A szanatórium előtt mélyet sóhajtott. Ez a hol eltűnő, hol megint
feltolakodó gond és fájdalom… apa…
– Szabad – mondta egy fáradtan nyögő hang, mikor gyöngéden megkopogtatta
a szoba ajtaját.
Az öreg úr most már igen rossz állapotban volt. Ijesztően lesoványodott,
szürke bajusza nagyon megnőtt és megőszült néhány hét óta. A szeme
mélyen feküdt a gödrében és a tekintete hol zavart, hol kimondhatatlanul
álmos volt, mintha a végtelen álmot hozzá méltó iszonyú álmosság előzné
meg. Majdnem egész nap aludt a sok morfiumtól, csak itt-ott volt ébren
néhány órára, s ezt az időt is szenderegve, félig lehúnyt szemmel
töltötte, olyan volt ilyenkor a szeme, mintha rövid volna hozzá a
szemhéj. Halkan és nyöszörögve beszélt, nem mindig értelmesen, hozzá
kellett hajolni, ha valamit mondott, de akkor se a hangjából, hanem az
arckifejezéséből lehetett tudni, hogy kér valamit. Néha nem sikerült
belőle kivenni, hogy mit kér. A gyöngéd kérdezősködésre értelmetlen
motyogással felelt, aztán csökönyösen hallgatott, ha tovább kérdezték.
Tulajdonképpen mindig lehetett tudni, hogy mit kér. Mindig morfiumot
kért. Mostanában már egyszer-egyszer fehér porcukrot adtak be neki a
morfiumos ostyában, mert már akkora adagokra szokott, mint az erős
morfinisták. Ezt néha észrevette, de nem volt ereje a tiltakozáshoz,
nyöszörögve motyogott, mozdulni próbált, és mély gyűlölettel nézett az
álszenteskedőkre, akik az ágy mellett álltak és nyomorult
kicsinyességből nem adtak neki még több morfiumot. Mit akartak rajta
óvni néhány nappal a halála előtt? A maguk bőrét féltve kínozták így az
orvosok, nem akarták, hogy a morfium utólérje a rákot és ő vigye el a
beteget a rák elől. A rákért nem ők voltak felelősek, de a morfium, az
tőlük jött, az már az orvosi tisztesség fejezetéhez tartozott. És az
öreg ember az elmúló élet minden haragjával gyűlölte őket, az orvosokat,
az ápolónőket, mindezt a sok álkomoly-arcú embert, aki egyre lett volna
jó a világon: hogy morfiumot adjon, és éppen azt nem adott.
Mikor Andor megjelent a szobában, az elszáradt öreg fej megmozdult a
párnán, a szem és a száj kinyílott, valami fájdalmas panasz volt az
arcon és a halk nyögésben: a haldokló szegény utolsó önzése már nem
örült másért a fiúnak, mint csak azért, hogy talán ő lesz az, aki adja,
végre kiköveteli és adja a morfiumot, – ez a régi kedves arc, ami annyi
mást jelentett még a teljes öntudat perceiben, most csak a végtelenül
fájó test és a kínzó morfium-szomjúság csillapítójának látszott.
A fiú egészen közel hajolt a panaszos öreg archoz, a fülét tartotta az
apja szája elé, hogy meghallja a gyönge hangot:
– Nem… adnak…
Tudta, miről van szó. Mégis kérdezte, nagy elfogódottsággal:
– Mit… nem adnak?
Az öreg észrevette ezt a hazugságot. Durcásan fordította el tőle a
szemét, mintha a fiú is elhagyta volna hűtlenül, ő is összeállt volna a
gazemberekkel. Andor hamar jóvá akarta tenni a dolgot:
– Morfiumot?
A szóra élénkség világosodott az álmos szemekben és az öreg ember
kinyitotta a száját, mint mikor a csecsemő emlőt kér. És csupa könyörgés
volt az arca.
A fiú csöngetett. Mialatt a falhoz ment, a felélénkült szemek aggódva
követték. Az ápolónő jött be és szelíd üzleti mosollyal kérdezte a fiút:
– Parancsol?
– A doktort…
Az ápolónői arc a mosolyból a kétségbeesésbe színészkedte magát:
– Csak nincs rosszul az aranyos nagyságos úr?
– A doktort – kiáltott rá Andor. Már rég becsukódott az ajtó a kövér
vénasszony mögött, a fiú még mindig villogó haraggal nézett utána. Ezt
nagyon gyűlölte, ezt a szegény kórházi anyaszínésznőt.
A fiatal doktor bejött és Andor a homályban suttogott vele, ahová a
lámpafény nem ért el. De két égő szem nézte őket a fehér párnán nyugvó
sötét arcból. Mint akinek a sorsa dől el ott a sarokban. A doktor
mentegetőző mozdulatokat tett. Aztán Andor az ajtó felé kísérte, ott még
próbálkozott egyszer, aztán belenyugvó mozdulattal búcsúzott tőle. A
doktor megtagadta a morfiumot.
Andor leült az ágy mellé. Az öreg a szemével magához intette. Megint az
ajkaihoz hajolt a fülével:
– Rossz… rossz fiú… vagy…
Megsimította az ősz fejet.
– Menj – mondta hangosabban és rettenetes vádló tekintettel az apa.
Keservesen mozdult az ágyban, de nem bírt, lehetett látni, hogy hátat
akar fordítani a rossz gyermeknek, aki nem tudja, vagy nem akarja
kierőszakolni a morfiumot.
Andor ismét a székre ült, nem akarta említeni az orvosság nevét, nem
tudott mit mondani. Kimondhatatlan szomorúság vett rajta erőt, a
tehetetlenség érzése, a lehetetlen volta annak, hogy most itt
magyarázzon, vigasztaljon. Mert most már teljes bizonyossággal látszott
az öregen, hogy mindent tud. És az is, hogy tudja a fiáról is, hogy az
is tud mindent. Nem lehetett itt beszélni. Ha itt tudott volna valamit
hazudni ennek az okos öreg embernek, gazember lett volna. Előbb maga elé
nézett a szőnyegre, de aztán búsan ráemelte a szemét az apjára, tele
gyermeki nagy és keserves búcsúzással. A haragos öreg szem merően nézett
rá vissza. A fiú most nagyon ellágyult és esengőn, melegen nézett az
apja szemébe, e tekintettel elmondva neki minden kimondhatatlant. De
onnan nem jött feléje semmi egyéb, mint ez a gyerekesen csökönyös,
mániákus, égő harag a morfium miatt és a tehetetlenség miatt, ez a komor
és kifejező nézés, amit nem lehetett félreérteni. „Jóságos nagy Isten,“
– gondolta magában fel-felszepegő mellel a fiú – „hát apa is haraggal
megy el…“ Ez olyan végtelen nyomorúság volt most benne, legbelül, ez a
keserves véletlen, hogy az anyja után, akivel haragban volt, mikor az
meghalt, most az apa is haraggal… és mily nagy, sötét, utolsó haraggal…
Kiment.
– Az Istenért – mondta az irodában a főorvosnak, aki a lámpánál állt,
egy pohár sárga folyadékot nézett. – Adjanak neki morfiumot!
Izgatott és agresszív volt.
– Csudálom, – mondta személyében megsértve a főorvos – hogy ön,
egyetemet végzett férfi létére nem látja be, hogy képtelenség…
Tovább nézte a poharat.
– Mi képtelenség? – kiáltott a fiú, magából kikelve. – Nem képtelenség!
Marhaság… kérem.
A főorvos végignézett rajta és lassan letette a poharat.
– Az ön izgatottsága érthető és tiszteletreméltó. De méltóztassék
belátni, hogy az orvosnak megvan a maga magasabb etikája…
– Etikája! – Megvetőleg intett.
– Etikája, – hangzott rendületlenül tovább – igenis etikája, amit…
szembe kell szegeznem doktor úr érthető izgatottságával…
Andor már indult:
– Izgatottságommal… a maga etikája… – mondta kifelé menet és becsapta az
ajtót. Borzasztó volt így eredmény nélkül visszamenni az öreghez, aki
éles biztonsággal tudta, hogy ő miért ment el. Most újra leülni vele
szemben, megint állni azt a nézést! A folyosón megállt. Hiszen lehetne
más úton is szerezni morfiumot, igen, ide elhozni és titokban odaadni az
öregnek… A hideg szaladt végig a hátán erre a gondolatra, mire
végiggondolta. Most hirtelen kezdte megérteni az orvos magasabb
etikáját. „Gyávaság, ronda gyávaság, gyávaság“ – mondta magában, és
önmagára, meg az orvosokra értette, az egész emberiségre értette. Bement
és kénytelen volt a két széttárt tenyerével mutatni, hogy hiába járt. A
haldokló öregben nem volt belátás. Még sötétebben, még gyűlölőbben
nézett rá, mintha azt gondolná, hogy ez is csak olyan álszenteskedés,
mint a doktoroké. A fiú nem bírta a tekintetet. Megállt az ágy előtt és
a földre nézett. Az öreg úr suttogott valamit. Odahajolt hozzá.
– Pécsi – mondta halkan, de érthetően az öreg.
A fiú fölegyenesedett és szinte megmeredt a meglepetéstől.
– Pécsi – ismételte az apja. Hallani nem nagyon lehetett, csak a
szájmozgás mutatta pontosan a szót. A szemek nyugodtabbak lettek.
– Igen, – felelt – Pécsi. Tudom.
Most nem volt tisztában, mért mondta ezt neki az apja. Nem akarta hinni,
nem bírta hinni, hogy rosszaságból mondta, bosszúból a morfiumért, a
méregtől feldúlt idegrendszerrel, amely már az őrület határán remeg,
vagy csak véletlenül, vagy pláne örömmel… Ahogy ijedten ránézett az
öregre, szinte nem lehetett csalódni, annyira magán viselte ez a valaha
áldott, de most eltorzult arc a káröröm kifejezését, mikor a fiú
ijedtségét látta. Azt hihette, hogy a fiúnak Pécsi neve rosszul esik. És
a szegény vergődő gyermeki lélekhez közel sem fért a gondolat, hogy
ezért ítélkezzék a félőrülten csillogó szemeken, sőt úgy érezte, hogy
neki nincs más kötelessége, mint jót tenni az öreggel, boldogítani, amíg
csak lehet és amivel csak lehet, – és mikor meggyőződött magában, hogy
ez büntetés és bántás akart lenni, a fájdalomtól marokra fogott szívvel
egy rettenetes és felséges színészi mozdulatot tett, leszegte a fejét,
szomorúan bólogatott, és az irtózattól és a gyermeki szeretettől
fojtogatott hangon mondta, hogy teljes legyen az öreg káröröme, hogy ne
csalódjék a hatásban:
– Pécsi elveszi Ellát. Bevallom… fáj nekem… Nagyon rosszul esik…
Erőtlenül ült le a szoba közepén álló asztal mellé. Ahogy a balkezét az
asztalra tette, odakocogtak a körmei az üveglaphoz, úgy remegett. A
zsebébe dugta a kezét. Sokáig ült így, aztán becsöngette az ápolónőt.
Kezet csókolt az öregnek, hosszasan, forrón szorította a száját a
csontos, eres öreg kézre. Nem mert most már a szemébe nézni, úgy is ment
el, letörten, megverten, a testében is nagy fáradtsággal. A portás
fülkéjében rágyújtott és le kellett ülnie. Pihent néhány percig, aztán
elment. A sötét és hűvös utcán tért csak magához. „Istenem,“ – járt a
fejében – „ha most volna valakim, akinek a mellére hajtsam a fejemet…
valaki, aki szeret…“
Nagy tikkadtság fogta el, majdnem testi szomjúság egy érző ember iránt,
de nem tudott senkire se megnyugvással gondolni. Ráczból csak a szigorú
és férfias pápaszemcsillogást látta: „a férfi ilyenkor hallgat és nem
lágyul el…“ És Somogyi, az önző bolond, elkezdene a saját apjáról
beszélni, hogy az volt csak igazán a rettenetes haldoklás, mi ez ahhoz
képest?… és mindezt a színészeknek azzal a förtelmes hangsúlyozásával
mondaná, amely a polgári beszédjüket is kendőzi és pirosítja, mert úgy
tönkrekínozták magukban az őszinteséget, hogy végül már minden egy
hangszeren keresztül jön ki belőlük. Egy pillanatra felderült, mikor
Julira gondolt, a kövér régi szakácsnéra, aki évek óta már házvezetőnő
és családtag volt náluk és akihez most el lehetne menni az üres budai
lakásba, – de mit mondhat az ilyen szegény cselédasszony?… És Máté, a
gallérjába húzott nyakával, az elefántfejével, a pislogó kis szemeivel,
aki kába a sok magolástól és nem tud másra gondolni, mint az ügyvédi
vizsga anyagára, erre a fekete tengerre… és a vizsga rémületére, amitől
álmatlan az az egy-két órája is, amit alvásra szánt…
És… nő kell ilyenkor, kedves, meleg női tekintet, és odabujni a mellére,
felnézni rá és felvágyódni a szájával a föléje hajoló fej ajkaihoz,
amelyek lassan és vigasztalón közelednek feléje, és összeforrni, nem,
nem, nem érzékileg, hanem nagy emberi szeretetben és együttérzésben,
gyönge kis kezet érezni a fejebúbján, amint simogatja, ritmikusan,
vissza-visszatérően.
Mint a víz, amely a legrövidebb utat keresi, mikor a hegyről jön lefelé,
– úgy ment az érzése tisztán, naivul és ösztönösen ahhoz a nőhöz, aki
most legközelebb volt hozzá. A komoly fekete szemekre gondolt, amelyek
ma délután, alig néhány órája, könnyesen csillantak meg miatta. Nem,
Ella igen messze volt már, – ez nem is lehet, ez a kép csak azért jelent
meg, hogy rögtön sarkonforduljon és menjen. Itt, ebben a nagy és
vigasztalan elhagyatottságban nem volt más, mint ez a szép idegen hölgy,
akinek arca és egész lénye annyi képességet mutatott a fájdalommal való
foglalkozásra, – és még az is jó volt és helyes volt, hogy idegen nő
volt, akihez szűzen és eredeti értelmében szállhat a szomorúság, aki nem
ismer semmi mellékkörülményt, csak egy bús fiatal férfit lát, szinte
tisztán csak magát a fájdalmat kapja, az ember nélkül.