkozott
ezzel a pletykával. Most már bizonyos volt, hogy Somogyinak jár a szája.
„Mi ez?“ – gondolta – „hát olyan érdekes ember vagyok én, hogy így
figyelik minden mondatomat? Hát már érdeklődnöm se szabad egy… egy…
ilyen senki iránt?“
– Senkim sincs – mondta. Megcáfolatlanul hagyta a vörösruhás táncosnőt.
– Ezen a nagy világon senkim.
Leültek egy padra.
– Azért vonzódom magához. Nem birok így. Kell valaki. És más bajom is
van. Szegény apám… nagyon, nagyon beteg.
– Mi baja van?
– Ne is kérdezze. Már csak napjai vannak.
– És maga nincs mellette?
– Napjában kétszer megyek hozzá. Szanatóriumban fekszik.
Mélyen sóhajtott, pedig ezt szerette volna elfojtani. Halkan tette
hozzá:
– Most is tőle jövök.
És felbuzgott mellében a hő bánat, mint ahogy a hirtelen felforró víz
dagad fölfelé az edényben. Most megint ott volt, ahol a szanatórium
kapuján kijövet. Minden más gondolattól mentesen, nagy árvasága gyerekes
vágyával érintette meg oldalt hajló feje a lány vállát. A kalapját maga
mellé tette a padra.
A lány nem mozdult. Tűrte ezt a nagyon gyönge érintést, amely oly
alig-érezhető volt, hogy világosan magán viselte a szimbolikus jelleget.
De soká tartott és akkor Olga megszólalt:
– Maga sír?
Nem is sírt.
– Nem – suttogta. – De olyan jól esik így… olyan jól esik…
És e szavakkal erősebb és természetesebb lett az érintés, a fej
megmozdult és a válltól a szív felé bujt, szorosan tapadt oda.
– Nem… ne… – mondta a lány és a másik kezével megfogta a fiú fejét,
gyöngén tolta el a szívetájáról. – Ezt nem… ne…
– De kérem… nagyon kérem…
– Nincs értelme… ennek… – mondta Olga és fölkelt. – Jöjjön.
Elindult, és mikor a fiú utólérte:
– Nagyon sajnálom magát.
– Azt ne tegye. Ezek rossz napok és majd elmúlnak. De most… oly
végtelenül egyedül vagyok… és maga oly komoly és oly jó… Látszik, hogy a
jó Irma testvére. Az is olyan angyali szív.
– Nem szeretem – mondta a lány.
– Irmát?
– Azt. Nem szeretem.
– A testvérét?
– Nem szeretem. Gyűlölöm. Ne hasonlítson hozzá, ne hasonlítsanak hozzá,
hagyjanak vele békén, én én vagyok… én magam vagyok valaki… Istenem, hát
ez már mindig így lesz?
Váratlanul zokogni kezdett, fájdalmasan. Elfordult, és otthagyva a fiút,
visszafelé ment, a szemére szorított zsebkendővel. Andort meglepte ez a
hirtelen előtörő sírás, utána sietett és átfogta a derekát.
– Hagyjon!
Eltolta magától és leült a padra, amelyről az imént keltek fel,
elfordult a fiútól és a pad hátára borult, a könyöke hajlásába rejtette
a fejét, mint a madár a szárnya alá. Balkezének keztyűs keze az ölébe
esett, görcsösen szorítva a kis zsebkendőt, amelynek kiálló csipkés
széle remegett a kezében, mint egy tűre szúrt fehér pillangó. Nagy és
régi szomorúság lehetett ez, ami most ilyen hévséggel csordult ki
belőle.
A fiú hallgatva állt előtte és a végét várta. A lány lassan-lassan
megnyugodott. Letapogatta a szemét a kis csipkegombóccal.
– Menjünk haza – mondta, hirtelen fölkelve és végigsimítva a mellétől a
derekáig az angol kabátkát.
– Nem, így nem… ez borzasztó… jöjjön édes Olga, nyugodjék meg egy
kicsit… – és bátran, erősen fogta karon, vitte befelé, a sziget közepe
felé. Idegen pár jött velük szembe a sötétben, hórihorgas férfi és
egészen kis lány. A férfi a lány vállát ölelte át, a lány a férfi
derekát.
– Borzasztó, – mondta halkan Olga – itt emberek járnak.
Elmentek mellettük. Mind a két pár hallgatott, mikor kitért egymásnak.
Andor addig faggatta, amíg vallott. Ijesztő nagy és csökönyös gyűlölet
hangja volt ez, mikor Olga egyre izgatottabban, a végre kiszabaduló
érzés nagy tódulásával elmondta a baját. Utálta a nővérét, mert
tisztességtelen életet él. Gyűlölte a színházat és a bohéméletet, ő
tudni sem akart ezekről a dolgokról, ő tisztán és boldogan akart
férjhezmenni, komoly emberhez. Ő nem bírja ezt a hangot és ezt a
piszkot. És a ruha égeti, ami rajta van, mert ez is az Irma rossz
életéből való. A falat nem megy le a torkán, mióta Pesten van és ott
kell ülni Rodics doktorral, a dagadtarcú ügyvéddel, hármasban, a
vacsoránál. És az a hang, ahogy az ügyvéd mint kis sógornőjét kezeli. És
az a megalázott családi állapot, amelyben ő ott az asztalnál hallgat és
összeszorítja az ajkát. Erre nem adott okot és erről nem tehet, ez mind
Irma miatt szakadt rá. És az ügyvéd szeretetteljes csúfolódása és
konfidens ölelései. És ahogy be akar menni hozzá ingujjban, reggel,
mikor ő öltözködik, az idősebb sógor papucsos és atyáskodó vígságával, –
ahogy lenézi és ahogy bizalmaskodva ráüt néha a… Hogy szeretné ilyenkor
egy éles, keskeny és hosszú tőrrel leszúrni, hogy a vérét lássa
bugyborékolni a száján… És Irma is érzi ezt és szemrehányón int az
ügyvédnek és duzzog vele ezért… de ebben még egy kis féltékenység is van
és ez a leggyötrőbb, mikor ő úgy gyűlöli és utálja a pocakost. Nem
bírja, nem bírja azt a mosolygó undok nyugalmát, amivel elégedetten
mulat az ő rendreutasító tekintetén, mikor megöleli, mikor igazi nagy,
csattanós pofonokat tűr el tőle, hangosan és szívből nevetve. Nem
törődik a haragtól szikrázó szemekkel, a pofonok közt is ölelgetni
próbálja, birkózik vele és nevet, hogy a könnyei potyognak belé. És
Irma, aki dühösen szidja össze az ügyvédet és duzzogva megy félre,
haragszik rá, sírva is fakad, hogy „a hugom tisztességes lány és én ezt
nem tudom nézni, ezt az ordináréságot…“ És mikor az ügyvéd nevetve
elmegy, és ők magukra maradnak, odalép Olgához, megöleli és megcsókolva
haragban égő arcát, mondja: „de te se légy olyan vad, jóságból teszi és
engem imád és olyan hozzánk, mint a falat kenyér és ilyenek az ő viccei
és ő nekem több mint a férjem…“ – és segít megigazítani Olga felborzolt
haját és aztán leülnek mind a ketten, Irma az ablakhoz, elgondolkozva,
és Olga a pamlag sarkába, még lihegve a birkózástól, elpihenni nem akaró
szívdobogással, komoran és feneketlen szomorúsággal nézve maga elé.
Hosszú, hosszú percekig hallgatnak így ketten. És milyen jó volt
Váradon, ott ebből nem volt semmi, ott családnál lakott. És most fel
kellett jönni ide, ebbe a pokolba és ebbe a szennybe, amit nem lehet
tűrni, nem lehet már bírni, pedig csak egy hónapja, hogy itt van és ő
világgá fog menni és ő öngyilkos lesz és mért nem lehet ő komoly és
derék úriasszony valaha, mért bánnak vele így, mért kergetik őt is
valami piszkosság felé, amitől irtózik és amibe nem fogják belelökni
soha, soha, soha, inkább az életét dobja el, de ezt nem, nem, nem, nem…
Úgy belemelegedett ennek az elmondásába, hogy már nem is a fiúhoz
beszélt, hanem maga elé meredve, panaszosan, idegesen, egyre
hangosabban, észre se véve, hogy a fiú két kézre fogja a kezét, lehúzza
róla a keztyűt és a hóna alá szorítva karját, le-lehajol a finom,
hosszúkás kézhez és meg-megcsókolja. Néha gépiesen vonszolni kezdte
kifelé a karját a fogságából, de aztán tovább beszélt és megint hagyta,
hogy a fiú hol a száját, hol az arcát szorítsa a kezére.
– Maga nem is tudja, – mondta a lány – hogy ez az, amiért itt most járok
magával… talán mindegy is, hogy maga az, vagy más… de egy rendes ruhájú
ember, akinek modora van… és azt mondja, hogy komoly… és jó családból
van… és nem tartozik ezek közé a…
– Somogyi azt mondta… – kezdte Andor, de a lány felkiáltott:
– Ezt aztán ne is említse. Mert ez a legpiszkosabb a világon, a
legutolsó, a legutolsó…
Sírni kezdett:
– Ezt nem lehet leírni, ahogy én ezeket utálom, mind… és hogy lehet
ezzel szóbaállni, és hogy tud maga ezzel beszélni? Tudja maga, mit
csinált ez tegnap? Ötszáz koronát kért kölcsön a Rodicstól és a Rodics
kérdezte Irmát, hogy adjon-e neki és Irma fel volt háborodva és azt
mondta, hogy a világért sem, és a pocakos nevetni kezdett és azt mondta,
hogy már adott neki. Ez a maga barátja.
– Barátom? – Csöndesen mosolygott.
Hallgatva jártak, most visszafelé jöttek a sziget közepéről. A lány
átnézett a fák közt, a Dunán, a pesti lámpákra:
– Hány óra?
– Tizenegy.
– Szent isten…
Összecsapta a kezét. Megrémült.
– Jöjjön – mondta – gyorsan… Kocsit kell venni… mit fog gondolni Irma?
– Még nem is vacsorált, ugy-e?
– Mindegy. Gyerünk, gyerünk.
– Nézze, most már úgyis mindegy… telefonálunk Irmának, hogy a szigeten
van… itt vacsorál nagy társaságban…
– Nem, nem, nem – és húzta a kezénél fogva.
– Jöjjön, – mondta Andor – még kapunk valamit a vendéglőben, engem itt
ismernek, én itt lakom.
Hirtelen megállt a lány:
– Maga itt lakik?
– Itt.
– És… ezért hítt maga engem ide?
– Ugyan, hova gondol. Kérem, ne bántson meg.
Siettek, fel, a híd felé. Messze elkerülték a vendéglőt, amelyben már
csak egy nagy társaság lármázott a fák alatt, hosszú asztalnál, sok
hölgy és sok férfi, a férfiak mind evezős-egyleti ruhában, kis fehér
sapkákkal lebarnult fejükön. A többi asztalokon az abroszokat
hajtogatták a pincérek.
A híd közelében, mikor a fák alól kijöttek és a nagy csillagos kupola
feltárult fölöttük, Andor csöndesen mondta:
– Ne siessen úgy. Mindegy.
A lány megállt, pihenni egy kicsit. A szívére tette a kezét. A
fénypontokkal teletűzdelt sötétkék tájképet nézte. Andor megérintette a
karját. A lány ránézett. A halvány éjszaka sugárzásában látni lehetett,
hogy fehérebb az arca, mint máskor. Egy kis kényszeredett mosolyt
erőltetett magára:
– Mondja… – szólt halkan, egészen nyugodtan – mondja, elvenne maga
engem?
Ez hirtelen jött, de olyan szervesen tartozott hozzá az imént a fák
között elsírt nagy panaszhoz, a menekülési vágyhoz, mintha az csengett
volna belőle: „bánom is én, csak ezektől el“, annyi gyerekes, de sértő
szeszélyesség volt benne, hogy Andor megharagudott érte. Éles lett:
– Megtisztelő – mondta.
A lány merően nézett rá.
– Akár én is – mondta a fiú. – Mindegy, kicsoda, az első jókabátos
ember… bárki… csak vigye el onnan…
A lány nem felelt, sértődötten, sietve indult el a híd felé. Andor
lassan ment utána, egyideig egyre nagyobb lett a távolság közöttük.
Fenn, a hídnál néhány gyors lépéssel utólérte, megelőzte és megállított
egy kocsit. Nyitott kocsi volt.
– Hajtsa fel a födelet – mondta a kocsisnak.
Olga beszállott. A fiú, mint aki itt marad, behajolt a födél alá:
– Hova vigye?
És pénzt szedett elő a mellényzsebéből. A lány nem felelt. Egy villamos
csöngetett rá Andorra, szorosan a kocsi mellé kellett lapulnia, míg
vasas dübörgéssel elgurult mellette a lámpáktól sugárzó vagon.
– Hova vigye?
A kocsi sötétjében világított a lány szeme:
– Nem kísér el?
Beugrott melléje, onnan mondták meg a kocsisnak a számot. Az egész úton
hallgattak. Mikor a kocsi megállt Irma lakása előtt az Erzsébet-körúton,
a lány nem mozdult. Andor kihajolt a födél alól:
– Nem ez az a ház?
– De ez az – mondta Olga. – És ülve maradt.
Andor se szólt semmit. Ült a lány mellett és várt. A lány nagyon meg
volt alázva. A gőgből semmi nem maradt. De Andor nem szólt, élvezte ezt
a kínlódást. A kocsis leszállt és letakarta a lovat.
Olga csöndesen szólalt meg a sarokban:
– Haragszik rám?
A hangból nőiesség és megalázkodás áradt.
– Nem – mondta Andor, feléje fordult, gyöngéden átnyúlt a feje mögött,
elfogta a túlsó orcáját és közel hajolt hozzá. A lány egy kicsit
hátrafeszítette a fejét a közeledő arc elől, de mélyen a szemébe nézett
a fiúnak. Nagyon csöndesen mondta:
– De haragszik rám.
A fiú lassan, tagadólag intett és ezzel a mozdulattal egészen közel
hajolt a szájához. A két haraghoz szokott szem lassan elborult, valami
kis rémületféle jelent meg a lány arcán. A fiú lassan eresztette rá
ajkát a lány ajkára, ez tüzelt és remegett. Megcsókolta, egyszer, de
hosszan. Aztán ő igazította meg a lány félrecsúszott sapkáját. Kezet
csókolt neki. Olga kiszállt és becsöngetett. A fiú odaállt melléje és
megvárta a házmestert.
– Kezét csókolom – mondta, mikor a kapu nyílott. A lány nem felelt, csak
meghajtotta a fejét, nagyon komolyan. A kapu becsukódott. A kocsis
leszedte a pokrócot a lóról és a bakra ült. A fiú lassan, elgondolkozva
ment oda hozzá. Kivette az óráját.
– Mondja… – szólt szórakozottan – tudja maga, hogy hol van a… hogy hol
van a… várjon csak…
Borzasztó éhes volt.
– A Moulinhez menjen – és bebújt a kocsiba.