Turnovszky Ella egy polgári iskolai igazgatónak a lánya volt, akivel az
Aradi-fiú gyerekkorában sokszor került össze, s akivel később a budai
kaszinó házi mulatságain barátkozott meg. Az igazgatót azóta Pestre
helyezték át, de Andor ott is tovább járt hozzájuk. Már negyedik éve
laktak Pesten, a polgári iskola épületében, az úgynevezett igazgatói
lakásban, amelynek építész-adta pompás tágasságát oly ritkán tudják a
szegény igazgatók bútorral, szőnyeggel és függönnyel igazolni. Az utóbbi
években, főként a doktorátus után minden délután, vagy este ott töltött
a fiú egy-két órát. Aradiné egyideig küzdött ez ellen a készülő házasság
ellen, kizárólag azért, mert a lánynak nem volt pénze, de aztán
nagynehezen belenyugodott. Az öreg ügyvéd nem szólt a fia dolgába, bár
nem szerette leendő apósát, akiből az anyagi gond és az előmenetel
lehetőségének aljas nyomorúsága meghunyászkodó, ideges és rendetlen
embert csinált. Egyszer volt is köztük valami, egy váltó miatt, amit
Aradi doktor zsirált a kopasz Turnovszkynak, s amit Turnovszky csak
azután fizetett vissza részletekben Aradi doktornak, miután a kerületi
bank az ügyvéden megvette az egészet. Andor halványan emlékezett is az
esetre, – akkor még kis gimnazista volt – egyszer egy vasárnap
Turnovszky bácsi náluk ebédelt, mert a felesége a kislánnyal Kecskeméten
volt, rokonoknál, és Turnovszky bácsi németül összeszólalkozott apával
már a levesnél és letette a nyakából a szalvétát, fölkelt és olyan
izgatott volt, hogy a mamától is németül búcsúzott: „ich bitte
tausendmal um Verzeihung“ – mert elment, otthagyta még a szép
zöldborsó-levest is, ami pedig szinültig töltötte meg a tányérját, –
csak egy év mulva békültek ki a körben, az apátplébános huszonöt éves
jubileumán, Andor emlékezett rá, hogy mikor az apja késő éjszaka
hazajött és ő hallotta a szüleit a hálószobában beszélgetni, az apja ezt
mondta: „Találd ki, kivel ferbliztem mostanáig, ne is törd a fejedet,
Turnovszkyval, megint adós maradt húsz hatosommal“.
Körülbelül egyidőben kezdték elvinni a kör szombat-esti mulatságaira a
szülék Andort és Ellát. Már az első télen Turnovszky Ella – így szombat
estéken olcsó-szőkéből és szegényes, otthonkészült rózsaszínből festett
igazi polgári-köri jelenség – báli ideálja és királynője lett ezeknek a
polgári-köri fiúknak, akik épp, hogy a második vagy harmadik
pantalónjukat viselték. Kitünően és jókedvűen táncolt, nem nagy
temperamentummal, de a tömeg számára való örökös, mechanikus vígsággal
és egy kis szabadossággal, ami mögött még akkor semmi érzékiség nem
volt, csak polgári, vagy jobban mondva kerületi tetszenivágyás.
Olyanfajta sikere volt, aminőre a jobb anyák azt mondják: „na én
agyonütném a lányomat stb.“, de azért minden anya figyelte a táncát és a
nevetését, mert minden anyának objektíve tetszett, csak éppen minden
anya épp azért anya, hogy soha ne győzzön benne az ilyen objektív és
természetes tetszés, amíg neki olyan lánya van, akinek nincs ekkora
szombati, kerületi sikere. A kör nagytermének sarkában minden táncának
négy-öt felfelé fésült hajú, bajusz-kezdettől maszatos, pattanásos
homlokú fiú várta türelmetlenül a végét, sötétkék ruhában, kis fekete
csokorral a gallér alatt, egyik-másik hosszúujjú zsakettben, valamennyi
vizes kefével fényesre simítva, nagy, mohó kamasz-szemekkel, izgatottan
huzogatva a fehér keztyűt. Ezek közt a tüzes táncosok közt, akik
kialkudtak három túrt, de már a harmadik kezdeténél táncközben kezdtek
alkudni a kegyetlen lánnyal egy negyedikért, könnyű volt Andor dolga. Ő
lassú és szenvedélytelen táncos volt, ő nem is várt sorára a többiek
csoportjában, valahogy úgy volt mindig, hogy mikor ő következett, halkan
előkerült valahonnan, és mikor a lány épp körül akart nézni utána, már
könnyedén fogta is a derekát, a lány már táncolt is vele, lassan és
sétálósan, magától értetődően és sokáig, addig, amíg a fiú vissza nem
adta a folyton nagyobbodó csoportnak. Néha künn, a rosszillatú,
gázlángos kaszinói folyosó félhomályában égő fiatal pofonok csattantak
Turnovszky Ella miatt, aki ezzel nem sokat törődött. Anyák és lányok
gyűlölködése fölött, csattanó diák-arcok fölött közömbösen uralkodva
lebegett rosszultáplált halvány szépségében, olcsó szőkeségében és
rózsaszínségében, csintalanul fel-felrezzenő felsőajkával, folyton
nevető és nem gondolkozó hamis szemével, mint a rossz partie ideálja, a
taknyosok démona, igazi városvégi szegény lány és kerületi primadonna,
akit minden kamasz azzal ölt, hogy Aradi Andorba szerelmes, de aki
minden kamasznak azt mondta, hogy szerelmes még nem volt soha, de Aradi
Andor „tetszik“ neki. A sikere és a népszerűsége ártott az apjának és az
anyjának is. Az apjáról azt mondták, hogy eladósodott csirkefogó, aki az
iskola szénszállítójától pénzt fogad el és egész nap a városházán
szaladgál gratulálni és tanítók és tanárok ellen intrikálni, az anyjáról
pedig, – ez szinte törvényszerű minden bálkirálynő anyjára nézve – hogy
szép kis pipi lehetett fiatalkorában, sőt a komiszabbak azt, hogy a lány
nem is Turnovszkytól van, hanem egy alpolgármestertől, aki meghalt.
Andor nyugodtan, a dologról igen keveset beszélve, a szülői kísérletekre
nem igen felelgetve, komolyan, lassan és biztosan, mint ahogy táncolt,
járt éveken át a Turnovszky-házhoz. Mikor Pestre kerültek, oda is utánuk
ment a Dunán át, ami igazi budai ember szemében még ezer évig döntő
fontosságú dolog lesz. Itt nem lehetett semmit csinálni, Andor
látogatásai olyan pontosak, biztosak és meg nem akadályozhatók voltak,
mint a hét napjai, ahogy egymásra következnek. A Turnovszkyék asztalán
öt teríték volt minden este, akár ott vacsorált Andor, akár nem, – s
ezeknek a családias vacsoráknak a csöndes és szívós nyugalmában megvolt
a szegény és ingatag kis családnak az a győzelme, amit a nevetőszemű
szőke-rózsaszín kisasszony szerzett meg Andoron keresztül a rendes,
jómódú és előkelőbb polgárcsalád néma bosszúságán a lassú és mindvégig
sóhajtozó belenyugvásig. Vőlegénységről, házasságról itt nem esett szó.
A dolog oly magától értetődő volt, hogy csak azt kellett megvárni, míg
Andor ügyvédi vizsgát tesz, addig megvoltak eljegyzés nélkül is, és ha
valaki Ivánt, a lány öccsét, a gimnáziumban megkérdezte, hogy igaz-e,
hogy az Ella menyasszony, vigyorgó biztonsággal felelhette, hogy nem az,
de azért a mamád nyugodt lehet, ez a dolog rendben van, az Aradi fogja
elvenni.
Ez az Iván volt az, akinek Turnovszky bácsi vagy Turnovszky néni minden
vacsora után kilenckor azt mondta: „Iván, menj be apa szobájába Ellához
és Andorhoz és pont fél tízkor küldd haza Andort és Ella feküdjék le“.
Azzal ők aludni mentek, Iván bement a fiatalokhoz, ült a nyakukon öt
percig, s aztán tíz cigarettáért magukra hagyta őket. „Andor“ – mondta
másnap a mama – „az este megint tizenegyig volt itt, ez nem illik, Iván
meg is kapta a magáét“. De ez nem változtatott semmit a dolgon, a mama,
aki más dolgokban keservesen szigorú és okos volt, itt beérte ezzel az
elvi tiltakozással és Andor soha nem ment el tizenegy előtt. Igaz, hogy
egy kis köhögés után bármikor be lehetett lépni „apa szobájába“, Ella az
íróasztalon ült és Andor fel-alá járt előtte.
Ez ma este is ilyenformán volt. Tegnap, tegnapelőtt és azelőtt Andor nem
jelent meg az igazgatói lakásban. Három vacsorát mulasztott egymásután,
ami annak a jele volt, hogy összeveszett a lánnyal. Ma ott volt, apja
betegségével mentegette magát a háromnapos szünetért és vacsora alatt
nem szólt Ellához, szándékosan beszélt sokat a kopasz Turnovszkyval,
politizált vele s néha nagyon udvariasan kapott a sótartó vagy egyéb
után, ami felé a lány nyult. Mikor a vacsorának vége volt és Turnovszky
végigszívta a virzsiniáját, kilenc óra lett és az öregek, rendes szokás
szerint, fölkeltek. „Iván – mondta az asszony – fél tízkor lefekvés.“
– Kezét csókolom, én megyek – mondta Andor.
Turnovszkyné felderülten nézett rá, aztán a lányára, akinek most is
közömbösen mosolygott a szeme.
Pillanatnyi csönd lett, de a lány érezte, hogy ha nem szól, Andor elmegy
és megint nem jön három napig. Csöndesen mondta:
– Maradjon.
– Kérem – mondta a fiú. – Parancsol velem valamit?
– Igen, – mosolygott rá fölényesen a lány – mondani akarok magának
valamit.
Andor kezet csókolt az asszonynak, szétnézett a kopasz után, de az már
nem volt sehol.
– Gyerekek vagytok, gyerekek vagytok… – mondta a mama és elment, aludni.
Ella előrement az apja írószobájába. Fekete bársonyruha volt rajta,
amely a nyakát meztelenül hagyta. Szép járása volt; a sötét bársony
puhán rajzolta ki az idomait, és világított fölötte a fehér nyak és a
friss, fényes szőke fej. Csinos és egy kicsit asszonyos volt így. Ahogy
Andor utána indult, végigvágott tekintetével a lányon, a feje búbjától a
cipője sarkáig. A biztos birtoklás nyugalmával nézte: „ez az enyém, ha
akarom“. A vacsoránál való színészkedés miatt észre se vette, hogy
valamivel több bort ivott, mint szokott, és most égett az arca.
Az írószobában némán dobott az asztalra egy marék cigarettát. Iván, aki
már rég svindler volt, nem nyult rögtön a cigaretta után, hanem előbb
lábujjhegyen az ajtóhoz lopózott és fülelt, hogy aludni tértek-e már a
szülék. Fontossá akarta tenni magát és veszélyessé a szívességet, amit
tett, hogy a cigaretta állandóan biztos legyen. Csak akkor ment az
asztalhoz a cigarettáért. Köszönés nélkül ment ki, mint aki csak éppen,
hogy kimegy, de még visszajöhet.
Mikor egyedül maradtak, Ella felült az íróasztalra. A fiú lassan járt
fel-alá előtte, aztán szembeállt vele.
– Ez nem megy – mondta.
– Gyere ide – nyújtotta ki felé karját a lány. A bársonyruhának rövid
ujja volt. – Megint bolond vagy? Mért vagy bolond?
– Ez nem megy – ismételte a fiú és rágyújtott, ezzel jelezve, hogy nem
akar csókolózni. A két fehér kar leereszkedett a fekete bársonyra.
A lány komolyabb lett:
– Ervin miatt?
– Ugyan! – És intett a cigarettás kezével.
Ervin egyike volt a pattanásoshomlokú táncosoknak. Régen, mikor még a
budai körbe jártak, komoly és rossz táncos volt, jogász és kitünő
tanuló, esetlen és egy kicsit piszkos is. Az egyetemen pápaszemet
viselt, a szombati estéken restelte fölvenni, akkor az is látszott
rajta, hogy rövidlátó. Mostanában, hogy ügyvéd lett, Andor ritkábban
látta, de azt tudta róla, hogy jár a házhoz. Veszélytelennek tartotta
mindig.
– Hiába, – mondta – hiába mondod már másodszor Nagy Ervint. Valami
jobbat mondjál. Ettől én még nem izgulok. Tudom én, hogy mennyire
érdekel téged Nagy Ervin. Jobbat mondjál.
– Tudok – nevetett a lány.
– Mondjál csinosabbat, urabbat. Gazdagabbat. Huszárönkéntest mondjál.
Ervin… az nem… az nem… Különben minek is beszélek. Mondhatsz, akit
akarsz.
Elsétált tőle.
– Nem megy, – mondta messzibbről – nem megy, mert nem szeretlek.
Próbálom, de nem tudlak.
– Én se téged.
Ez komolyan hangzott. Egy kicsit igaz is volt. Ez is, meg a fiúé is.
Korán kezdődött és túlérett mátkaság volt ez. Negyedik éves volt már,
tulajdonképpen most kellett volna kezdeni. A lány most lett húsz éves, a
fiú huszonnégy. Most kezdett forogni a szemük a világban, most nyílt meg
a fülük, most élesedett bennük a mohóság és most gyúlladt meg a
kíváncsiságuk és – egymáshoz voltak kötve. A gyerekesen szép, szomorú és
szerelmes boldogságnak már vége volt. Andornak elég volt, ha az orfeum
télikertjébe bejött egy pirosra pezsgőzött arcú elegáns ember
smokingban, s mellette a szeretője, valami kígyóderekú metresz nagytollú
kalap alatt, hogy dühbe guruljon, átkozza ostoba budai sorsát és korán
eligért férfiéletét, ami valami hagymaszagú lakásban fanyalodik arra a
kis ál-csinosra. Ilyenkor bent a mellében forró szárnyak kezdtek verni,
az érzékiségével a sokasszonyúság szomja égett végig rajta, ezzel együtt
a nagy élet és a gazdagság vágya, eszébe jutott az apja vagyona, ami az
övé lesz, és a szabadság, és a jó modora és az érvényesülési tehetsége.
És… kimenni a világba és frakkban járni és fiatalon méltóságos úrnak
lenni és így, egy kicsit unottan lépdelni a csillárok alatt egy ilyen
erősszagú vízben fürödt, feszes kis fehérkeztyűs cseléd mellett, akinek
vékony franciás gyereklába van és bőfodros csipkék közt finoman izmos,
hosszúkás combja, mint a fogolymadáré. Ez kell, ez meg is van, csak
akarni kell, csak ott kell hagyni a gulyáslevest a Turnovszky-asztalnál,
a szélesedést ígérő bársonyruhás kis ostobát az ő pattanásos
táncosaival, akiknek nem jó közelről a fülükbe nézni, az ő egész kis
rongyos jövőjével, és a bársonyruhával, megint csak a fekete
bársonyruhával, a szegény lányok ez örökös, mindig visszatérő és
egyetlen érzéki eszközével, ezzel a diákoknak való kontraszttal a fekete
bársony és a fehér fedetlenség közt, nyomorult rabság ez, és nem élet
ez, és fiatal vagyok és gazdag vagyok és nem is mondtam még soha, hogy
el akarom venni és „hogy jövök én ehhez“… És még csak az kellett, hogy
néha egy-egy ilyen nagytollú vagy gyémántrezgős frizurájú suhogó
metresz, mikor fáradtan ült a vörösarcú smokingos grófja vagy zsidaja
mellett, ráfelejtse a tekintetét a fellobogó arcú Andorra, aki az ő
batisztba göngyölt kis testét a márványasztalon keresztül élesebben
látta, mint ő az Andor megnagyobbodott és sötétacélkéken fénylő szemét,
– még csak ez hiányzott, hogy ilyenkor le is igya magát egy üveg
Médoc-kal, mert az erős volt, francia volt, sok volt és csak öt korona
volt.
– Én se téged…
Komikus. És:
– Ervin miatt…
És szerelem, és Ervin, és majd hogy hol fogunk lakni és tudod, ha
hazajősz, már készen lesz a vacsora és mindig az, hogy „tudod, milyen
féltékeny leszel, és tudod majd ez, és tudod majd az… Már mint hogy ő,
Andor. Féltékeny valami Ervinre vagy Péterre, ő, ő! Két szoba és konyha,
és „majd ha gyerek lesz…“ És a lány még el se pirult ilyenkor, mint
falusi lányokról hallani, hogy az ember szerethette volna a bárányi kis
szűzességét, hogy meghatotta volna az embert azzal az ájult, vágóhídi
rémülettel, amivel szűzi gyereklányok a nemzés misztériumaira gondolnak,
– nem, ez nyugodtan, egy kicsit bálokon megfogdosottan, lányiskolában
tiltottakat olvasottan, sugdosottan-dugdosottan, egy kicsit mindennel
tisztában és fél-intellektussá hervadt tudatlansággal beszélt a
gyerekről és a külön vagy nem külön hálószobáról, ebben a korban, egy
huszonnégy éves városi fiúnak, aki volt olyan romlott, hogy csak a
tökéletes és rémült szűziség hatotta volna meg, és volt olyan zöld, hogy
egy kis zsidó báró félárú szeretőjének a kormozott szempillája alól jövő
csaló sugárka úgy felgyúllasztotta, mint tikkadt nyáron a villám a
szénapadlást.
– Én se téged…
– „Szamár“ – gondolta magában, mikor végignézett a bársonyruhás,
molletnek induló kis szőkén, aki a maga kis szombat-estés világában,
táncosai pofozkodásának hangjainál, rongy kispolgári démonságában
királynőnek hitte magát ott az íróasztalon, vágyak ideáljának,
parancsolónak és mindenhatónak.
– Nem megy – mondta neki. – Ezt okosan és becsületesen el kell végezni.
Fiatalok vagyunk. Még… mink… mehetünk és tudja Isten… És nem, nem, nem
szeretjük egymást. Nem.
– Nem – mondta a lány meglepően őszintén.
A fiú, halkan:
– Nahát.
Odament hozzá, megállt előtte, érintette a térdét. Egy pillanatra,
futólag, de bántotta a hiúságát ennek a „nem“-nek a zamatos őszintesége.
– Nem? – kérdezte tőle, a fejét közelítve hozzá.
– Nem – mondta a szőke. Hátrahúzta a fejét.
A fiú elkapta és megcsókolta. A szőke viaskodott vele, de aztán hagyta
magát. Kivörösödtek és csókolóztak, égtek egymáson, a fiú megbontotta a
vállán a fekete bársonyt és ott perzselte a szájával, miközben a szőke
reszketve szorította a kezét a fiú dús haja közé. Csak ezekben a
pillanatokban hatotta meg a lány szűziessége. Ez a bálozó és ügyes
városi lány csak a dekoltázsig volt gőgös, szemérmetlen és királynő.
Szomorú kis izgatott cseléddé vált, mikor a mohó gyerek a kamaszság
brutalitásával tépni kezdte a gombot a bársonyon.
Ide jutottak négy évi együttlét után, már nem maradt semmi beszélni
valójuk, csak akkor voltak meg békében egymással, amikor így vacsora
után az esti kis lázzal ölelkezhettek és kipirultan viaskodhattak. Ami
élet-tartalma az együttlétüknek volt, az kiapadt a hosszú várakozásban.
„Már csak az érzékeiddel szeretsz“ – mondta sokszor a lány, mikor a fiú
únta a beszélgetést és türelmetlenné vált, ölelni akarta és oda se
figyelve arra, amit mond, a száját kerülgette a szájával. „Legalább csak
ezt hadd mondjam végig… Istenem, már beszélni se lehet veled… ne… nem…“
És szomorú lett a csókja alatt, néha ilyenkor nagyon és keservesen
szerette, beleragadt az ajkaival, belül sírva, tűrve a fiú forró kezét,
amint a nyakáról elsiklott és átfogta a meztelen vállát. És mikor
elment, magára maradva, hogy egyszerre jött rá az álmosság az ágyban:
„Nem szeretem én se… csak mikor felforral, csókol, ez is csak érzékiség,
utálatos, utálatos…“
Tizenegykor elment és a lépcsőn határozottan érezte, hogy ennek itt vége
van. A csókolózásra gondolt: „Momentán dolog“, – mondta magában –
„momentán dolog.“ Az utcán, ahogy ment, tagadólag rázta a fejét: „Nem,
nem, nem. Soha.“ Aztán: „Beleesem abba, hogy nő-szaga van, lány-szaga
van, marha vagyok. Nem élek rendes férfi-életet, nyugodtan kellene
hozzájuk felmenni, egészen nyugodtan és hidegen, akkor végig tudnám
utálni és únni. Szeretőt kellene tartani, az kellene, hogy pénzem
legyen. Nyugodtnak kellene lenni, nem így…“
– Borzasztó – mondta félhangosan. Az orfeum-kávéházba ment. Kereste Rácz
Miklóst, a barátját, azt mondták, már hazament. Leült, közel a
cigányhoz, mert máshol nem volt üres asztal, a nagy cimbalomlármában és
klarinétvisításban kiáltva rendelte meg az üveg Médocot és ott ült
egyedül, órákig. Ma valahogy nehezen és lassan ment csak a fejébe a bor,
lehet, hogy attól a csattogó és visító lármától, amit a cigány csinált a
közvetlen közelében, vagy attól, hogy ott eszébe jutott az utolsó
éjszaka, amit a szülői lakásban fog tölteni. Később nagyon izgatott
lett, talán a bortól, talán a cigányharsogástól, talán a nagy érzéstől,
hogy elmegy lakni hazulról, talán az elhatározástól, hogy vége, vége
Turnovszky Ellával, vagy talán mindezektől összevéve. Érezte, hogy
átfűlik az arca, hátradőlt a széken és bámulta a detektívet, aki itt a
cigány mellett ült minden este, sörösüvegek közt. Megint jöttek
pirosképüek frakkban és smokingban, pasztelszínű ruhás metreszekkel,
virágárúsnők kavarogtak el mellette, megint ránézett egy sétáló
nagykalapos, a falon egy rossz freskó volt, amely a párisi nagy Opera
csillárosan ragyogó lépcsőházát ábrázolta, amint frakkok és tábornokok
közt meztelen női vállak, keblek, legyezők jönnek le a lépcsőn, a cigány
pattogva és ingerlően vágta az angol táncot, a kávéház nagyon tele volt,
csattanva törtek az olcsó poharak egy sarokban, ahol plasztronok és
hűtővödrök ragyogtak a félhomályban, így most már melegen kezdett
szállni a szájából, belül, a homloka felé a Médoc íze, egy kicsit
elkábult ebben az áldott, megnyugtató lármában, egy kicsit elmosolyodott
és gondolatban – nem gondolta, hanem mondta: – „Én se téged“… – előbb a
lány hangján, úgy, ahogy Ella mondta, aztán mintegy feleletül erre,
őszintén, mélyről, a saját hangján, kissé komiszan, a fejével lassan és
megvetően bólogatva: „De én se téged.“ És gúnyosan, szinte gyűlölettel
tette hozzá némán: „Nem, édesem.“
Innen indult haza a híd felé háromnegyed négykor.
– „Nem, édesem“ – mondta hangtalanul most megint, hogy az ágyában
feküdt, a fal felé fordulva, és egy kicsit gúnyosra görbített szájjal
nézve a tapétának egy kis világos foltját, ami épp az orra előtt volt, s
amit megvilágított a redőny felső résein behúzódó első világosság. A
tapéta zöld és barna akantuszleveleket ábrázolt, amint egymásba fonódott
kettő-kettő, és ezen a színfolton felülről lefelé sűrűn vonult sok
párhuzamos fekete vonal, hogy messziről gobelinszerű hatást tegyen. De
így közelről, mintha sűrűrácsos finom kalitka mögött lett volna a zöld
és a barna akantusz. Századszor, vagy ezredszer nézte már így ezt a régi
tapétát, elalvás előtt, olyan közelről, hogy az orra szinte érintette.
Így közelről az is látszott, hogy a tapéta nem síma, hanem végtelenül
finoman bolyhos, mint valami bogaraknak való kis színes prém. Az egész
gyermekkorát, egész első fiatalságát kísérte végig ez a jól és sokszor
megnézett kis látvány, a legkedvesebb percekben, az elalvás előtti
álmosság feledhetetlen gyermeki perceiben. Nappal soha meg se nézte,
eszébe se jutott, nem is tudta volna talán megmondani, milyen tapéta van
a szobájában, ez csak így elalvás előtt volt régi ismerős, aminek minden
szögletét, szőrszálát, vonalát, színét ismerte. „Itt hagyom“, – gondolta
– „itt hagyom, mindent itt hagyok, megyünk el innen, el kell kezdeni
élni, mindent el kell kezdeni, ember leszek és csinálni fogok valamit,
mindent fogok csinálni…“
Megijedt, egyszerre, úgy, hogy dobogni kezdett a szíve. Az ebédlőben
halkan nyilt az előszobaajtó, mintha valaki észrevétlenül akarna
belopózni, s ugyanakkor gyenge sárga fény jött be a nyitott ajtón át az
ő szobájába. Riadtan kapta fel a fejét. A cseléd jött takarítani, a
petróleumlámpával. Visszafeküdt, a falnak fordult. A lány lábujjhegyen
jött, igen lassan, óvatosan és nesztelenül csukta rá az ajtót és a
következő percben már hallani lehetett, hogy az ebédlőben nyílik az
ablak, egy kis kocsizörej jön be tompán az utcáról és egy szorgalmas
seprő szisszen meg a nagy szmirnaszőnyegen, ritmikusan, kedvesen,
megszokottan, folyton-folyvást, álomba és gyermekkorba ringatóan. Forró
és nedves lett a szeme a fiúnak, rövidült és kapkodni kezdett a
lélekzete, csöndesen, idegesen, nagyon visszafojtva elsírta magát a
párnán, amelyre utoljára tette rá összezavart és kínlódó gyerekfejét.
Egészen a füléig húzta a paplant, végtelenül jónak, tisztának és
szomorúnak érezte magát, mintha minden rosszaság és piszok a könnyeivel
együtt kiforrt volna belőle meleg szemén keresztül, árvaságában és
sírásában valami megnyugtatót, megtisztítót és fölemelőt érzett, csak a
forrás fájt a mellében, ahonnan a sírás jött. A paplan alatt a mellére,
a szívetájára tette a kezét, a hálóing alá, odaszorította erősen és
ahogy szokott, némán, az agyában beszélve, mondta magában a mondatot,
amitől újra bőven és forrón áradt el az arcán a könny:
– „Az apám is meg fog halni… szegény jó apa is meg fog halni…“