Nem szeretett erre gondolni, ezzel is úgy csinált, mint Ella emlékével,
tolta át egyik napról a másikra, nem akarta megragadni, maga felé
fordítani és a szemébe nézni. Majd holnap… és most nem… Pedig ennek is
el kellett következni, ennek a búcsúnak a vergődő öreg embertől, aki
egyre soványabban feküdt a szanatóriumi ágyon, már kevesebbet beszélt,
nem tartotta olyan frissen nyitva a szemét, mint azelőtt és egyre
fáradtabban kérdezősködött Andortól a világ dolgai felől. Mintha már
sejtette volna, hogy mi fog történni vele, napokon át folyton mélyen
gondolkozott, és komor gondolkozásban való hallgatását néha még Andor
bejövetele és beszélni akarása sem szakította meg. Most már mind a
ketten tapintatosak voltak: az öreg úr, aki sejtette, hogy meg fog
halni, de ezt a világért sem éreztette volna a fiával, és a fiú, aki
szintén úgy tett, mintha bíznék az apja felgyógyulásában. Hazugul
mosolyogva beszélgettek így néha egymással, s mind a kettő fellélekzett,
mikor az ápolónő bejött a vacsorával és vége lehetett a színjátszásnak.
Ellépett az ablaktól, nyugodtan, a jogi könyvre már nem is gondolva,
telerakta a kis ezüsttárcáját cigarettával, zsebretette a szép képes
gyufát, felöltözött és elment hazulról. Mikor az utcára kiért, olyan jó
szaga volt a levegőnek, hogy most igazolva látott mindent. Ilyenkor nem
szabad szobában ülni és könyvet magolni. Annak is megvan az ideje és
akkor is átmenetet kell csinálni. Előbb ezek a dolgok intéződjenek el:
„szegény öreg és a szívem teljes nyugalma“.
– „Furcsa“, – mondta magában, az Andrássy-útra fordulva – „azt hittem, a
könyvtől fogom kapni a nyugalmat… és most kisül, hogy a könyvhöz
nyugalom kell…“
Bement egy üres kávéház délelőtti csöndjébe, az ablakba ült és
végigolvasta az ujságokat. Milyen más betűk és sorok voltak itt, mint a
jogi könyv lapjain! Milyen kellemes, üde, érdekes dolgok! Még a
politikai cikkek is, amelyek szavai hasonlítottak a jogi könyvből az
imént kivillant szavakhoz, még azok is mennyi életet, szenvedélyt, gúnyt
leheltek, mennyi kellemes, érthető felületességet, – még azok is
érdekesek voltak.
– Rácz úr mikor szokott jönni?
– Tizenkettőkor – mondta a pincér, sárgán bámulva ki az utcára. – Akkor
reggelizik.
– Kávét?
– Föllel és két kiflivel.
Fél tizenkettő volt. Türelmetlen lett, nem győzte volna még azt a
félórát, amíg a pontos Rácz reggelizni jön. Fizetett és elindult a korzó
felé. A szemét bántotta kissé a nap, a kocsik is kellemetlenebbül
kavarogtak és zörögtek, mint máskor. Mégis érzi az ember, hogy csak két
órát aludt. Egy dunaparti szük utca hűvös homályából kibukkant a naptól,
égszínkéktől, vízfénytől ragyogó dunai korzóra. Jól esett a fülének a
korzó muzsikája: emberi fecsegés, női csiripelés kedves-halk lármája,
szekerek zörgése nélkül, ez a félbemaradt zenekar, amelyben hallgatnak a
bőgők, csak a hegedűk kergetőznek.
Mikor a nőket figyelni kezdte, arra gondolt, hogy úgy kellett volna
élnie, mint ahogy a többiek éltek, szabadon vadászni eközt a sok szoknya
és furcsa kalap közt, nem kellett volna fejlődő férfiérzéseit, mint
valami takarékpénztárba, Turnovszky Ellába rakni, napról-napra,
évről-évre. Képviselők mentek el mellette. Három fiatal közt egy öreg
totyakos, akinek a fejebúbján volt a kalap és politikai mondatokat
mondott hangosan, miközben a legkisebb lányokat nézte, meg-megfordulva
utánuk. Most már csak idő kérdése, hogy ő is itt fog menni ezekkel,
minden rendben lesz, ha ma nem is kezdte el a tanulást, de a szándék és
az elhatározás már megvan, ez egészen biztos, szilárd, mint a kő, ez
megvan. Sokáig nézett a fiatal képviselők után, találgatta, hogy hány
évesek lehetnek. Néhány ujságírót látott. Az éjjeli kávéházakból ismerte
őket. Sápadt arcok voltak, egy öreg úr körül csoportosultak, aki
vasszékben ült és süttette az arcát. Úgy tette fáradt, kopasz öreg fejét
a széktámlára, az ég legteteje felé tartva lecsukott szemét, mintha a
ravatalán feküdnék. Ez az öreg valami híres író volt, ezeket nem
szerette Andor, mindig ellenséges érzést, néha utálatot érzett irántuk.
Ahogy ment, négy kibontott hajú kislány lépkedett előtte. Karonfogva
mentek, a fejüket összedugták és folyton nevettek. Mikor egy nagyon
hangosat nevettek, az egyik hátrafordult, hogy nem hallja-e valaki, amit
beszélnek, ez ottfelejtette a pillantását Andoron. Hátrafordított fejjel
húzatta magát a másik hárommal, aztán mondhatott nekik valamit, mert a
másik három egymásután fordult vissza feléje, csak az nem, aki az előbb
megnézte. Elmosolyodott, aztán kissé zavartan a bajuszához nyult, ezt
elszégyelte, megállott, hagyta eltávozni a négy lányt. Nem néztek többet
vissza.
Csinos jelenség volt, tudta. Az utóbbi időben még halaványabb lett és a
vállát, amelyet diákkorában hátrahúzva, katonás peckességgel tartott,
mostanában már kissé előreeresztette, amitől egész felsőteste kényelmes,
nagyon kevéssé meghajolt tartást nyert. A feje is engedett a magas
nézésből. Kedvesebb, közlékenyebb lett ettől a megereszkedett
válltartástól az egész megjelenése. Egy-két hónap óta fogyott, most
vékony és elegáns figura volt, kitünő ruha és jó cipő volt rajta. Sűrű
fekete haja, mint az angol fiúké, dús, de fényesen egyenletes masszába
volt simítva, s a szemének valami álmodozó kifejezést adott lusta
szemhéjja; ez olyan volt, mint a félig felhúzott függöny, amely hanyagul
rejteget valami titkot.
Álltában jól megnézett egy nagymellű, fűzőbe préselt szőke asszonyt, aki
egyedül jött az út közepén. Ahogy a széken ülők erős tekintetei előtt
elvonult, zavarban lehetett, s ettől valami kétségbeesett merev
koppanása volt a járásának. Az asszony élesen nézett rá, bátran a
szemébe, szinte szemtelenül, de elment előtte, változatlanul egyforma
járással. Nagyon magas cipősarka volt, ezzel kopogott olyan mereven.
Andor követte a szemével, de az asszony nem nézett vissza. „Ha nagyon
akarom“ – gondolta – „visszanéz.“ Nekiállt, erősen és a szemét meresztve
nézett utána, hallotta, vagy olvasta, hogy ilyen kísérletek sikerülni
szoktak, „akarta“, hogy visszanézzen, magában erőteljesen szótagolva
mondta is, hogy „nézz vissza, _akarom_, hogy visszanézz“ – de a kövér
szőkének eszeágában se volt visszanézni. „Nem tudok akarni“ – mondta
magában és majd hogy utána nem indult.
Abból az irányból, amerre a begyes szőke elment, egyszerre csak a sok
mozgó fej közül ismerős női arc mosolygott rá. Ahogy, még a szőkével
foglalkozva, észrevette ezt az arcot, az első pillanat ezredrészében az
az érzés villant meg benne, hogy Turnovszky Ella jön. Pedig Ella
alacsonyabb, kövérebb és szőke volt, ez a lány pedig magas, nyulánk és
barna.
– Margit – mondta örömmel és egy kicsit izgatottan, mikor elébe indult.
Kornély Margit volt, a Turnovszky-lány úgynevezett legjobb barátnője.
Kezet fogtak. A barna lány megállt, folyton mosolygott és szótlanul
nézte. Ő se mondott semmit, mosolygott ő is, nem minden zavar nélkül.
– Mi van? – kérdezte a lány a hosszú mosoly-duett után.
– Semmi sincs – mondta vállat vonva.
– Vége?
– Vége.
A lány megfogta a kezét:
– Nem hiszem, – mondta meglepetten – ezt nem hiszem. Hát lehetséges ez?
Kihúzta a kezét a lányéból, mintha Ellától akart volna ezzel is hidegen
visszahúzódni.
– Megkapták a levelemet?
– Hiszen ajánlva küldte.
Gúnyos mosoly.
Bizony, ez ordináré dolog volt Rácz Miklóstól, ez az ajánlás. De
legalább megkapták. A rendes levél – érezte – lágyabb, bizonytalanabb
dolog lett volna. A cselekvés nem is az némi brutalitás nélkül.
Lementek a néptelen alsó rakpartra, a hordók és ládák közé. „Hiba, hogy
lemegyek vele“ – gondolta Andor a lépcsőn, de határozottan ment, szinte
ő vezette Kornély kisasszonyt.
– De az istenért, – mondta ez minden mondat előtt – egy szót se senkinek
és a becsületszavát, mert én megölöm magamat, ha megtudják, hogy én…
éppen én…
Andor nézte ezt a kissé túlérett leányarcot, amely egészen komolyra,
fontoskodóra vált, mikor kiszolgáltatta a barátnő titkait. Csúnya és
hervadt volt, ellenszenves, pedig este néha majdnem csinosnak találta
azelőtt. És a szája is vértelen és nagy…
Ella nagyon nyugodtan adta át a levelet az anyjának. Az anyja mérgesen
és büszkén adta tovább Turnovszky bácsinak. A kopasz kis Turnovszkynak
majd kiugrott a szeme, mikor olvasta, kiabált, az asztalt ütötte, de
elrohant a városházára gratulálni. A levelet a földre dobta volt,
ahonnan senki se ítélte helyesnek fölszedni, végül Iván szedte fel,
olvasta el mohón és vágta zsebre közömbösen. Kornély Margitnak nem
mutatták.
– Sírt?
– Nem.
Hallgatva mentek egymás mellett.
– Nem – ismételte Kornély Margit. – Óriási lelkierő van abban a lányban.
Ennyivel tartozott neki.
– És aztán?
– Egy szó se. Soha. Nagyon jól van.
Észre se vették, hogy sietni kezdtek. Andor nem akart kérdezni, de
feleleteket várt.
– Jól teszi – mondta. – Soha nem is szeretett.
A lányok ismerik az ilyen mondatokat. Kajánul hallgatott Kornély Margit,
nem mondta azt, hogy „ugyan hogy mondhat ilyet“.
Úgy, hogy Andor kénytelen volt hozzátenni:
– De én se őt.
Még mentek, mentek, és a fiú szívében nagyon meggyűlölte Kornély
Margitot. Gyűlöletes volt ez a félig perfid, félig szolidáris
lány-barátság, amely mindig csúnya és irígy, amíg csak a barátnőről,
mint személyről van szó, de konok párthűséggé változik, amint magáról a
női nemről van szó, a férfival való harcról, amelyben elvégre Kornély
Margit is részt vesz.
Megint lépcső következett. Andor megállott:
– Hát… visszamehetünk, ha egyéb mondanivalója nincs.
– Ahogy akarja.
És indult, a lépcső felé.
– Majd elveszi Pécsi – mondta idegesen a fiú, minden ok nélkül ugratva
önmagát.
– Az? Boldogan.
És felszaladt a lépcsőn, gonoszul, mint aki erről is tudna beszélni, de
nem beszél, a csúnya lány boldog gonoszságával, aki a csinos lány
nevében végre kínozhat egy fiút. „Legjobb volna ittmaradni és hagyni
felszaladni, köszönés nélkül“ – gondolta Andor, miközben két lépcsőt
lépett egyszerre, hogy utólérje.
– Siet? – kérdezte fenn, kissé gúnyosan.
– Későn van – felelt Margit, közömbös arcot vágva és a kezét nyújtotta.
– Tehát Pécsi – mondta Andor.
– Lehet.
Elszaladt ezzel a sikerrel, amit magamagának sohse tudott elérni.
„Utána lőni, hogy egyet sikoltson és elbukjék“ – járt a fiú fejében,
ahogy undorral nézett utána. Félre volt taposva a cipője sarka. „Marha
vagyok“ – tette hozzá, megundorodott most hirtelen Ellától és
Turnovszkyéktól és az egész lakástól és az ételszagú előszobától, szinte
örült, hogy ilyen jól utálja az egész történetet. Megnézte az óráját, és
amint az órából felpillantott, közvetlen közelében Pécsi Lajos ment el a
Turnovszky fiúval. Találkozott a pillantásuk. Pécsi Lajos hosszú, száraz
legény volt, vágással a sporttól barna, csontos arcán. Nagy, bütykös,
erős kezei voltak. Az arca mindig olyan volt, mintha a nap bántaná a
szemét, valami fanyar összehúzottság volt a szeme és a szája körül, –
talán a nyári napfényen való sok evezés tette, hogy télen is hunyorított
az egész arcával. Most világosan látszott rajta, hogy szándékosan nem
köszön Andornak, a szemét mereven szögezte a léptei irányába, de érezni
lehetett, hogy azért látja az oldalt álló Andort. Valami kis vörösség
suhant át erélyes arcán, fakószőke nyírott bajusza ettől még fehérebb
lett. Iván rábámult Andorra, nem tudta, mit kell csinálni, de a pillanat
múlott és így ő se köszönt. Mikor elhaladtak mellette, Pécsi Lajos igen
hangosan mondta Ivánnak: „A kilences huszárok és a tizenhármas huszárok,
mind a kettő.“
Ha már úgy állott, ahogy állott, nézett egy kicsit utánuk. Pécsi
hosszúkat lépett, a gimnázista erőlködött, hogy lépést tarthasson vele
és folyton ránézett, mint aki az orákulumot hallgatja. Pécsi férfias és
szívós embernek látszott, a gimnázista komikus volt túlrövid
pantallójában és erőltetetten nagy lépteivel. Ő sohse beszélt így ezzel
a gyerekkel. Odadobta neki a cigarettáit, de se barátság, se rokonság…
És ezek már mennek így együtt, mint a sógorok. Keserűen és gúnyosan
mosolyodott el. „Parancsolj Pécsi,“ – mondta magában – „énnekem már nem
kell, parancsolj méltóztatni.“ Most lett csak teljes az undora és
némileg a gyűlölete is az egész Turnovszky-világgal szemben. Miért? Nem
is tudta. Haragudott rájuk, mintha ők dobták volna ki. „Ügyesen
viselkednek“ – gondolta – „jól vannak szervezve.“
Megint megnézte az óráját, mert elfelejtette, amit az imént látott
rajta. Elindult a Lánchíd felé, hogy a színházhoz megy, ott most
végződik a próba, elviszi ebédelni Somogyi Endrét. A Kornély-lány megint
szembe jött vele. „Most én leszek a Pécsi“ – gondolta magában, s
elhatározta, hogy nem köszön neki. De Kornély Margit megint mosolygott
rá azzal a hervadt mosolyával és egyenesen feléje jött, megállította:
– Különben azt halljuk, – mondta, a „juk“ szótagot megnyomva – hogy maga
se bánkódik nagyon, valami vörösruhás ballerinának kurizál, akit
Csirkének hívnak, egy kokott.
Dühbe jött. „Bánkódik“ – „ballerina“ – „kurizál“ – micsoda ostoba
szavak. És „kokott“…
– Igen – mondta élesen. – Nem tetszik?
Kornély Margit egy kicsit megijedt:
– Dehogy nem tetszik. Maga szabad, tehet, amit akar.
És félrekapott fejjel, sértődötten sietett el, otthagyta. Hallatlanul
bosszantó dolog volt ez. Otthagyatta magát vele a faképnél. Ahelyett,
hogy ő ment volna el mellette sértően. Mérges lett, hogy elvörösödött
belé. Valami bosszantó győzelmet aratott rajta itt ma délelőtt az egész
Turnovszky-népség. „Szédelgő lengyelek“ – gondolta, haragudott és
önmagát okolta. Hidegen és elegánsan kellett volna viselkedni. Aztán:
„bánom is én, tőlem ugyan…“
Felugrott egy villamosra, hátul maradt a perronon és lebámult a Dunára,
pedig érezte, hogy valaki beszél hozzá.
– Tessék? – riadt fel aztán. A kalauz állt előtte a jegyfüzettel.
– Ja, vagy úgy. Szakasz.