Hétfőn reggel, mikor az új élet kezdődött, nyolc órakor bejött a
hálószobájába a házmesterné és felhúzta az ablakon a redőnyt. A zajra
felriadt legédesebb álmából. Borzas-harciasan ült fel az ágyban:
– Mi az?
– Nyolc óra, nagyságos úr.
Akkor jutott eszébe, hogy szigorúan megparancsolta az este, költsék fel
nyolckor, ha törik-szakad.
– Jól van – mondta, dacosan vágódott vissza a párnára, a fülére húzta a
paplant és onnan dünnyögött:
– Jöjjön be egy félóra mulva.
A házmesterné lábujjhegyen ment ki és Andor elszenderedett. Jókedvű
nyárias nap sütött be az ablakon, ennek hátat fordított.
Tegnap este igen komolyan vette a hétfőt, az új életet, a tanulást és az
erkölcsi komolyságot. A fiúkkal vacsorált egy lármás körúti vendéglőben,
katonazene mellett, ott megvárta, míg megjön a színházból Rácz Miklós,
akinek a vasárnap volt az egyetlen szabad estéje, s ezt mindig valami
komolyabb színházban töltötte. Aztán hiába volt a fiúk hívása,
bosszankodása és gúnyolódása, tizenegy órakor hazament a Horn-palotába,
hogy reggel korán kelve, nekilásson az új életnek. Mikor hazaért, álmos
volt. Valami emelkedett érzés fogta el, mikor éjfélelőtt lefeküdt a
tiszta ágyba, örült a nyugalomnak és a holnap reggeli friss ébredésnek,
eloltotta a lámpát és boldogan aludt el. Egy negyedóra mulva felébredt
és nem tudott újra elaludni. Megpróbált mindent, amit az ember ilyenkor
szokott, eredmény nélkül. Olvasott, megmosakodott hideg vízben, próbált
lámpafénynél és próbált sötétben aludni. Hajnali három óra körül úgy
felmelegedett alatta az ágy, hogy azt hitte, láza van. Szétteregette az
ágyneműt, ingben sétált ötszáz megolvasott lépést a szobában,
visszafeküdt a kihült ágyba, de ez sem sikerült. Egyik cigarettát a
másik után szívta, felkönyökölve a párnára, félig ülő helyzetben, fél
hatig. Szervezete, amely az utóbbi időben megszokta az éjjelezést, sőt a
lefekvés előtti kis alkohol-kábulatot, most tiltakozott a hirtelen
átmenet ellen. Fél hatkor kapta magát rajta az első ásításon. Ennek
megörült, hamar eloltotta a lámpát, a paplan alá bujt és hat órakor már
aludt. Az alvás előtti percekben elhatározta, hogy mindenáron felkel
nyolckor, így tér át a polgári életre, mert különben sohse fog
éjfélelőtt aludni tudni.
Nyolckor még adott magának egy félórát, az álmából felvert ember
optimizmusával, hogy az majd segít rajta. És fél kilenckor, mikor a
házmesterné újra bejött, fel is kelt, ingerlékenyen az első percekben,
de megnyugodva és felfrissülve a mosakodás alatt. A magát ki nem pihent
ember túlságos élénksége égett benne, szenvedélyes dalokat énekelt
öltözködés közben, és amikor felöltözve kiment a másik szobába, amely
boldog reggeli napfényben fürdött, nagyszerűen érezte magát. Az
íróasztalán nagy fatálcán várt a reggelije: kávé, vaj, tojás, zsömle,
ennek hatalmas étvággyal esett neki, jóízűen ivott meg egy pohár friss
vizet és rágyújtott. Hátradőlt az öreg Aradi régi karosszékében és
elégedetten nézte a házmesternét, aki összeszedte és kihordta a reggeli
maradékait.
– Parancsol még valamit?
– Nem kell semmi. Csak ne zavarjanak. Ha akárki keres, nem vagyok
itthon.
Az asszony kiment és Andor még úgy maradt kissé a karosszékben,
előrenyújtott lábbal, hátradőlve, félig fekve, boldogan.
– „Még három szippantás“, – mondta magában, nagyon élvezve az első
cigarettát – „aztán minden, minden elkezdődik.“
A második szippantás után egy kis szomorúság fogta el.
– „Még csak egy“ – mondta – „és vége a züllésnek.“ Úgy érezte, hogy
ezzel az utolsó szippantással a fiatal életétől kell elbúcsúznia.
Megtörtént a harmadik szippantás, mély, a tüdőre húzott lélekzettel, s
mikor a sűrű füst kitódult a száján, úgy tett, mint az uszodák
félénkjei, akik hosszas locsolódás és lábujjheggyel való vízkóstolás
után behúnyják a szemüket és egyszerre dobják magukat a vízbe: hirtelen
előrehajolt, az asztalhoz rántotta a széket, kikapott a többi közül egy
nagyon vastag könyvet, lenyomta a cigarettát a hamutartóba, megragadta a
sárgaréz papirvágó kést és felvágta az első lapot. Egy pillanatnyi öröm:
a címlap mögött még nem volt tanulnivaló, hanem fehér oldal, a közepén
ezekkel a szavakkal: „Méltóságos dr. Kautz Gyulának, egykori tanáromnak,
hálás szeretettel ajánlva“. Megállt itt, ez egy kis állomás volt a való
és édes fiatal élet határán, a végtelen szövegtenger partján. Ez még
emberség és élő valami volt, amin a szeme megállhatott, búcsúzni a
létezéstől, mert a következő lap már zsúfoltan és kikezdések nélkül volt
tele holt szöveggel, amely alatt apróbetűs lábjegyzetek húzódtak meg,
tele római és arabs számokkal, betűk és sorok sivár és végtelennek
látszó világa, amely se nem jó, se nem rossz, nem édes és nem fáj, csak
sorakozik és következik, folyton következik, végig ezen a vastag könyvön
és a többin, ami még ott volt felvágatlanul az asztalon, s még azon túl
is, végig a könyvtáron, az egész életen végig, talán a koporsóig. Rövid
bámulás után hirtelen a közepére nyitott a vastag könyvnek, amely
megreccsent a gyors mozdulatra. Friss nyomdaszag jött belőle, nem is
kellemetlen, de ott is, ahol kinyilott, sűrű és sorakozó, áldatlanul
egyforma szöveg volt benne, s megint egy csomó apró lábjegyzet, számok,
rövidítések: „V. ö. 1875: XXV. t.-c. 2. és 3. §. és 1889: XXVIII. t.-c.
4. és 5. §.“
Ebbe is belebámult egy kicsit, majd lassú mozdulattal cigaretta után
nyult, a szájába vette és megörült, hogy nem égett, mert a gyufa után
lehetett nyulni, el lehetett nézni a könyvtől, – a gyufaskatulyán
pirosnapernyős nő volt sárga ruhában, kék harisnyában, egy kis sötétkék
kutyával és egy kékeszöld bokorral, amelyen sárga és piros virágok
voltak, és apró kék pontocskák százaiból csinált ég volt fölöttük, – a
gyufaskatulya képes felén, mint ablakon, ki lehetett nézni a jogi
könyvből az élő világba, ahol azúr ég, piros ernyő, sárga hölgy, zöld
bokor és kék kutyuska örül a világ frisseségének, – érdekes, ezeket a
gyufaskatulyákat sohse szokta volt megnézni, és most hosszan hajolt rá,
közelről nézte, mintha rövidlátó volna. És hogy ragyogott ez a buta kis
kép, hogy csillogott attól a fénylő máztól, amivel be volt vonva, úgy
égtek a színei a ráeső napfényben, mint a drágakövek.
Felállt, az ablakhoz ment. Hátratette a kezét és kinézett, a tárgyakat
nem látva, mint mondják: a végtelenre beállított szemmel. „Nehéz ez
így“, – gondolta aztán – „ha az emberben nincs jellem.“ Aztán egyideig
meredezett, nemcsak a szemével, az eszével is, a semmibe, a tárgyak
mögé. „Nem ilyenkor kell kezdeni, amikor nem aludtam ki magamat.“ És:
„El kellett volna utazni, és nem éjszakázásba fárasztani magamat a lány
miatt, nem italba ölni a dolgot“. Aztán: „Dolgot? Milyen dolgot? Mi az a
dolog?“ Felelt magának: „Dolog az, hogy minden rendben van, csak még egy
kicsit, egy egészen kicsit kellene várni, hogy a lányt egészen
elfelejtsem. Akinek van jelleme, az agyonveri a lelkében az ilyen
emléket, mint például Rácz Miklós. Ahányszor az emlék kidugja a fejét,
az ember egy doronggal retteneteset üt a fejére, amíg csak egyszer aztán
többé nem jön. De nem úgy, mint én, hogy ahányszor kidugja a fejét, egy
kicsit ránézek, aztán leiszom magamat, hogy ne lássam, aztán kérem, hogy
ne jöjjön többet, aztán addig fárasztom magamat, amíg elalszom, – persze
délben, mikor felébredek, megint ott van.“
Az üveghez nyomta a homlokát:
– „Valami átmenet kellene, mert ez így nem fog menni.“
Sírhatnékja volt, mikor a könyvre gondolt. Úgy érezte, akkor kellett
volna a tanulást elkezdeni, amikor még tiszta szerelmet érzett Ella
iránt. Akkor lehetett volna tanulni, őérette, őneki, akkor még ez öröm
is lehetett volna. De már későn lett volna tavaly is, amikor a szívbeli
szép szerelem elment és nem maradt más a szemének és az érzékeinek, csak
a serdülő lány meleg lélekzete, az éles fiatal tekintet szemtől-szembe,
a fejlődő formák kemény duzzadása, mint azoké a nagy, de még zárt
rózsabimbóké, amelyek szétrepesztették már a zöld héjat és mutogatják
piros húsukat, de kemények, mint a kő és illattalanok, csak a körülöttük
levő érett rózsák szagával dicsekszenek.
De most? Igy?
Maradt egy csúnya kis érzéki fájdalom és a jókora hiúság.
– „Ha többet volnék nők között, többet foglalkoznám velük, hogy a
hiúságom is folyton abrakot kapna… és ha nem hagynám magára ezt az
érzékiséget, hanem ezt is abrakolnám bőven és változatosan, egészen az
elfáradásig és az unalomig…“