– Tetszel az Olgának – mondta egyszer Somogyi az ebédnél.
Somogyi gyakran ment ki hozzá ebédelni a szigetre. Ingyen is volt az
ebéd, panaszkodni és boldogtalankodni is lehetett s Andor későn kelt,
úgy, hogy próba után, fél háromkor még asztalnál találta a vendéglő
terraszán. Az új darab premiérje megvolt, Somogyi patetikusan játszott
benne egy selymes-szőke szakállú orvostanárt, aki a harmadik felvonás
vége felé érkezik nagyképűen és automobilon, de a darab hősén már nem
segíthet. Irma szobalányt játszott a darabban, fekete ruhában, erősen
befűzve, kivágott nyakkal, fehér bóbitával, kacér fehér kötényben,
lakkcipőben, selyemharisnyában és drága gyűrükkel hófehérre púderezett
kis kövér kezén. Most már új darabot tanultak megint és Somogyi boldog
volt, mert ebben is előfordultak mind a ketten: Somogyi a főpincért
játszotta egy elegáns párisi vendéglő szeparéjában, Irma pedig kokott
volt, más öt hölggyel együtt, saját költségén pompás estélyruhába
öltözötten kellett jönnie és mikor Lebidois vicomte azt kérdezte a
hölgyektől: „Milyen pezsgőt akartok, savanyút, vagy édeset?“ – akkor
mindenkinek azt kellett rá felelni, hogy „savanyút“, csak Irma
mondhatta: „édeset!“ – ami már valóban egyéni kis szerep volt, – „tudja
édesem, én nem bánom, akármilyen kicsi a szerep, csak valami kis
karakter legyen benne“ – hát ebben volt, ő pipiskélve és affektáltan
mondhatta az általános „savanyú“-kiáltások után külön, humorosan és
kedvesen: „édeset“, de ezt aztán jól kellett mondani, mert ez volt az
egész szerep, se több, se kevesebb. Somogyi boldog volt, mert most
megint próba volt három hétig és minden délelőtt együtt lehetett
Irmával.
– Tetszel az Olgának…
Andor elbámészkodva ült vele szemben az asztalnál, nézni szokta, hogy
milyen falánkan eszik és hallgatni szokta a panaszait pályája és
szerelme ügyében. Ez jól esett Andornak, ez az érvénytelen sok beszéd,
ez olyan volt, mint a vendéglői zene vagy a tengerparti hullámverés,
emellett jól eltünődhetett az ember a saját dolgain. De ez a mondat
valahogy kiugrott az önző színész állandó lírájából.
– Én? – kérdezte.
– Te.
– Miért… talán mondott valamit?
– Mindenkit lenéz, mindenkit fitymál, senki se elég komoly és elég
előkelő neki és rólad mégis jól beszélt.
– De hiszen csak egyszer látott… futólag.
– Mégis.
Zabált, rakta magába a főzelékkel tetézett fekete húsokat és nagyokat
nyelt a sörből. Sok kellett neki, hogy tagbaszakadt nagy
zsákhordó-testét a kellő színvonalon tartsa. Ebéd után felment Andorral
a hotelszobába, ingujjra vetkőzött, kinyitotta a nadrágja legfelső
gombját és hortyogott egy órahosszat az ágyon. Andor a pamlagon próbált
aludni, de nem tudott. Aztán együtt mentek be a városba. Somogyi Irmához
ment, mert Irma fellépett a Bercsényi-telepen egy matinén és Somogyi
átvette vele a verseket, amiket szavalnia kellett. Andor a kapuig
kísérte s mikor ott búcsuzkodtak, Olga jelent meg egyszerre a
kapualjban. Pontosan ugyanúgy volt öltözve, mint mikor Andor először
látta, ugyanaz a dúsan suhogó fekete selyemszoknya volt rajta, a sötét
angol kabát és a sapka. Úgy látszik, szegénynek ez volt az egyetlen
rendes utcai ruhája. Halavány görög arca teljesen mozdulatlan maradt,
mikor Andort meglátta. Most is olyan volt, mint mikor a portásfülkében
az asztalon ült, szinte kihívó kifejezése volt az arcán annak, hogy nem
törődik azzal, amit lát, ő magasabb és gőgösebb világban él.
– Szervusztok – mondta Somogyi és szaladva tűnt el a kapu alatt, neki
Irma fontosabb volt, mint minden a világon.
Kényelmetlen perc következett, Andor nem tudta, mit mondjon a lánynak.
De ő, aki annyira hozzászokott Ellához, hogy minden más csinos nővel
zavartan beszélt az első percben, most valami nyugalmat, csekély
biztonságot érzett, mert Somogyi a szigeten azt mondta, hogy ő tetszik
Olgának.
– Nagysád itt lakik a nénjénél? – kérdezte.
– Nem vagyok telefonos kisasszony – mondotta Olga és egy kicsit lefelé
görbült a szája. Andor nem értette. A „nagysád“ miatt volt ez.
– Bocsánat – mondta, mikor megtudta. – Hát hogy mondjam? Kisasszony?
– Nem vagyok szobalány.
– Hát akkor…
– Olga a nevem.
Andor mosolygott:
– Olga nagyon szigorú.
A lány felnézett, mintha azt nézné, hogy lesz-e eső és ismételte,
helybenhagyó hangon:
– Olga nagyon szigorú.
Észrevétlenül már együtt mentek, nagyon lassan, az Erzsébet-körúton.
Andor tulajdonképpen úgy tervezte, hogy innen az apjához megy, a
szanatóriumba. De még ráért és most vitette magát ezzel a zárkózott
lánnyal, ezzel a feszes és megkezdődni sehogy sem akaró beszélgetéssel.
A „tetszel neki“ alattomosan motoszkált benne, talán ez tette, hogy már
rég el nem ment. Lopva a lány arcára nézett: profilból még görögösebb és
még fensőségesebb volt. Nem volt az, amit csinos lánynak neveznek. Olga
valóban szépség volt a maga nemében, ami azt hozta magával, hogy minden
második embernek nem tetszett. Ilyesmi a népszerű csinosakkal nem
történik. És ez az ilyen lányoknak valami gőgös hidegséget ad, ezek nem
elbizakodottak, mint a csinosak, hanem népmegvetők, mint a lángész. A
ritkasági becsük tudatában nem is kell nekik a köznapi hódolat. Ők úgyis
tudják. És aki nem érti az ő szépségüket, hát abban van a hiba. Szép
volt, olyan komolyan és nemes-hidegen szép, hogy Andornak sem tetszett.
Távol volt tőle az ilyen tisztult formája a női szépségnek. És fölötte
volt az ő hódító-eszközeinek az ilyen komoly érték. Nem izgatta a
becsvágyát. Ami érdekelte, az a „tetszel“ volt és még egy kicsit ez a
hűvös márvány-modor, ami mögött csalhatatlanul egy kis konok butaság
éreztette magát.
A lány hirtelen megállt és ráemelve árnyékos sötét szemét, élére
állította a helyzetet:
– Merre megy?
De ez hidegen pengett, mint a kis kalapács az üllőn, ebben az volt: „ne
higyje, hogy engem csak úgy lehet kísérgetni“.
– Amerre maga – mondta Andor és jól a szemébe nézett, szemtelenül és
nyugodtan, mert a lány nem tetszett neki.
– Maga azt hiszi, – pengett tovább a kis acélkalapács – hogy amért a
Gyulai Irma nővére vagyok, velem is lehet azon a hangon beszélni… mint a
színháznál? Én nem vagyok színésznő és útálom a színésznőket és a
színházakat és magukat mind, a maguk hangját, a maguk…
– Bocsánat, – szólt közbe Andor – ki az a „maguk“? Én nem vagyok színész
vagy ujságíró, én doktor jurisz vagyok és úriember vagyok.
Legörbült a piros száj:
– Pesti.
– Még csak nem is az. Budai.
A lány egy pillanatig hallgatott. Aztán, türelmetlenül, gyorsan, a kezét
nyújtva:
– Hát… merre megy?
És melléje nézett.
– Ha megengedi, Olga, elkísérem.
És ezalatt azt gondolta: „Tetszem neki, mert mit törődik annyit azzal,
hogy merre megyek?“
– Egy barátnőmhöz megyek, az Aradi-utcába – s elindult, hallgatagon
beleegyezve, hogy Andor kísérje.
– Az én utcám – mondta ez csöndesen.
– Mért?
– Engem Aradinak hívnak.
Nem is mosolygott a tréfán. Sértően kérdezte:
– Magyarosított név?
– Igen.
Hozzátette, kis szünet után:
– De már a nagyapám…
És aztán:
– A maguk neve se lehet igazi. Gyulai.
– Az anyám színészi neve volt.
– Az… édesanyja… színésznő?
– Volt. Meghalt.
Elgondolkozott a fiú, hangosan:
– Gyulai… Gyulai…
– Nem ismerhette. Vidéken játszott.
Átmentek a körút egyik oldaláról a másikra. A sok kocsi közt Andor
megijedt egy automobiltól és reflexmozdulattal, minden szándék nélkül,
megfogta a lány karját. Kemény, furcsa, idegen kar volt, erősebb és
fejlettebb, mint az Elláé. A lány ránézett, szigorún és egy kicsit
ostoba rendreutasítással a szemében. De hiába, a pillanat ezredrésze
alatt már le volt vetkőztetve, márványfehéren és a szobrok unalmas
meztelenségében állt Andor képzeletében, haragosan égő sötét
pillantással, nem szemérmeskedve, csak gyűlölettel nézve rá, tűrve ezt a
meztelenséget.
– Gyulai… Gyulai… – mondta zavarában megint Andor, a túlsó oldalon,
elfelejtve, hogy erre már megfelelt a lány.
– Miért? – mondta ez elvörösödve. – Miért ismétli annyiszor? Igenis,
Gyulai, és mi az ő nevét viseljük, mert nekünk nincs apánk, mi mind a
ketten törvénytelenek vagyunk. Most meg van elégedve?
Ezek a legkeservesebb kis tragédiái közé tartoznak a mindennapi életnek.
Andor a kar érintésétől ruhátlanul látta őt és zavarában nem jutott
eszébe más, mint amit utoljára mondott, ezt ismételte mechanikusan. És
ez a könnyen sértődő, nem okos lány soha, de soha nem fogja megtudni az
ő ártatlanságát. Nem is érdemes ilyenkor szólni. Csak rajongók és
szamarak igazolják magukat ilyenkor. Minek, mikor úgyis hiába?
– Bocsásson meg, – mondta – igazán nem ezért…
– És ha ezért, az se baj. Nem szégyenlem. El vagyok én az ilyenre
készülve… Pesten.
A „Pesten“ – ez a vidéki lány sértően gúnyos hangján hangzott. Nem
szeretik ezt a várost. Andor felelni akart, megint ránézett, látta az
arcán a megvetést és a felsőbbséget, ahogy ez a lány a pesti piszok
fölött lebegett valami hűvös, úri és lovagias világban, ez most egy
pillanatra érdekelte, sőt izgatta.
– Nem vagyok olyan, mint a pestiek, – mondta, némileg pózolva – boldog
volnék, ha bennem különb embert látna, aki valami magasabb és tisztább…
magasabb…
Belesült, de a lány ezt nem vette észre. Zavarba jött a belesüléstől,
ezt a lány a maga hatásának érezte. Elfogadta a hódolatot:
– Nem magára értettem. Magának… bizonyára más a lelke… csak a beszédjük
olyan… olyan…
– „A lelkem?“ – gondolta Andor, felhúzta a szemét.
– Megbántott – mondta hazug, csinált melankóliával.
A lány ránézett:
– Nem akartam. Bocsásson meg.
Ok nélkül mondta a fiú:
– Nem lehet. Nem lehet megbocsátani.
Megálltak, a lány egy ház előtt a házszámot nézte:
– Ez az a ház. Hát nem bocsát meg?
– Nem.
– De ha én kérem, hogy bocsásson meg…
– Akkor sem.
– Soha?
– Soha.
Most már mind a ketten tudták, hogy ennek mindnek semmi értelme nincs. A
lány mégis folytatta:
– Soha az életben?
– Soha.
Hosszú kis kezét nyújtotta feléje, kissé elmosolyodva:
– De a kezemet csak elfogadja?
– „Igazi vidéki dolog“, – gondolta Andor és nyugodtan felelt:
– Nem.
A kalapja felé nyult, mialatt a lány kinyújtott keze a levegőben maradt
előtte. Megvillant a fekete szem.
– Hallja, – mondta és sápadt lett – ha maga most itt hagyja a kezemet a
levegőben várni… ennyi ember előtt…
Két köhögős zsidó ment arra, az egyik éppen azt mondta: „er ist nicht
der grosse Mann, dem ich…“ A fülébe volt húzva a kalapja. A másik
köpött. És egy asszony jött, batyuval a hátán.
… „Ennyi ember előtt“…
– Hallja, – mondta elhalványodó ajakkal – ha így hagyja itt a levegőben
a kezemet… én ehhez a vicchez nem vagyok hozzászokva…
És remegett a hangja és a kis keztyűs keze is, ami még mindig a fiú felé
volt nyújtva.
– Ezt velem nem lehet csinálni, maga nagyon téved…
Elfogta a fiút a gonoszság.
– Dehogy nem lehet. Látja, hogy lehet.
– Hallja, – mondta a lány sötét haraggal a szemében, de nyugodt arccal –
ha maga ezt megteszi velem…
Most volt először szép Andor szemében.
– Megfogom a kezét, – mondta – de igérje meg, hogy nem haragszik rám és…
Megkapta a kezét, erősen szorította, hogy a lány most már ott ne hagyja:
– … és mondja meg, hol láthatom… hol beszélhetek magával, maga… maga…
Mikor a lány észrevette, hogy erősen fogja, húzni kezdte a kezét kifelé
a fiúéból:
– Bocsásson el.
– Maga drága, szép…
Gonoszul mondta, hit nélkül.
– Bocsásson el. Mit akar tőlem? Először beszél velem az életben…
Hallatlan.
Könny áradt el sűrű pillái alatt. Most hirtelen, szívből megsajnálta a
fiú:
– Olga, – mondta – édes szép Olga… nem akarok magától semmit, de érzem,
hogy valamit kell még mondanom… maga szép, komoly lány… maga tiszta,
nemes… nem tűröm, hogy engem is olyannak nézzen…
– Bocsásson el.
A könny leszaladt az arcán, mint aki elvégezte a kötelességét s tudja,
hogy most már nem lesz több dolga.
– Bocsásson el.
– Én… én tudom, hogy maga kicsoda… maga különb, mint a többi… és nincs
senkije. Mint nekem.
Elbocsátotta a kezét. A lány nem mozdult.
– Olga, – mondta a fiú mélyen és halkan, őszintén – jöjjön este a
színházhoz. Odamegyek és beszélgetünk még. Ez ne maradjon így.
– Isten áldja meg – szólt a lány.
– Ott lesz?
– Nem tudom.
Nem nézett rá, úgy ment be a kapu alá. Andor nézte, amíg a lépcsőház
ajtajáig nem ért. Angolos, lassú, hosszúléptű járása volt. Komolyan
járt. Érezhette, hogy nézik. Befordult a lépcső felé, anélkül, hogy
visszatekintett volna. Andor bebámult az üres kapualjba. „Mért csináltam
ezt?“ – gondolta – „Mért csináltam ezt az egészet?“
Elindult, lassan, a szanatórium felé. „Hát“ – mondta magában – „ez
megvan, Olga megvan. Talán ez lesz az?“ Ilyennel még nem volt dolga.
Érdekelte ez az ostobaság és ez a tájékozatlanság, ami védekezésül a
gőgbe burkolózik, de egyszerre lányossá válik, mikor egy pillanatra nem
győzedelmes. És valami nyugodt és nagyon védett tiszta szűziesség áradt
a lányból. És olyan biztosnak látszott, hogy ez még nagyon szerelmes
lehet belé. Érdekes volna. És talán a jó Isten küldte. És biztos, hogy
sokat kell érte harcolni, nem lesz könnyű. És ez milyen jó elfoglaltság.
És milyen jó érzés ez a kis győzelem itt most, pár perc alatt. És milyen
szép lány. Csodálatosan szép. Váradon bizonyára sokan voltak szerelmesek
belé. Váradon huszárezred van. Ott lett ilyen élesen védekezővé. És most
itt… hogy leesett róla a büszkeség és a dac… És ahogy azt mondta: „Nem
tudom.“ Milyen biztos, hogy ott lesz este a színháznál. Érdemes volna
nem odamenni.