Délután, mikor a bútorszállító utolsó rosszképű embere is összeszedte a
köteleit és elment, kinyitotta az új lakás ablakát és kinézett az
utcára. A bútoros-kocsi elhimbálózott, ezt követte a szemével addig,
amíg a csöndes, kertes utcából bele nem fordult az Andrássy-út messziről
tompán zajló kocsikavargásába. Az imént néhány percig esett az eső, de
most már megint sütött a nap, hűvösen, a tavaszi délután sárga fényével.
A gyalogjáró kövei száradoztak, és az ablak előtt, a csenevész kis
előkertben már volt valami kevés zöld, amit tisztára moshatott a futó
eső. Jó illat jött be a szomszéd kopasz kertekből, nem is annyira illat,
mint a vizes földnek a friss szaga, ami a városi kövek közt a természet
egyetlen őszinte lehellete így tavasszal. Szeretettel nézett végig a
sárgaporondos rövid utcán, amely teljesen üres volt, se ember, se kocsi
nem járt benne ebben a percben. Jól esett neki ez a nesztelen, úri,
jómódot titkoló elhagyatottság. Szépek voltak a kis villák a kapuk
fölött kiugró üvegfödélkékkel, az óriási, egy darabból való ablakok,
széles csipkében végződő fehér függönyeikkel, a konzulok címerei a
falon, szép volt ez a korán alkonyodó, mégis fényleni próbáló
tavasz-délutáni napsütés – valóságos boldogság öntötte el, boldogság,
amit az új környezet, új vidék, új látvány ad, ez az egyetlen komoly
orvossága minden emberi szívnek, ami valamitől nehéz.
Tulajdonképpen semmi értelme nem volt annak, hogy elmenjen lakni
hazulról. A régi cseléd, az ő kövér Juli szakácsnéjuk, aki már
rokonszámba ment, kitünően viselte gondját, az apja nagyon keveset volt
otthon, s az anyja halála óta szinte egyedül az övé volt a budai lakás.
De a fejébe vette, hogy önállóan fog élni, a maga lábára akar állni és
addig kínozta az apját, míg az beleegyezett abba, hogy végleg otthagyja
a családi fészket. Nőkről nem igen szoktak egymással beszélni, de mikor
a fiú csökönyösen és nagy indulattal hozta fel újra és újra a kérést,
hogy a saját kis lakásában szeretne lakni, az öreg úr mindig arra
gondolt, hogy e mögött a kérés mögött valami nő van, a fiúnak van valami
jobbfajta szeretője, minden bizonnyal úriasszony, aki nem akar bérelt
szobákban bujkálni vele. Mikor meghallotta, hogy a fiú a Horn-villában
nézett lakást, megingott benne ez a gyanú, mert tudta, hogy a báróék
első kikötése az lesz, hogy nőket nem szabad fogadni a garszonlakásban.
Ez így is volt. Végül abban állapodott meg benne az apai ész és az apai
hiúság, hogy a nő nagyon előkelő lehet, ha a fiú e tilalom dacára is
ragaszkodik a villalakáshoz. Megmérlegelte a dolgot és a számítása jó
eredményt adott: a báróék háza kizárja azt, hogy mindenféle nőszemély
járkáljon oda, lumptanya tehát nem lesz ott. Olyan nő pedig, akiért a
fiú megkockáztatja a kidobatást, és akinek külseje tiszteletet parancsol
a házmesternek, az csak járjon oda. Sőt járjon oda minél többször és
minél tovább, – az öreg Aradinak kedvére volt minden, ami még
megakaszthatta fia házasságát a Turnovszky-lánnyal. Ő már tehetetlen
volt ezzel a dologgal szemben és minden segítséget a véletlentől és
egyéb külső körülményektől várt.
Andor becsukta az ablakot és szétnézett a lakásban. Két szobája volt:
egy kétablakos úriszoba és egy egyablakos hálószoba. A házmesterék
vállalták a takarítást, s most ott is piszmogott már a házmesterné,
ronggyal dörzsölte a sárgaréz írókészletet, rabszolgája, a viciné pedig
az ágyat vetette meg a hálószobában, hangosan pofozva a párnákat. Friss,
jó érzés feszítette a mellét a fiúnak. A könyveit nézte, az íróasztalát,
a régi karosszéket, a naptárt, amelyről, mikor kipakolták, letépte a
másfélhónapos késést. Érezte, tudta, hogy új ember lesz belőle,
elkezdődik a készülés az ügyvédi vizsgára, és ugyanekkor a barátja, Rácz
Miklós révén, aki egy nagy lap munkatársa volt, meglesz a hasznos
összeköttetés azzal a nagy lappal, ahol egy kis politikát lehet majd
írni, – a világért sem irodalmat – csak politikát, olyan parlamenti és
pártköri tudósításokat, amelyekkel ismeretségeket és összeköttetéseket
lehet szerezni. Igy majd közben meglesz az ügyvédi vizsga, az apa
irodája és egy kis politika, megint csak egy kis politika, – Andor
politika alatt azt értette, amit az ő világában és az ő helyzetében ez
alatt érteni szoktak: karriért, amelynek messzi ködében a képviselői
mandátum, az udvari tanácsosság, egy kis újságokba való cikkezés,
közgazdaság, bankpaloták képe és egy igen finom és igen gazdag,
nagyszerűen öltözött fiatal asszony – a leendő feleség – kavarodott
össze operai páhollyal, frakkal, saját automobillal és egy-egy nevetős,
társas vacsorázással a Hungáriában, csupa smokingosokkal és ilyen
fehérkezű, divatos asszonyokkal, cigányzene mellett, – nagy
dolgozószobával, hatalmas íróasztallal és alázatos titkárral, aki
szerényen mondja: „őméltósága kéreti a képviselő urat“ – és őméltósága,
az ő, Andor, amint ül a nagy székben, és a képviselő úr az a mosolygó,
zsakettes kopasz, aki megáll az ajtóban és már ott meghajol, mélyen,
miközben ő, Andor, már mint őméltósága int neki és azt mondja: „na
gyere, gyere, ne félj, nem eszlek meg, inkább gyújts rá“.
Nem, nem lehet elvenni Turnovszky Ellát. Nem lehet.
Felöltőt vett, elindult az apját meglátogatni a szanatóriumban.
– Szellőztessenek itt még – mondta a házmesternének – és ha
kitakarítottak, zárja be a lakást és vegye magához a kulcsot. Amíg a
második kulcs elkészül, addig így lesz. Vacsora után jövök haza.
– Kezét csókolom – mondta az idős asszonyság és előreszaladt, ajtót
nyitni neki.
Ez mind nagyon jól esett az önérzetének. Lakása van, rendelkezik, jön és
megy, amikor akar, személyzete van, amelynek nincs szemrehányási joga,
mint Julinak volt otthon, amely csak szalad, ajtót nyit és kezet csókol.
Mert azt is akart.
– Hagyja – mondta neki, mikor visszahúzta a kezét. Kiment az utcára és
azt gondolta magában, hogy ide milyen könnyű lesz korán hazajönni.
Vendéglőben vacsorál, azután benéz a rendes kávéházba, a fiúkhoz,
éjfélre itthon lesz. Hétfőn elkezdi a tanulást. Ma csütörtök van. Hogy
miért csak hétfőn? Mert… ma csütörtök, hurcolkodás, – aztán péntek,
szombat, vasárnap, három nap, amíg rendbejön a lakás, három nap vakáció
még, és aztán tanulás, munka, az élet nem könnyű és most már el kell
kezdeni.
Mire a szanatóriumba ért, már erősen alkonyodott. Halkan kopogtatott az
apja szobájának ajtaján és miután választ nem kapott, várt egy kicsit.
Aztán gyöngéden megpróbálta a kilincset, az ajtó engedett. Bement.
Alkonyi árnyékban volt a fehér szoba, a nagy, kórházi tisztaságban a fal
mellett feküdt az öreg ember, fehér vaságyban. Nem aludt. Ahogy
oldalvást feküdt, az ablakon át nézte a sötétedő eget.
– Nem hallottam a kopogást, – mondta – nem alszom.
És hogy a fiú a falhoz ment, a villanylámpa gyújtóját keresni:
– Ne, ne gyújtsd meg. Még világos van.
Az asztalon rubrikázott ív papiros volt, a láz naplója. Andor az
ablakhoz vitte. Az öreg megmozdult az ágyban:
– Estefelé egészen kis láz, minden nap. Nem akar elmaradni.
– Miért nincs itt senki? – kérdezte a fiú.
– Nem kell, nem szeretem. Igy szeretek feküdni, egyedül, nyugodtan.
Gyere ide. Ülj le.
Andor leült az ágy mellé. Az öreg szeretettel nézett rá, egy kicsit
mosolygott, mikor kérdezte:
– Na, és az új lakás?
– Nagyszerű. Boldogság, igazán. Még egypár napig eltart, amíg
rendbehozom, aztán hétfőn elkezdődik a nagy tanulás.
Hallgattak.
– Csak aztán elkezdődjék – szólt csöndesen az apa.
– Ha én mondom.
Egy fiatal doktor jött be, hosszú fehér köpenyben, a szanatóriumi
segédorvosok kötelező vidám hangosságával. Új ember volt, akivel eddig
még nem találkozott itt. Andor bemutatkozott neki.
– Eredj, fiam, addig a kertbe – mondta az öreg.
Andor lement. Fel-alá járt a sötét, nyomorult négyszögű szanatóriumi
parkban, az óráját nézte. Nem lehet Turnovszky Ellát elvenni. Egy
villanyfényes ablakban női alak jelent meg. Ránézett Andorra, Andor
megállt és nézte. Csinos alakú, karcsú nő volt. Aztán a nő felnyult az
ablakon és lehúzta a fehér függönyt. Eltűnt. Ennyi volt az egész kaland,
de a fiúnak jól esett, hogy olyan bátran nézett vissza a nőre. „Szabad
vagyok“ – gondolta.
A nevét hallotta a sötét kertben, maga mögött.
– Doktor Aradi úr?
– Igen – mondta és megfordult.
A fiatal segédorvos állt ott, a fehér köpenyben. Mosolyogva jött feléje:
– Talán kolléga?
– Nem. Jurisz doktor vagyok.
– Kérem, – mondta a segédorvos és bizalmaskodva fogta karon – a kedves
mama, úgy-e bár…
– Meghalt.
– És ön az egyetlen gyerek…
Idegesen kérdezte a fiú:
– Nos, az apám?
– Orvosi kötelességem, – szólt a kis doktor, még mindig cukros mosollyal
– orvosi kötelességem… önnek megmondani, önt előkészíteni…
A fiú kihúzta a karját a doktoréból. Szigorúan nézett rá:
– Rákja van?
– Igen.
Hirtelen kérdezte tovább:
– Operálják?
– Nem.
Melege lett. És az ijedtségnek, a nagy ijedtségnek az érzése ment végig
rajta.
– És…
– Néhány hete van. Orvosi kötelességem volt…
Hirtelen, köszönés nélkül akarta otthagyni, felrohanni, – talán tegnap,
mikor még elkényeztetett gyerek volt, így tett volna, – de most, a
lakásából, az új életéből jövet férfi volt, és ez volt az első lökés,
amely után egy kicsit megtántorodva, de meg kellett állani a lábán,
szilárdan, egyedül. A kezét nyujtotta a doktornak:
– Köszönöm, hogy megmondta. De bocsásson meg, most visszamegyek az
atyámhoz.
Ez a szó: „atyám“ az „apám“ helyett, ez már az önálló férfi komolysága
és póza volt. Meghajtotta a fejét és felrohant az emeletre, kettesével
ugrálva át a lépcsőket. Az ajtó előtt várnia kellett, úgy lihegett.
Megpihent. Aztán csöndesen és unottságot színlelve ment be. Most már
égett egy kis ernyős lámpa az éjjeli szekrényen. Egy ápolónő tányért és
evőeszközt vett ki a szekrényből, s kiment. Megnézte Andort.
– Már rég ment el a doktor? – hazudott a fiú.
– Pár perce. Épp küldeni akartam érted.
– Mit mondott?
– Hogy adnak végre egy kis morfiumot, ha nem leszek követelő.
Andor megint leült a székre, az ágy mellé és malmozni kezdett a kezével,
hogy közömbösnek lássék. Hallgatott.
– Hol vacsorázol? – kérdezte az apja.
– Nem is tudom. Felmegyek Rácz Miklósért a szerkesztőségbe és majd onnan
megyünk valahova.
Kis szünet után hozzátette:
– Éjfélre otthon akarok lenni.
Ezt már melegen és belül nagyon elérzékenyülten mondta. Ez ajándék volt
a haldokló apának.
A tányérra bámult, meg az evőeszközre.
– Ilyen korán kapsz vacsorát?
– Igen. Hét órakor.
A lábát lógázta, minden gyanút el akart oszlatni, úgy tett, mintha
unatkoznék itt, csak valahogy meg ne lássék rajta, amit tud.
– Jó a koszt?
– Jó… csak étvágyam nincs.
Fölkelt, a nadrágzsebébe dugta a kezét:
– Pedig az a fő.
Az ablakhoz ment, kinézett rajta. Ez is a nyomorult sötét kertre nyílt.
Látta a kavicsos út fordulóját, ahol az imént beszélt a doktorral. És a
világos földszinti ablakot, ahonnan a nő ránézett. Mikor ez eszébe
jutott, felnyult ő is, mint az a nő, biztosra véve valami zsinórt, ami a
függönynek szól. Oda se nézett, a zsinór gombja engedelmesen adta magát
a kezébe. Lehúzta a függönyt, gépiesen.
– Köszönöm – mondta az öreg az ágyból.
Megfordult. Egy kicsit meleg lett az arca, hogy mondta:
– Apa… ne haragudjál, hogy a betegségedben ilyesmivel izgatlak… nagyon
sokat gondolkoztam az éjjel, nem fogom elvenni Turnovszky Ellát.
Ez volt a második ajándék. Az öregnek alig változott az arca, inkább
valami aggodalom látszott a szemében.
– Komoly ez? – kérdezte.
– Komoly.
Mint ahogy komoly is volt. Épp az utolsó pillanatban harapta el a
lélekzetét, már majdnem a becsületszavát adta, amikor eszébe jutott,
hogy otthon, a szülék előtt ezt a szót már tönkretette Attól félt, hogy
ha a becsületszavát adja, az öreg kétkedő megjegyzést fog tenni.
„Borzasztó“ – gondolta magában – „egy ember, aki nem meri adni a
becsületszavát, mert azzal még lerontja, amit mondott.“ Az ágyhoz ment.
„Ezen segíteni kell“, – gondolkozott a rövid úton – „a becsületszót
vissza kell állítani, majd künn, a világban vigyázok rá.“
Az ágynál őszintén, csöndesen beszélt:
– Nem szeretem már. Most kezd a szemem kinyílni, ez gyerekes dolog volt
és most, a végén már tűrhetetlen… már nem volt más, mint érzékiség…
csókolózás és fogdosódás… ez nem egy egész életnek szóló valami… tegnap
este végleg szakítottam vele. Komolyan. Örökre.
Most kezdett csak elégedett lenni az öregnek az arca.
– És a szülei?
Könnyen hazudott, örült, hogy jót tehet, dobálta az ajándékot a
haldoklónak:
– Beszéltem velük. Turnovszky belátta. Az asszonyt bántotta a dolog, ezt
nem csodálom. De aztán… ő is… belátta.
Rágyújtott, nagy zavarában. Hirtelen letette a cigarettát:
– Pardon… egészen hülye vagyok…
– Nem, nem… csak szívjál. Én is szoktam. És a lány?
– Olyan volt, amilyennek vártam. Belement. Semmi sírás. Ő is csak úgy
szeret engem, mint én őt.
Nagyon nyugtalan lett, mialatt ezt mondta. Mert ezalatt arra gondolt,
hogy a bolond Turnovszky mégis csak ide talál jönni, hízelegni, ha
hallja, hogy rosszabbodik az öreg állapota, és akkor… De nem, ennek
úgyis elejét veszi a levél, amit ma ír a lánynak. „Még ez is jó“, –
gondolta – „most már sietnem kell a levéllel, a szakítással.“
– Okos fiú vagy. Jó fiú vagy.
Ahogy maga elé bámult, jól esett neki ez. Nem a dícséret, hanem a tény,
hogy ennek a halálra ítélt öreg embernek még adhatott valami örömet.
Most nekibuzdult. Folyamatosan hazudott:
– Rácz Miklós bemutatott a főszerkesztőnek.
Az öreg fölemelkedett az ágyban. Boldog arccal szólt:
– És nem ezzel kezdted? Hát hogy volt?
Dűlt belőle a hazugság. Hogy próbaképpen egy hosszú tanulmányt írt a
parlamentárizmus alkonyáról és ezt Rácz odaadta a főszerkesztőnek. A
méltóságos úr látni kívánta őt és ő fenn volt nála.
– Mikor?
– Tegnap.
– A szakítás után?
– Nem. Mielőtt Turnovszkyékhoz mentem.
Elhúzódott egy kicsit az éjjelilámpa fényköréből, mert észrevette, hogy
elvörösödik. A füle is égett. Elmondta, milyen bókokat kapott a
főszerkesztőtől, aki előtte hálálkodott Rácznak, hogy ilyen tehetséget
fedezett fel a lap számára. És hogy úgynevezett „második cikkeket“ fog
írni a lapba. És hogy milyen kedves, milyen úriember a főszerkesztő, ez
a régi, gazdag és hatalmas politikus, a régi szabadelvűpárt egyik
legtiszteltebb alakja.
– Igen, igen. Megölelt.
És hogy tulajdonképpen ez adta meg neki a bátorságot, hogy a rég
tervezett szakítást huszárosan, azonnal elintézze Turnovszkyéknál. Hogy
emberré kell lenni és meg lehet utálni ezt a semmitcsináló, éjszakázó
úrifiú-életet, az embernek ki kell kaparni magából, ami tehetség és
kvalitás van benne, és „rájöttem, apám, hogy az embernek le kell magáról
rázni az ilyen akadályokat és egy Turnovszky Ella még nem a világ és ha
egy kicsit szokatlan lesz is most egy pár napig, hát a fene egye meg,
férfi vagyok, és… hát az ember…“
És ezt már hitte is.
Felállt, járkálni, mert az apja szemén olyasvalamit vett észre, mintha
az öreg ügyvéd túlságosan szépnek és hirtelennek találta volna ezt az
egész ideális állapotot, – pedig csak káprázott a megfigyelőképessége,
az öreg ember az ő nagy apai szerelmében és egyre növekvő esti lázában
valósággal boldog volt. A fiú, ahogy járkált itt e mellett az ember
mellett, aki az ő tudatában már nem is volt, már nem is élt, most
teljesen férfinak, önállónak érezte magát, sőt az volt az érzése, hogy ő
a családfő, ez itt egy szegény, elmúló gyerek, akivel úgy is beszélt,
mint gyerekkel szoktak. Szégyelte, egészen a kínlódásig, hogy ennek az
itt fekvő apának, aki ránézve még egy órával ezelőtt a mindenható
hatalom és felsőség volt, már semmi jelentősége nincs, hogy most már ő
az Aradi-család, az Aradi-iroda, az Aradi-vagyon, és most már egyáltalán
ő az Aradi. Viharzott benne ennek a hirtelen változásnak az égető
szélvésze, a jövő érzése dolgozott benne, magasabbnak, erősebbnek,
idősebbnek képzelte magát, de ugyanakkor csalónak és rablónak, aki
eleven élettel járkál itt egy lény mellett, aki nem tudja, hogy már nem
is él, – egy detronizált király, aki mellett ő az egyetlen hű ember, a
régi udvarmester, aki még mindig felségnek szólítja és könnyes szívvel
hazudik neki.
– Andorkám, – jött feléje a halk és boldog hang az ágyból – most, hogy a
magad lábára álltál, nem fogsz tudni meglenni abból a kis pénzből…
reggel majd intézkedem, hogy a bank minden elsején ötszáz koronát
fizessen neked…
Az a kis pénz háromszáz korona volt. Egy napra tíz koronát adott neki az
apja most két év óta. És most ötszáz… hatezer korona egy évben…
Valósággal fájni kezdett a szíve, mikor ezt hallotta: az öreget, amint
nagy jósággal rendelkezett a pénzről, ami már nem is volt az övé. A
száműzött király vezényli a hadseregét, ami már másé… az udvarmester
átveszi a parancsot és künn, az előszobában könnyezve dobja el a papirt…
Kezet csókolt neki. Nagyon megköszönte. Az ajtó nyilt, hozták a
vacsorát. Utálatos mosollyal mondta az ápolónő, kezében a tányérokkal:
– Itt a jó vacsora a kedves nagyságos úrnak.
Búcsúzott és fölvette a kabátját. Az ápolónő otthagyta a tányérokat és
hozzáugrott, segíteni. Úgy utálta, hogy el akarta lökni magától. Ez is
az élethez, az élőhöz, a túlélőhöz húz, otthagyja a halálraítéltet, ide
hízeleg, ettől fogja kapni a borravalót, biztos, már ez is tudja, hogy
vége szegény apának.
„Istenem, – gondolta a lépcsőn lefelé menet – hány nap ez még? Mit fogok
még elhallgatni, hazudni, mi mindent… És ami aztán jön, aztán…“
Undorral és gyűlölettel nézte az aranysapkás portást, nem is viszonozta
alázatos köszöntését, utálta ezt az egész helyet, a drága csillárt a
lépcsőházban, a rézrudas puha piros szőnyeget a lépcsőn, ezt az egész
gyalázatos szanatóriumi pompát, és ezt az egész világot itt, amely mind
csak őérte van, aki túlél, nem a szegény betegért, aki meg fog halni,
annak már talán nem is köszönnek… Egy pillanatra elakadt a lélekzete a
gondolatra, hogy vissza kellene rohanni, kopogás nélkül berontani az
apja szobájába, rajtakapni a hízelgő ápolónőt, mikor durván lökdösi
elgyöngült szegény apját…
Az utcán már sötét este volt. Egy konflis állt a szanatórium előtt, épp
hozott valakit. Andor félreállt, megvárta, míg kifizetik, aztán beült a
kocsiba, odakiáltva a kocsisnak a nagy lap szerkesztőségének a címét,
ahol Rácz Miklós dolgozott, és ahol a főszerkesztő oly édesen ölel,
buzdít, ígér… Kinyitotta a kocsinak mind a két ablakát, hogy levegőt, jó
hideg levegőt kapjon.
– „Egyedül vagyok“ – mondta magának. – „Ember leszek.“