A szerkesztőség piszkos előszobájából egyenesen Rácz Miklós szobájába
lépett. A szolga ismerte, csak felnézett rá az estilapból, amit a
szenesládán ülve olvasott, és nem köszönt neki. Szerkesztőségi szolgától
ez a legnagyobb bizalom jele. A redakció két átalakított magánlakásból
volt csinálva, ahol nagy szobákban három-négy íróasztal állt a
telefirkált és teleragasztott falak mellett. Rácz Miklós, aki a
külpolitikai rovatot vezette, különös kegyből megkapta a lakás volt
fürdőszobáját, amiből ugyan mindent kiszedtek, ami fürdésre
emlékeztetett volna, de ami mégis mindörökre fürdőszoba maradt, mert
fölötte és alatta is fürdőszoba volt, s örökké csurgott, korgott,
zuhogott a víz a falaiban. Rácz nem volt benn a kis szobában, mikor
Andor belépett. A fiú leült az íróasztalhoz, és piszkálni kezdett a
papirszeletek közt, amiket Rácz „a munkám“-nak nevezett. A Presséből és
néhány berlini lapból kivágott kis cikkek hevertek az asztalon. Akkor
abból állt a külpolitika, hogy ezeket a gót betűkkel nyomtatott
nagyképüségeket nagyképű magyarra kellett fordítani. Ez volt az a
külpolitika, amit Rácz Miklós űzött a lapnál. Ő maga csak előkelő
haláleseteknél jutott szóhoz, mert még „A francia kormányválság“ című
cikket is németből kellett fordítani. Ha egy kancellár meghalt, vagy egy
orosz miniszterelnököt meggyilkoltak, akkor Rácz Miklós kinyitott egy
szekrényt, amelyben már nem is poros, hanem homokos régi ujságkivágások
voltak, s ilyen három-négy elsárgult ujságszeletből írta meg az
életrajzos és mindig méltányló hangú cikket, amely másnap megjelent.
Végre bejött és kéziratcsomót dobott az asztalra. Mialatt Andor egy
rozoga vas-karosszékbe ült át, bejött a kisebbik szolga és kávéházi
csészében kávét hozott, föllel, egy kiflit, egy pohár vizet és a tálcán
az aprópénzt, ami egy forintból visszajárt. Az igazi ujságírók a nap és
az éj minden szakában tudtak tejeskávét inni, föllel. Vacsora előtt és
vacsora után, éjfélkor és hajnalban. Rácz beleaprította a kifli felét a
kávéba, mialatt Andor elmondta neki a három nagy ujdonságot: hogy az
apja meg fog halni, hogy ő szakít Turnovszky Ellával és hogy ma
beköltözött az új lakásába.
Rácz Miklós olcsón, de komolyan öltözködő, szűkszavú fiú volt. Andor
szerette szigorúan tanáros arcát, amelyben vastag pápaszem mögött
érdeklődő szem csillogott. Sok pedantéria volt benne. A szerkesztőségi
órák alatt kétszer-háromszor is megmosta a kezét, nem azért, mert a
kézmosó-vízvezetéket benne hagyták a fürdőszobában, hanem mert rendes
ember volt, és úgy látszik, ambicionálta, hogy a sok hideg víztől és
rossz szappantól vörös legyen a keze. Egy szakadt régi kabátját
használta munkakabátnak és elmenés előtt ronggyal mindig gondosan
letörölte a cipőjét. Andor a kávéházban ismerkedett meg vele,
egyszer-kétszer meghívta ebédre a szülei házhoz, ahol Rácznak nagy
sikere volt a komolysága és az érett, férfias beszédmodora miatt. Andor
egy kicsit lányosan ragaszkodott a katonás beszédmodorához, a gyors és
kíméletlen ítéletéhez, a szűkszavúságához és a titokzatos, magányos,
senki által nem ismert magánéletéhez. Mikor az életéről gondolkozott,
azt szokta magában konstatálni, hogy Rácz az egyetlen barátja.
– Nem kell most már ugrálni a lány körül, – mondta Rácz – te egy puha
alak vagy és ha már egyszer okos voltál életedben, ne rontsd el. Azonnal
írj neki egy levelet és pont, soha többé ne lásd, ez az egy mód van.
Egy nagy darab, a kávéban dagadtra ázott kifli tette a pontot a katonás
mondat végére.
– Levél? – kérdezte Andor kissé ingadozó hangon, megijedve ettől a
gyökeres és azonnali szakítástól.
– Öt sor – mondta az ujságíró.
– De miféle öt sor?
Előbb egy darab csöpögő kávéskifli ment le, aztán nyelés után ugyanazon
az úton keményen jött a felelet:
– „Kedves kisasszony, én önt nem szeretem, tisztességes ember vagyok,
soha nem fogom önt feleségül venni és soha többé nem akarom önt látni,
kitünő tisztelettel Aradi Andor.“
– Rettenetes – mondta Andor és fölkelt. – Ez borzalmas.
– Hát vedd el – mondta bele a csészébe az ujságíró, amint ivott belőle.
Ez rémesen szólt, ez a csésze öbléből, mint hangnagyító tölcsérből
kongva hangzó beszéd. „Vedd el“ – kongott és búgott a fiú agyában, mint
fellebbezhetetlen ítélet, mint az egyetlen lehetőség, ha nem írja meg az
ötsoros levelet.
– De megmagyarázni neki, szépen…
Rácz csudálkozva nézett ki a csészéből:
– Megmagyarázni… beszélni vele?
– Esetleg azt is.
– Esetleg azt is? Na fiam…
Mosolygott, kis körökbe forgatta a csészét, a maradék löttyel fölizgatta
a cukrot a fenekéről és kihörpintette.
– Na fiam, – mondta – ha te még beszélni akarsz vele, akkor ráértél
volna idejönni azután. Általában, mit akarsz tőlem? Tudhatod, hogy az
ilyen nyavalygást nem szeretem, de nem is értem. Vagy, vagy.
– Jó, jó, – mondta Andor – ne dühösködjél, tudod, hogy egy kis
energiáért jövök hozzád, ne riassz el, inkább befolyásolj… igazad van,
hát persze, hogy írni kell neki… de te mindjárt türelmetlen vagy és
rámkiáltasz, hogy vegyem el.
Rácz megtörülte a száját, eltolta a tálcát és fölkelt:
– Ülj le. Írd meg. Majd én diktálom.
Leült.
– Levélpapir?
– Semmi levélpapir. Ott van a kéziratpapir. És itt van kék kuverta.
Esetlen, üzleti borítékot vett elő a fiókból.
– Jó lesz ez. Írjad. „Kedves kisasszony… én egy pillanatig sem
áltathatom önt tovább… mert tisztességes ember vagyok… pont… Nem
szeretem és nem fogom feleségül venni soha… pont… Mi ketten egymást
többé az életben nem ismerjük… pont… Kitünő tisztelettel Aradi Andor.“
Rágyújtott és az első szippantás után, amit mélyen a tüdejébe húzott,
benézett Andor válla fölött a levélbe, s elégedetten szólt, a füsttel
egyszerre eresztve ki a beszédet:
– Ez világos.
– Igen – mondta a fiú, és nem téve le a tollat, némán elolvasta, még
kétszer-háromszor, ezt a néhány sort. Mikor harmadszor olvasta, a villám
gyorsaságával ment át a fején, hogy a jégpályán egyszer bemutatta Rácz
Miklóst Ellának, és meglátta a szenvtelen arcon, hogy tetszik neki a
lány. Lágyabb és gyanakvásra hajló jelleme most azt dobta oda
átmeneteket és vígaszokat kereső szívének, hogy ez az ember Ellát
akarja, eddig talán nem is akarta, de most, öt perc óta, ez a hirtelen
és brutálisan cselekvő férfi feltette magában, hogy érte megy. Vele
eldobatja, hogy magának megszerezze. Ez nem meggyőződés volt Andorban,
hanem valamelyes formája a lázadásnak a gyors cselekvés ellen.
– Mit nézed? – hallatszott erélyesen a háta mögött. – Tedd a kuvertába
és címezd meg.
Gépiesen írta a borítékra a címet, de lassan, mert azalatt, mint ahogy
hullám a hullám nyakára kapaszkodik nagy szélben, egyik gondolata a
másikat hajtotta: „igen, ez érdekes, ostoba ember vagyok, erre nem is
gondoltam, ez az ember cinikus és lelkiismeretlen, jó, megírtam,
megcímezem, de nem küldöm el, ilyen durvaságot nem lehet cselekedni,
mert Istenem, mennyi tervezgetés, mennyi ígéret, mennyi csók, mennyi
minden…“
Pillanatok alatt lélekszakadva rohant fel benne minden kis érzéki emlék.
Ez az a bizonyos perc volt, amely közös nagy betegsége minden hiú,
határozatlan, szakítani akaró és mégse akaró, kissé még szerelmes
férfinak: nagyobb jelentőséget tulajdonítani érzéki dolgoknak, mint
amekkorát bármily tisztességes nő is tulajdonít nekik. Hogy mit fog
érezni ez a lány, akinek a meztelen nyakát csókoltam, akit vadul és
célzatosan szorítottam magamhoz félórákon át, akit a hátába sikló forró
kézzel öleltem csókolózásközben, hogy úgy éreztük, mintha ruhátlanul
érintenők egymást vér-fűtött perceken át… Dolgok, amik a világ teremtése
óta csak férfiak szemében voltak fontosak, a jövőre kötelezők, az
emlékezésben súlyosak és feledhetetlenek. Dolgok, amiknél komolyabbak és
vastagabbak se jutnak eszébe egy nőnek, aki szakítani akar, aki előtt
kimeredt szemű könyörgéssel térdel egy férfi és sírja vagy ordítja az
örök szavakat: „… a forró éjszakák, mikor együtt reggelig… és a tested
égett az enyémmel… és el tudod felejteni, hogy véresre haraptuk
egymást…“ egy nőnek, aki, ha már egyszer nem szeret, úgy hallgatja ezt,
mint a legüresebb jónapotot vagy hogy van-t, nőnek, nőknek, akikben úgy
hal meg minden érzéki emlék, ha már nem szeretik a férfit, hogy annál
hidegebb és örökebb halál nincs is a természetben, s akiknek, ha mondják
az égőszemű könyörgők, hogy: „hát lehet ezt elfelejteni?“ – még csak azt
se gondolják, hogy: „hát lehet erre egyáltalán emlékezni?“ – hanem csak
néznek az emberre üres szemmel, vagy szomorú szemmel, már amilyen a
természetük, és csak a beszéd végét várják, semmi mást. Nincs a világon
tisztább, érzékiségmentesebb, szellemibb lény a nőnél, aki már nem
szeret.
– „A kötelékek“ – gondolta Andor, és ezekre a kis koldusan érzéki
kötelékekre gondolt, amelyek csak hadd kötelezzék őt, hadd akadályozzák
még egy kicsit az elhatározásban, hadd hazudják lovagiassággá azt a kis
szerelemfélét, ami olyan rémítő nehezen hagyja magát baltával
agyonvágni.
Az ajtó nyilt és a főszerkesztő lépett be:
– Mondja, Rácz, – kiáltott rá – mi van a Bunyitay képviselő cikkével?
Meddig várjak még rá.
Ezalatt, hogy ezt mondta, Andor felugrott, meghajolt és azt mondta, hogy
„jóestét, méltóságos uram“ – de a főszerkesztő se erről, se Andorról nem
véve tudomást, ordított:
– Maga miatt nem mehetek vacsorázni? Mit fogad itt vendégeket, mikor
munkája van?
Rácz épp lélekzetet vett, hogy feleljen, mikor a főszerkesztő már ki is
ment, már be is vágta az ajtót, úgy, hogy vakolat hullt le a falról az
íróasztalra.
Pillanatnyi csönd lett. Vizek rohantak le a falban, a felső
fürdőszobákból, aztán halkan és hosszan zúgtak.
– Ordináré disznó – mondta Rácz. Kissé sápadt volt. – Add ide a
leveledet, Andorkám, rögtön elküldöm, ajánlva.
Kiszólt:
– Kálmán!
A szolga átvette a levelet, azzal, hogy azonnal, biciklin viszi a
főpostára, ajánlva adja fel. Andor még a főszerkesztői durvaság hatása
alatt kapkodott levegőért, mikor a szolga már indította a biciklit az
előszobában. Hallatszott a kis csengő, ahogy megrezzent, mikor a szolga
a vállára vette a gépet, hogy levigye a lépcsőn.
Az apjára gondolt, aki most magában bizonyára szereti és áldja a
főszerkesztőt.
– Igy kell ezt csinálnod, – mondta Rácz Miklós egy kicsit törött hangon,
miközben visszaült az íróasztalhoz és kisimította a kéziratcsomót, amit
az imént behozott magával. El akarta felejteni és feledtetni a
méltóságos úr komiszságát. – Igen… – mondta – most már szaladhatsz a
bicikli után.
Ahogy a papirlapok sarkait emelgette, nézve, hogy hány lap a cikk, mint
ahogy a bankpénztáros olvassa a nagybankót, egy kicsit reszketett a
keze.
– Szervusz – mondta Andor.
Rácz felnézett rá:
– A bicikli után szaladsz?
– Ugyan…
Andor a kalapja bélését nézte. Ő se a lányra gondolt most, hanem a
főszerkesztőre. Mosolyogva szólt:
– Nem vagyok én annyira puha, mint ahogy te hiszed.
Gyöngéden a vállára ütött és indult kifelé. Rácz utána szólt:
– Este?
– Visszajövök érted egy óra mulva. Megyünk vacsorázni valahova, és
aztán… egy kis zenét hallgatni… a Moulinbe… csak dolgozzál most.
Kilencre visszajövök. Sétálni megyek… levegőre. Nagyon sok minden
történik ma velem. Na írjál, írjál.
Kiment. Az utcán megnézte az óráját. Nyolc óra volt. „Egy órát sétálok,
a liget felé és vissza“ – gondolta. „Szellőztetem a fejemet. Pardon.“ –
Ezt hangosan mondta, mert nekiment két hölgynek, aki karonfogva jött
vele szembe. Kiállt a tolongásból a gyalogjáró szélére, egy percet
pihenni, mielőtt elindul. Zavaros volt a feje. Egy biciklis ember suhant
el előtte, majdnem súrolva a gyalogjárót. „Iszonyú gyorsan mennek ezek a
biciklik“ – gondolta – „ennyi kocsi közt.“ Utána nézett, már nem is
látta. Elindult, a gyalogjáró szélén, a fákon és lámpákon kívül, ahol
senki sem jár.
„Ezt nehéz lesz meghódítani“ – mondta magában, félrehúzva a száját,
mikor a főszerkesztőre gondolt. Sajnálta Rácz Miklóst, amiért
megszégyenítették előtte. Ezt az erélyes férfit. Meglepő, hogy milyen
jól tudta fegyelmezni magát. Igaz ugyan, hogy idő se volt, mert a
főszerkesztő jött, ordított és ment, mint a szélvész. De lehet, hogy
Miklós nem is az a kemény férfi, akinek mutatja magát. Csak már annyi
sikere volt erélyes fellépésével és rövid, határozott beszédével ebben a
puha zsidó világban, hogy megmaradt ennél, ebből csinált magának
egyéniséget.
Az Andrássy-úton ment kifelé, nyitott felöltővel. Lágy és üde este volt,
jobban esett volna a fejének egy kis éles, hideg levegő. Borzalmas, egy
lányt elhagyni, ezekkel az emlékekkel. El fog vörösödni, ha a csókokra
gondol. Vagy napirendre tér? Milyenek a nők? Mit csinálnak ilyenkor? Azt
mondta magában: „én kevésbé szeretem, mint ő engem, mert hisz én hagyom
el. És nekem ilyen nehéz. Neki tehát bizonyára sokkal nehezebb“. Aztán:
„miért esik az nekem jól, hogy neki nehezebb?“ Aztán, később: „Talán,
mert még szeretem?“ Még később, túl az Oktogonon, a csöndesebb vidéken:
„És ha velem is így fog beszélni az a főszerkesztő?“ Letért egy
mellékutcába és állt egy kicsit a gyalogjárón. „Bizonyos“, – gondolta –
„hogy van most valahol egy idegen nő Pesten, akit imádni fogok, aki
tiszta és nagy szerelmem lesz, a feleségem lesz, csak most még nem
tudja. Zongorázik valami ablak mögött. Vagy vacsorál a szüleivel és
hallgat. És ő fogja mondani a soffőrnek, mikor beszáll: „az uramért
megyünk a pártkörbe“ – és illatosan ül majd a nagy autó mély ülésén, a
sarokban, nézi a virágot, ami jobbról és balról kis függő vázában lesz
az autó ablaka mellett.“ És elképzelte magát, amint a pártkörben az
órájára néz: „mi az, még nincs itt a feleségem?“
Szeretni kezdte ezt az elképzelt, finomtermetű, sötét angolruhás kis
nőt. A szó szoros értelmében valami szerelemfélét érzett iránta. Fekete
lakkcipője van, és ahogy beszáll az autóba, finom fekete lábikrája, mint
a megfordított hosszú boros butélia. És az asszony imádja őt, nagy
fekete szemmel függ minden szaván. Az arcát nem látta tisztán. De feléje
érzett, feléje sóvárgott, bolond dolgokat gondolt, azt mondta: „Istenem,
miért nem tudom, hogy melyik az, micsoda időveszteség, amíg megtalálom,
mily kár ezért a sok napért!“
Újra elindult és amikor Turnovszky Ella eszébe jutott, megrémült a nagy
meglepetéstől, ami érte. Turnovszky Ella, amint megjelent az elméjében,
oly hirtelen ült bele ebbe az egész előbbi ábrándozásba, hogy most már
világos volt: ez a szerelemféle érzés még mind neki szólt, ő most csak
új tárgyat keresett ehhez a meglevő érzéshez. Most vette észre: a hang,
amin a nő a soffőrnek szólt, az Ella hangja volt, az angol ruha
bársonyból volt, a borosüvegszerű finom láb az övé, ahogy egyszer
felszállt előtte a villamosra. Ezért nem akarta ez a nő megmutatni az
arcát. Ella ült a képzelt autóban és elégedetten mosolygott, mintha azt
mondta volna: „nem sikerült Rácz Miklósnak“. És most jóság és hála
öntötte el a fiút, egyszerre csak minden ok nélkül sietni kezdett, nagy
akarat feszítette a mellét, – „drága szegény kis lányom“, – gondolta –
„drága kis pénztelen babám“ – és síró szemeket látott, és olyanokat
gondolt, hogy ő volt az első, a legelső, és látta elbággyadni a kamaszos
csókok alatt, hallotta a gyerekes szavát: „örökre veled“ – és sietett,
most már okkal és határozottan a Turnovszkyék lakása felé, a jó ember
diadalával a rossz fölött, aki hiába diktált rövid levelet és hiába
gurította a biciklit a főpóstára, szamár, pápaszemes, erélyes, aki azt
hiszi, hogy útjába állhat egy újra feltámadó, rohanó és mindent elöntő
fiatal szerelemnek.
Mielőtt a házhoz ért, egy hosszú férfit látott befordulni az iskolának
azon a kapuján, amely az igazgatói lakáshoz nyílott. Hirtelen megállt:
– Pécsi Lajos – mondta majdnem hangosan.
A férfi eltűnt a kapu alatt. Pécsi Lajos igen távoli rokona volt a
lánynak, miniszteri titkár, aki egyszer már megkérte a kezét.
Elöntötte a vad féltékenység:
– Hogyan? Hát ez még jár ide?
Olyan lendülettel ugrott be utána a kapun, hogy ha Pécsi Lajos
szembefordul vele és útjába áll, úgy gázolja el és töri össze, mint az
autó a kutyát. Benn, a lámpa alatt érte utól. Az izgatott lépések
hallatára a férfi megfordult és ijedten nézett rá. Nem Pécsi Lajos volt,
idegen öreg ember volt, csudálatos, hogy nem látta meg az imént az ősz
haját. Hogy lehet ez? Andor elsietett mellette, továbbra is megtartva a
rohanó lépést, hogy igazolja magát az idegen előtt. Az idegen lement a
pincelakásba az iskolaszolgához, Andor pedig megállt a nagy, sötét
udvaron. Még dobogott a szíve.
– „Pfuj“ – mondta. – „Ez szégyen volt.“
Lassan kifelé indult az iskolából, mintha csak azért jött volna ide,
hogy Pécsi Lajost ellenőrizze. Ment visszafelé, nem gondolva semmire,
csak azt konstatálva, hogy egyre távolodik az épülettől. Mintha ezzel a
felrobbanó féltékenységgel együtt kirobbant volna belőle minden
kínlódás, ami idáig hajtotta. Üres szívvel ment, elfáradt már a
fantáziája ahhoz, hogy most újra kezdje magát beleizgatni a szerelembe.
„Csak akkor van ez,“ – gondolta – „ha magam csinálom.“
Ment, vissza az Andrássy-úton, ki a Dunáig, végigment egyszer az üres
korzón, aztán visszasétált a szerkesztőségbe Miklósért. Rácz már rendes
kabátjában várta, már a cipője is meg volt törülve, a keze is meg volt
mosva. Gyönyörködött a körmeiben.
– Mehetünk – mondta és vette a kabátját. A lépcsőn lefelé menet szólalt
meg megint:
– Mikor bevittem neki, ennek a buta Bunyitaynak a cikkét… megmondtam
neki a véleményemet.
– Mit mondott?
– Belátta. Kért, hogy ne haragudjam, ideges.
– „Nem igaz“ – gondolta Andor.