V.

Megvacsoráztak a vendéglőben és felmentek a Moulinbe. Féltizenegy volt.

A Moulin tele volt, a sok kis asztal mind el volt foglalva, csak

középütt volt négyszögű üres térség a táncok számára. Egy asztalnál két

kéz emelkedett a levegőbe, jelezve, hogy „itt vagyunk“.

– Somogyi… és Máté Ödön… – mondta Andor.

Odaültek hozzájuk. Ezek a rendes kávéházi társaság tagjai voltak,

Somogyi színész és Máté ügyvédjelölt. A parketten három pár táncolt, a

cigány itt is iszonyú lármát csapott, hogy kiáltani kellett, ha az ember

azt akarta, hogy megértsék. Ivlámpák ragyogtak és már bőven volt füst.

Szorongtak a kis asztal körül, mindenfelől ültek a nyakukon mások,

vidékiek, bámész társaságok pezsgősvödrök és kövér, komoran tekintő

asszonyságok közt. Az asztaluk a szabad térség szélén állott, előttük

folyt a tánc.

– „Az apám“ – gondolta Andor.

Fel akart állni erre a gondolatra. De ahogy körülnézett, rengeteg tömeg

volt körülötte, alig hogy ide tudott tolakodni a sűrűn állított

asztalkák közt, amelyek körül kétszerannyi ember ült, mint kellett

volna. „Az apám ott a fehér szobában és én idejövök…“

Egy vörösruhás kis táncosnő ugrott el előtte, a rövid és felbodrozott

tüllszoknya széle megcsapta az asztal szélét, úgy, hogy Somogyi ijedten

húzta beljebb a poharakat. A poharakban nem volt semmi. Kapucinert

ittak.

– „Ha most felállok és hazamegyek, mi jót teszek ezáltal apának?“ –

gondolta nyugtalanul. – „Milyen ostoba előítélet az ilyen. Ha a rokonok

meghallják, hogy én a mulatóhelyen ülök, mialatt az apám haldoklik,

szörnyűködnek, összecsapják a kezüket. Pedig én tudom és érzem, hogy ez

mindegy… valahol csak kell lenni és énnekem itt éppúgy fáj a szívem

szegény öregemért. Nem mindegy, hogy az ember hova teszi a testét?“

A vörösruhás lány most a térség közepén táncolt.

– „Nem mindegy“ – mondta benne valami. – „Éppenséggel nem mindegy, mert

ha jobban fájna érte a szíved, képtelen volnál itt ülni.“

Úgy gondolta, hogy ez nem közömbösség, ami belsejében így csatázik,

hanem a fiatalság életvágya. „Piszkos, piszkos fiatalság, önző

fiatalság!“ A kavargásba bámult, átadta a fejét a cimbalmos zsivajnak.

„A fiatalság az, hogy gyorsabb az élet tempója, az indulás igen erős és

rohamos az embernél, mikor élni kezd“, – gondolta – „innen ez a mohóság

és ez az önzés, ez a kapzsi ragaszkodás minden pillanathoz.“

– Ki ez a vörös lány?

Ide ritkán jártak, ebbe a Moulinbe. Amit ők lumpolásnak neveztek: a

zenétlen kávéház után a zenés kávéházban való nő-szemlélést és néha egy

kis szesszel élénkített, reggelig való üldögélést és fecsegést, az az

orfeumkávéházban szokott történni. Ott ismerték őket. Ez itt balekfogó

hely volt, ahol nem szerették a kapucineres vendéget. A vörös lányra nem

emlékezett.

– Ismered – mondta Somogyi. – A multkor láttad, mikor oroszt táncolt.

– Oroszt?

– Négyen táncoltak nagymazurt, zöld orosz ruhában, két nő, két férfi, a

négy sarokban álltak fel, úgy kezdték. A mellükön összefonták a

karjukat, dobbantottak…

– Ez az?

– Ez.

A vörös lány most a túlsó parton igyekezett kifelé a négyszögből, a haja

hátulját igazgatva. A tömegben leült egy asztalhoz, egy fiatalember

mellé. Legyezte magát a zsebkendőjével, vizet ivott. Tetőtől-talpig

vörösbe volt öltözve sovány kis teste. Vörös, bóbitás sapka volt a szőke

fején, mélyen kivágott dereka vörös atlaszból volt, a ballerinás bodros,

rövid szoknya is vörös volt, vörös a vékony kis combja, és inas, száraz

gyereklába, vörös a magassarkú atlaszcipője. Ahogy ott fáradtan

mosolygott a szomorú és nem elegáns fiatalember mellett, furcsa kis

figura volt: nagyon fiatal lehetett, gyönge kis melle alig domborodott,

valami fiús volt az egész megjelenésében. Nevető szürke szeme volt, az

orra egy kicsit nagy és csontos, a szája is nagy volt, de gyerekesen

nagy, mint az elemi iskolás fiúké. Tiszta arca volt, s azonkívül ki is

volt festve; mégis, nem a színében, hanem a hamiskás kifejezésében az

arcának volt valami a nagyszemű kisfiúk maszatosságából. Valami

komolyan-nem-veendő, jelentéktelen, nem nőies, huncut vonás, valami

abból, akihez így szólnak: „eredj, te taknyos, mert mindjárt kapsz egy

barackot.“

– Furcsa kis dög – mondta Somogyi, a színművész.

Andor elvette róla a szemét:

– Jól táncol.

Egy mozdulata jutott eszébe, amire oda se figyelt az imént, mikor az

apjára gondolva összehúzott szemmel nézett az egész kavargásra. A fekete

emberalakok, fehér asztalkák közt egy lángvörös pillanat: amint elől

hirtelen csomóba kapva a vörös szoknyafodrokat, leszegte a fejét és a

térdét felkapta az orráig, ezalatt oldalt eltartva az útból a két

marokra fogott vörös tüllcsomót. Csontos kis térde volt és csontos,

magasnyergű lábfeje.

– Hogy hivják? – kérdezte Rácz Miklós.

– Csirke.

– Mi? – kérdezte Andor, és visszanézett rá. – Csirke?

Somogyi mindent tudott:

– Előbb Csibinek hivták, most Csirke. Igazi neve Brenner Mariska. Ő

magát Bárány Micinek nevezte, próbálta ezt lanszirozni, de nem sikerült,

a pincéreken akadt meg minden, azok egyszer hallották a Csirkét, azóta

nem is lehet más névről szó.

Igazuk volt, a vörös kis ugrálóban volt valami a csirkéből: a csontos,

sovány éretlenség, a kicsit csőrös arc, a nagy szem, a vékony, hosszú

lábacska, a seszínű, fakószőke hajnak, szemöldöknek a majdnem szürke

semmis színtelensége, az egész jelenségnek az egyénietlen olcsósága,

mint amiből sok van a világon…

Félfüllel hallotta, hogy Máté, a rövidnyakú ügyvédjelölt, aki okos akart

lenni, Oroszországról és Romániáról beszélt, ahol a Csirke már sokat

járt, Bukarestről is volt szó és a lodzi Urániáról, ahol „Pomponette“ és

„Polaire II.“ néven táncolt, – csak az érdekelte, mikor azt hallotta,

hogy tizenhét vagy tizennyolc éves.

Két órakor fizettek és a ruhatárba mentek. Hivták Rácz Miklóst, hogy

menjen velük még az orfeum-kávéházba, egy üveg italra. Rácz az órájára

nézett és a füléhez szorította az órát. Soha életében nem hitt neki. Az

hiába mutatta pontosan az időt, amíg szerény hűséggel bele nem ketyegett

a gazdája fülébe, addig nem volt hitele.

– Ez az én időm – mondta, hogy a lépcsőn lementek, ahol csak úgy dőlt

felfelé az újabb publikum: hármas-négyes férficsoportok, hangosan

beszélgetve, némelyik már nekivigadva, feltürt gallérban a legtöbb.

– Jobban tennéd, ha te is hazamennél.

A kapunál elváltak. Rácz hazament, a másik három az orfeum-kávéház felé

ballagott. A tisztalevegőjű, kellemes, csöndes tavaszi sötétségből

bementek a másik szikrázó világosságba, zsivajba, füstbe, melegbe. Itt

nem volt tánc, csak erős zene és nagy sétálása a tollasoknak és

dekoltált suhogóknak. Az örök, olcsó Médoc jelent meg az asztalon.

– Az a fiatalember, akivel ült, a babája?

– Igen.

– Kereskedősegéd?

– Nem. Építési rajzoló. Révész úr. Ezt tudni kell, ha valaki tagja az

éjjeli életnek.

– Strici?

– Nem. Ami kis pénze van, azt a Csirkének adja. A Csirke nem keres

sokat, mert nem megy más férfiakkal. Csak a Révészszel megy. Az ott ül

reggel hatig.

Öt órakor kifelé mentek az Andrássy-úton, az élesen színesedő hajnalban.

Egy-két kocsi messzi fekete pontját leszámítva, végig üres volt az út.

Most már csak ketten voltak, Máté is hazament, a Hajós-utcába, ahol

hónapos szobában magolta az ügyvédi vizsga végtelenségét. A kocsiút

közepén mentek, mint a vándorok az országúton. A liget fái fölött

delivörös volt az ég, a vörös alatt lángban égő sárga folyt szét a fák

és villatornyok fekete rajza mögött. Az Andrássy-út mégis szürkén

derengett, a messze tüzelő színek még csak a házak tetejét, meg a

negyedik emeleti ablakokat csípték el, de azoknak az üvegjét aztán

meggyújtották, hogy szinte lobogtak.

Sokat ittak.

Somogyi zsidó volt, ami nem lett volna baj a pályáján. De amért most a

részeg ember minden fájdalmas őszintesége öklendezett belőle: zsidós

volt az arca. Itt hiába volt minden, még harminc éves se volt, és évek

óta egyre görbébb lett az orra és duzzadtabb a szája. Az arca valahogy

nem vett tudomást arról, hogy ő római és magyar hősöket tudott játszani,

gyönyörűen és hangzatosan beszélt magyarul, testtartásban, a mozdulat

méltóságában és fejhordozásban nagyszerűen és méltóságosan magyar volt.

Annál kétségbeejtőbb volt ezen a nyakig szép heroikus magyaron az egyre

jobban, szinte szándékosan, kárörömmel zsidósodó fej: a sáppadt arc, a

túlpiros, megduzzadt száj, a horgas orr és a nagy fekete szem az

alacsony homlok alatt. Minél szebben beszélt magyarul és minél

méltóságosabban állt ki, annál komikusabb volt. Ezt panaszolta most is.

Ha egy kicsit ivott, végleg oda lett. Ilyenkor, mintha valami csökönyös

és szívtelen tükör járt volna előtte, mindig csak magát látta, ifjúi és

heves handlé-arcát, amit oly derült nyugalommal viselt az a néhány

kaftános ifjú, akiben a Dob-utcán végigmenet néha magára ismert.

– „Határozottan elfelejtettem Ellát“ – mondta magában Andor, mialatt

mellette ennek a tragikumnak a nyomorát jajveszékelte a részeg színész.

– „Igaz, hogy most fáradt vagyok és ittam, de ez nagyszerű… nagyszerű…“

Ahogy mentek, már a liget közelében, ki-kipróbálta magát, mert oda se

figyelt Somogyira. Ellának a nevét mondta, behúnyta a szemét és táncolt

vele a budai kerületi körben, a folyosó végében felhevülten megcsókolta,

először, érezte a szája friss mandulaízét, nagyszerű volt, igazán

nagyszerű, hogy semmi hatással nem volt rá. Gondolatai közt el voltak

rakva különálló páros jelenetek képei, amiket annakidején, a szerelem

napjaiban este az ágyban újra elképzelt, megrögzített, ezeket is sorra

szedte. „Gyalog haza együtt, Zebegényben, nyáron, bál után, előre

siettünk, sötét volt, fehér csipkeruha, fölemeltem, ölbevettem, úgy

vittem, szájam a száján, vittem, a lábait átfogva, milyen szerelmes

voltam!“ Bársonyruhás képek jöttek: „az íróasztalon ül, én előtte, ki

van pirulva, csókolom, a jobbkezem a gömbölyödő vállát fogja a ruha

alatt, nagyszerű, nem is törődöm vele.“ Korcsolyázás együtt, fagyos

lábbal, fagyos orral haza együtt, a meleg szobában egymásnak rohanás,

hideg kis arca, forró tekintete… tervezgetés… szerény lakás a

Dunaparton, kilátással a budai hegyekre… a gyerek, az édes, forró,

forraló, a felhőkig röpítő hitvesi gondolat… És ha mástól lesz gyereke?

Kis totyakos kétéves fiú, aki hasonlít valakire: Pécsi Lajos, Nagy

Ervin, Dombauer Laci orra, szeme, szája, vére, ami keveredik az övével…

Somogyi behurcolta egy pálinkásbutikba, ahol házi törköly és falusi

abált szalonna van, ez a specialitása Roth Jakabnak. Furcsa pillanat

volt: a villanyvilágítás a kerületnek ebben a részében másfél órára meg

volt szüntetve, mert a vezetéket javították, és Roth Jakabnál palackokba

dugott gyertyák égtek a sötét butikban, mintha valami messze-messze

pusztai csárda lett volna Roth Jakab. Egy foltos, hosszú asztal végében

leütötte őket a törköly, végleg. Somogyi két karjába dugva az arcát,

borult az asztalra. Nem lehetett tudni, aludt-e, rosszul volt-e, sírt-e.

Bizonyára mind a hármat csinálta egyszerre, ahogy csak részegek tudják.

Andor kifizette a szalonnát és a törkölyt, és kicipelte Somogyit a

levegőre. De részeg volt ő is. Ha egy pillanatra behunyta a szemét,

forogni és lengeni kezdett a világűrben. Hát jól kimeresztette a szemét

és fákba, lámpákba, kocsikba kapaszkodott a tekintetével. Somogyit

konflisra rakta és elindult az új lakása felé. Égett két orcája a

pálinkától, bizonytalan volt a járása és émelygett benne a cigarettafüst

és a törkölynek kegyetlenül befészkelt bundaszaga. De boldogság felhői

szédelegtek az agyában, a gyomor, a torok, a szájíz betegségei fölött, a

tétován kapkodó álmos szemek fölött, sőt úgy érezte, mintha az agya

fenekén is még gomolygás és émelygés volna, csak egészen fönn, a

hajgyökereknél, a fejbőr alatt tisztulna, mint ködös napon az ég, felül,

ott kéken világosodnék és üdülne boldogan, frissen, reménnyel és

életvággyal, végtelenséggel és világossággal szellősen, nagyszerűen,

édesen, a magasba emelően, repülően és távolságot nem ismerően, – úgy,

hogy levette a kalapját, mint valami akadályát ennek a derülő

felszállásnak, még a haját is végigszántotta öt ujjával, hogy levegőt

bocsásson közel az agyához, a sűrű fürtök fülledtsége közé, mikor

egyszerre csak azon vette észre magát, hogy új lakásának nagy,

arisztokratikus kapuja elé érkezett, amelynek mindkét szárnya nyitva

volt, mintha a nagy udvart szellőztetnék. Mikor a fehérbolthajtásos

kapualjba lépett, az udvar felől két fekete paripa dobogott fel a

visszhangos, fakockás burkolatra. Idegesen, türelmetlenül, kíméletlenül

verték patáikkal a kongó fakockákat: az egyik lovon báró Horn ült, a kis

száraz báró, zsakettben és gömbölyű kemény kalapban, fehér nyakkendővel,

a másikon a szőke és testes báróné, fekete amazonban.

A fal mellé húzódott, s ahogy ott állt, részegen, sápadtan, levett

kalappal, a falnak szorult testtel, hogy el ne tiporják, szinte

önkéntelenül hajolt meg. Köszönt a reggeli lovaglásra induló báróknak,

mint valami koldus kutya, egy füstös és szeszes éjszaka minden

nyomorával részeg fejében, züllött borotválatlanságban, és a

meghajlásnál a homlokába hulló rendetlen hajjal. A báró csak épp hogy

ránézett, de a kövér, szőke, szép báróné csinált mosollyal bólintott

vissza neki, épp abban a pillanatban, amikor a kapualj közepén a báró

lova sarkantyút kapott, nagyot dobogva ugrott el és magával vitte a

báróné lovát is, amelyen a kövér hölgy a nyergen túlduzzadó ültéből

felzöttyent egy pillanatra. Aztán vad dobogás után, ahogy a ló galopphoz

rakta a lábát, kirohant, kissé elmaradva a másik lovas mögött, az immár

napfényes utcára, ahol csöndesedő trappban távolodtak el a sárga

homokon.

– Telefonon keresték – mondta a házmesterné, mikor a lakása ajtaját

kinyitotta előtte, de ő ezt nem is hallotta, elment az asszony és a

mondat mellett. Becsapta az ajtót, ledobta kalapját és felöltőjét,

ruhástól az ágyra vetette magát, csukott szemmel, mert már oly kábult

volt, és talán csak egy pillanatig volt ébren, mert csak addig érezte a

párna hűvösségét, már el is aludt, nyitott szájjal, pirosan égő arccal.

Ez utolsó éber, gyorsan kihunyó pillanatában még mindig látta az

ágaskodó és galoppba ugró két fekete paripát, amely most nagy

nekivágtatással mély és süket álomba rántotta őt.