I.

Hajnali négy órakor, a derengésben, egy fekete fiú ment át a

Margithídon, Pestről Budára. Fáradt volt, meg-megállt a korlát mellett.

Ilyenkor van a szélcsend a Duna fölött. Nyugodt, édes és tiszta percek

ezek. A fiú lenézett a vízre. Mint a tükörüveg, olyan síma és fényes

volt a Duna. Jobbról, Ujpest felől, ahol a nap kél, fémesen elevenzöld a

színe és aztán ködös rózsaszínben párázik át a láthatár végén a szürke

égbe, fel a piruló felhőkig. A fiú balra fordult, végigfutott a

tekintete a budai dombokon, a parti hosszú házsoron, a Gellért felé. Ott

még sötét volt. A víz violába játszó kékes-szürke, üvegfényű és nyugodt.

Figyelt egy kicsit a távolba. A Táborhegy felől vékonyan szóltak a

kakasok. A budai parton, a csónakházakon még ég a jelzőlámpa, de már nem

tükröződik a vízben. Távoli vonat fütyül, mintha messzi-messzi hídon

nesztelenül menne át a Duna fölött.

A fiú egyesegyedül volt a hídon, rajta kívül sehol egy lélek. Fekete

szárnyas-felöltőjében, ahogy újra elindult, a tavaszi hajnalodás

elmosott, tompa-szürke-rózsaszín pasztelképén ő volt az egyetlen

szénsötét folt. Mire a budai hídfő közelébe ért, már egy barna munkásraj

jött vele szembe. Vastag cipőtalpak kopogtak fel a híd pallójára, egy

kis szél is kerekedett, amely szétfujdogálta a fátyolt a képről. Igen

messziről, a Gellérthegy felől szerényen csöngetett át a vizen egy

villamos. A fiú a belső utcákba kanyarodott, egy kapu előtt megállt,

várta egy ideig a házmestert, aztán eltűnt a házban.

Az első emeletre ment föl, ott kulcsot vett elő és bement a lakásba,

amelynek ajtaja mellett a lépcsőház falán fekete üvegtábla volt arany

betűkkel, ezzel a szöveggel: Dr. Aradi Dezső, ügyvéd. Alatta fehér tábla

ezzel a fekete szóval: „Iroda“ és egy energikusan kinyujtott fekete

mutatóujjal, amely szinte sértődötten utasította a lakásajtó elé tévedt

ügyfelet az udvari folyosó sarkába, ahol a fiú apjának az ügyvédi

irodája volt.

A sötét előszobából előbb a cselédszobába nyitott be és halkan szólt a

fülledtségbe:

– Juli… én vagyok. Felköltés tizenkét óra.

– Igenis – mondta egy hang a nyöszörgő ágyból.

Az előszoba végéből az ebédlőbe nyilt az ajtó. A fiú csöndes léptekkel

ment be az ebédlőbe, halkan tette be maga után az ajtót, mintha attól

tartana, hogy felébreszt valakit. Pedig a lakásban nem volt rajta kívül

senki. Dr. Aradi Dezsőt egy hónappal ezelőtt szanatóriumba vitték, mert

a gyomorbaja sehogysem akart javulni, dr. Aradi Dezsőné pedig, aki miatt

valamikor a fiú megtanulta ezt a nesztelen, könnyű éjszakai járást az

ebédlő nagy szőnyegén, már két év óta a budai temetőben nyugodott, ha

ugyan nem teljesült az az anyai jóslása, amit annyiszor hallott tőle a

fiú: „A temetőben se fogok nyugodni, amíg Andor reggel jár haza“. Az

üres és néma lakásban, amelyből immár most mind a két szülét kivitték, a

fiú számára tovább élt így az éjszakai csöndben az anyai szemrehányás.

Most már negyedik hete lakott itt egyedül és mégis lábujjhegyen ment

végig az ebédlőn, balfelé, ahol az ő szobája volt, közvetlenül az ebédlő

mellett. A kétszárnyú nagy ajtó nyitva várta régi szokás szerint: az

ajtót csak reggel hat órakor volt szabad becsuknia a cselédnek, mikor

kis petróleumlámpájával bejött az ebédlőt takarítani, s ez azért volt,

hogy Andornak több levegője legyen, mikor alszik.

Ledobta szárnyas felöltőjét, a kabátját is levetette, meggyujtotta

íróasztalán a zöldüveges villanylámpát és a vetkőzést abbahagyva,

ingujjban és kalappal a fején fáradtan ült le a karosszékébe. Az apja

régi irodai karosszéke volt, amit akkor kapott meg, mikor egyszer egy

bőrbútorgyáros kliens új karosszéket ajándékozott az ügyvédnek.

Konyakosüveg állt az íróasztalon, – ez is csak azóta, mióta dr. Aradi

Dezsőnét koporsóban vitték el innen – abból húzott egyet a fiú, a

kalapot a fejebúbjára lökte és két öklét nekitámasztva két halántékának,

az itatóspapirra könyökölt.

Szomorú íróasztal volt, a munkátlan, jómódú pesti fiatalember asztala.

Az itatóson nem volt tintanyom, csak rajzok voltak a szögleteiben,

ceruzával rajzolt unalmi csigavonalak és kockarendszerek. Elegáns

levélpapirosdoboz, domború arany felírással, ezzel a buta szóval:

Papyroleum. Fénylő tintatartókészlet, belvárosi papirkereskedő-stilben,

csupa sárgaréz és csiszolt üveg, soha gyertyát nem látott két

„hozzátartozó“ gyertyatartó, néhány felvágatlan jogi könyv, levélnyomó

vadászkutya döglött madárral a szájában, marienbadi üvegfélgömb, az

üvegbe olvasztott tarka kis bokrétával, kínos, üres rendben mindez, s az

egészet únottan nézte egy állónaptár, amely másfél hónapot késett. A

naptárak is tudnak késni, mint az órák.

Fölkelt, kiment az ebédlőbe, hogy kibámuljon az ablakon, mert ott nem

volt leeresztve a redőny. A budai utca még félhomályos, csöndes és üres

volt. Szemben a házmester a gyalogjárót öntözte és söpörte. Szemetet is

hoztak ott a kapu elé, egy csinos kis ládát, meg egy rongyos, dülledt

kosarat. Sok, szép szemét volt, búbozva volt a láda is, a kosár is, a

fiú bágyadtan meresztette rá a tekintetét. A szeme így meg-megállt

fáradtan, a jelentéktelen tárgyakra függeszkedve, az esze is fáradt

volt, ment a szeme után, meredten pihenni valami semmin. Aztán, mint a

sirály a hullámról, megint felszállt a gondolkozása, ilyenkor

elmozdította a fejét, hogy elszakadjon a szeme attól, amihez odaragadt

volt.

Ez volt az utolsó éjszakája a szülei lakásban. A szekrényei, a könyvei

már az új lakásában voltak, a Városliget mellett, a Lendvay-utca táján,

ahol különös szerencsés véletlen folytán kitünő lakást talált, két szép

utcai szobát, egyemeletes, palotaszerű kis házban, a báró Horn-villában.

Az első emeleten laktak a báróék, a földszinten volt két garszonlakás,

ezek közül kapta meg az egyiket Aradi Andor. A bárók rendes és finom

emberek voltak; mielőtt Andornak kiadták a lakást, tudakozódtak felőle,

még a családja felől is. A Horn baronessz még csak nyolc éves volt, de

báró Horn már most úgy építtette a házat, hogy ha a baronessz férjhez

megy, oda jöhessen lakni az urával. Akkor majd összeolvad a most

szétválasztott két garszonlakás. De addig a tíz-tizenöt évig

jövedelmezzen.

Andor a budai utcától búcsúzott és általában mindentől, a

gyermekkorától, az apjától, az anyja emlékétől, a régi ebédlőasztaltól,

az állóórától, a vizsgákra való készülés súlyos éjszakáitól, a kedves és

furcsa napoktól, amikor könnyű betegségekben feküdt a szobájában, az

anyai gond melegében, könyvek, limonádék, borogatások és játékok közt,

bekötött torokkal, lázmérővel a hóna alatt, az apa hangjától, amint

megszólalt ilyen estéken a küszöbön, a polgári körből jövet: „Na, hogy

vagy te beteg?“ És aztán rögtön utána az óráját nézve: „Negyed kilenc,

mi lesz a vacsorával?“

Az ebédlőből nyiló másik szoba felé nézett. Ennek be volt csukva az

ajtaja. Ezen túl egy kis egyablakos szalónféle volt, azon túl még csak

egy szoba, Aradiék hálószobája. Arrafelé mozdult, de aztán meggondolta

és nem ment még az ajtóig se, hanem megállt az ebédlő második ablakánál

és megint lenézett az utcára. Eszébe jutott, hogy hogyan búcsúzott el

abban az utolsó szobában az anyjától. Ez úgy volt, hogy Aradiné nagyon

rövid ideig volt beteg a halála előtt. Mikor beteg lett, haragban volt a

fiával. Az apa tudniillik nem birta megszokni azt, hogy a fia, miután a

doktorátust letette, éjszakázó társaságba keveredett és egyre későbben

járt haza. Eleinte otthon vacsorált és vacsora után lekunyorálta magát

egy órára a kávéházba. Aztán elmaradozott a vacsoráról, éjfélután, majd

még későbben jött haza. Végül rendes szokásává vált, hogy délután elment

és hajnali háromkor lopózott be az ebédlőn keresztül a szobájába. Délben

kelt fel és az ebédnél mindig duzzogva fogadták:

– Hallottam, amikor jöttél. Negyednégy volt.

Nem jöhetett oly halkan, nem találhatott ki olyan zseniális nesztelen

bevonulást, hogy az anyja két szobán keresztül meg ne hallotta volna

álmában. Pedig a kilincset két marokra fogva szorította le, hogy ne

pattanjon, mikor a retesz kiugrik a lyukból, a cipőjét már az

előszobában levetette és lámpát sohse gyujtott a vetkőzéshez. Viszont az

anyja nem ébredhetett fel oly nesztelenül, hogy az apja álmában meg ne

érezte volna a halk mozdulatot a másik ágyban. A huszonötéves házasság

sok-sok ezer együtt-aludt éjszakája tette, hogy ez a két gyöngéd ember

álmában is megérezte, hogy a másiknak kinyílik a szeme. És mialatt a fiú

a bútorokra támaszkodott a sötét ebédlőben, hogy könnyebb legyen a

járása még úgy, harisnyában is, a kis szalonon túl, a hálószobában már

két éber ember nézett a sötétbe, de egyik se árulta el a másiknak, hogy

ébren van és hallja a keményített ing halk hangját, amint az ifjú doktor

az ágya szélén ülve iszonyú lassan és óvatosan kibujik belőle.

Egyszer aztán, mikor a fiú így kibujt a héjjából a sötétben, váratlanul

megjelent előtte a küszöbön az apja. Neki sikerült oly halkan jönnie,

hogy az ing zörrenéseire figyelő fiú nem vette észre a közeledését. Az

öreg ügyvédből akkor nagyon kitört a keserűség, egy pillanat mulva már

ott volt az anya is, aki lefogta és kérlelte a sötétben kiabáló embert,

mialatt a fiú meztelenül ült az ágy szélén és önérzetes feleleteket

adott, majd élesebbeket, egészen addig, amíg az ügyvéd a sötétben erősen

meg nem markolta a fia karját. A fiú durván rántotta el magát az apai

erőszak elől, lámpát gyújtott és öltözködni kezdett, hogy őt többé nem

látják. Az apa egészen kikelt magából és Andort az anyja mentette meg

attól, hogy doktor létére évek hosszú szünetje után pofont ne kapjon az

öreg úrtól. Az öreg mérgesen ment vissza az ágyába, az asszony még

kérlelte, sírva békítette a fiút, aki kivörösödve, égő szemmel,

összeszorított szájjal, befűzetlen cipőben járt fel-alá, valami nagyot

akart határozni és kimondani, csak nem tudta, hogy mit, és végül is

engedett az anyjának és megint levetkőzött. Csak amikor már az ágyában

feküdt, még mindig égve a szégyentől és felforralva a bizonyosságtól,

hogy az ő szabadságát ezek mégse fogják többé elvenni tőle, csak akkor

vette észre az anyja arcán azt a majdnem állati vergődést, amivel ez a

negyvenöt éves asszony a kirepülni készülő fiát visszasírta a fészekbe,

azt a megriadt reménytelenséget, amely tudta, hogy úgyis minden hiába,

ez nem marad itt, ez itt most már csak vendég. Akkor elöntötte a fiút

belül valami nagy-meleg olvadás, megcirógatta az anyja arcát és anélkül,

hogy kérték volna erre, a hirtelen ellágyulásban becsületszavát adta

neki, hogy többé nem jön éjfélután haza. „Eredj, mama, mert megfázol“ –

mondta neki, mikor az asszony megölelte, és már ez alatt az ölelés alatt

érezte, hogy könnyelmű volt, elszólta magát, nem fogja tudni megtartani

a szavát, rossz érzés fogta el, úgy, hogy az ölelés alatt inkább

taszította, mint magához szorította az anyját. Másnap otthon vacsorált,

vacsora alatt nem szólt az apjához egy szót sem, az öreg se nézett rá,

kemény ember volt. Vacsora után bement a szobájába, nem ment el

hazulról. Lefeküdt, de reggel hatig nem tudott elaludni. Az anyja némán

virrasztott vele a harmadik szobában, alvást színlelve, hogy az öreg úr

ne nyugtalankodjék, de az meg felriadt minden félórában. Érezte, hogy

itt valami nincs rendben. Andor másnap nem vacsorált otthon, de éjfélkor

hazajött. Harmadnap sem vacsorált otthon és reggel ötkor jött haza. Nem

szóltak többé neki erről egy szót sem és mikor másnap kezet akart

csókolni az anyjának, az visszahúzta a kezét. Napokon át voltak így

haragban, és mikor az anya beteg lett, a betegségben is tovább tartotta

a haragot. Váratlanul fordult igen rosszra az állapota, negyvenfokos

lázai voltak és eszméletlen volt, merően nézett a fiára, de nem ismerte

meg. A tanár megmondta Andornak is, hogy az anyja meg fog halni. De

akkor már a szemét se nyitotta ki az asszony. Hirtelen lesoványodott

arcán szinte már csak a bőr tüzelt haragos-pirosan, lobogva a láztól,

mikor a fiú órákig állt némán az ágya mellett. Akkor már napok óta nem

evett és nem ivott. Ez már az agónia volt. Egy este, vacsora előtt,

hazajött a fiú, korábban, mint az apja, aki egy rokonért ment ki a

pályaudvarra. A hálószobában kék kendővel letakart lámpa égett.

Odalépett az ágyhoz és lehajolt az anyja arca fölé. Még nem is érintette

az arcát, de már égette a forróság, ami tüzelt belőle. A szeme le volt

csukva, a szája nyitva volt. Hangosan, gyorsan és szárazan lélekzett. A

fiúnak hirtelen felszaladt a melléből a torkába valami nagy, görcsös

gyermeki szerelem, forrón buggyant ki egyszerre mind a két szeméből a

könny, – „mama“ – mondta gyerekesen, legörbült szájjal, – „mama, az

istenért, hát békülj már ki velem…“ És hogy nem felelt, letérdelve

melléje, bőven omló, forró sírással megint mondta, igen halkan, most már

nem is az anyjának, hanem magának, a szívét fájtatva, önmagát büntetve:

„mama, békülj ki velem, mama…“ Az előszobából hangok hallatszottak,

Lujza néniék jöttek apával, Andor gyöngéden, szinte lopva megcsókolta az

égő arcot, hamar felugrott és átfutott a szobájába, letörölte a könnyeit

és az íróasztalához ült, mintha olvasna. Virradatkor halt meg Aradiné, a

fiú csak reggel tudta meg, nem költötték fel a halál percében.

Ez a búcsúcsók jutott most eszébe az üres lakásban, végigfájt fáradt

testén, nem úgy, mint akkor, amikor a sírástól nedves és duzzadt szájjal

alig hogy érintette a szárazan perzselő lázas anyai arcot, most

bágyadtan és szentimentálisan gondolt erre, mint emlékre, egy pillanatig

azt hitte, hogy könny fog jönni a szeméből, de nem jött, az egész emlék

egyetlen, nem is nagyon mély sóhajtásban adta ki az erejét. Andor bement

a szobájába, ásított egyet, de ezt aztán nagyon és mélyen, az asztalra

dobta a kalapját, vetkőzéshez kezdett. Mikor a nyakkendőjét és a

gallérját bontogatta, a tükör elé állt, megszokásból, mint ahogy a

legtöbb férfi, aki tükör előtt köti a nyakkendőjét, gépiesen akkor is a

tükörhöz megy, mikor leveti.

Nézte magát a tükörben. Azt nézte, hogy most a felszabadult

éjszakázásban meghúzódott és megsáppadt az arca. Nyáron rendszerint

hamar lebarnult, és keményhúsú, egészséges, síma arca volt. A tél vége

felé, most már második éve, megnyultak a vonásai, mintha megnagyobbodott

volna a szeme és szinte nőiesen fehér lett hosszúkás, ovális arca.

Csinos, nyulánk fiú volt, az anyja főként két szépségére volt büszke:

sötétbarna, majdnem fekete haja dacára élesen kék volt a szeme, s a lába

tökéletesen egyenes volt. Mikor egyszer a tornatanár statisztikát

csinált az osztály lábairól, aszerint hogy kinek van ó-lába és

iksz-lába, ő volt az egyetlen, harmincöt fiú közt, akit egyik rubrikába

se írtak bele. Huszonnegyedik esztendejében járt és a bajusza még csak

most serkedt. A sporthoz nem volt sok kedve, kicsit lusta volt, de ennek

okát lehetett találni a vérszegénységében. Testtartásának és

mozdulatainak valami lassú és kellemes eleganciája volt, ami már a

fiatalkori fáradtság határán járt. Ő maga, aki elég gyakran foglalkozott

külsejével, szépnek tartotta a kezét is: az ujjai és a körmei

hosszúkásak voltak, a kezefeje szépen csatolódott az inas és csontos

csuklóra, ő a kezét szerette legjobban, mert vékony és száraz volt, míg

az anyai szem semmit, ami sovány, nem szeretett a fián, gyermekkorában

mindig a kövérségéért aggódott.

A tükör előtt felsimította dús haját a homlokából és nézte, hogy így

mennyire hasonlít az anyjához. Most, hogy el kellett menni a régi

lakásból, minden pillanatban az anyjára gondolt, mintha valójában csak

most, az emlékeitől is elszakadva, búcsúznék el örökre tőle. De éppen

ezért, mert ezt az érzést a külsőségek hozták, nem volt mély és benső.

Lefekvés előtt, így halálra fárasztva fiatal testét, mindig érzékeny és

felületesen szentimentális volt és a tavasz, a tavasz – mondta magában,

mikor elfordult a tükörtől és vetkőzni kezdett – a tavasz fárasztja,

bágyasztja és ríkatja a városi embert, ez valami misztikus és ősrégi

rokonság a növényekkel, hogy mikor azokban mozogni és melegedni kezd a

nedv, a finomabb emberi idegzetek is nyugtalankodnak, – ilyesmit

olvasott valahol – vagy talán nemi kérdés ez is, valahol ezen a ponton

hat a modern emberre a nyárelő vizes langyossága, aminek a lankasztó,

furcsa szaga nyugtalanít és valami türelmetlenséget kerget végig a

csontokon.

Egyingben ült most az ágya szélén, megint megakadt a vetkőzésben, –

intim és oly gyakori pihenő pillanat – a térdére könyökölt és úgy tette

az állát a tenyerébe, mint sok, sok gondterhelt és fáradt városi ember,

aki talán el is felejtette, hogy hányszor állt meg ezen az állomáson az

életében, félig levetkőzve, elgondolkozni éjjel az ágy szélén, a nagy

csöndben összeadni és kivonni egy nehéz nap emlékeit, néha félórákon át

meredve így a lámpába vagy a szőnyegre.

Ez nehéz eset volt, amire most gondolt. Minden éjszaka elkezdett

gondolni erre, de mindig abbamaradt a gondolatfűzés, mert a paplan alá

bújt és elaludt. De ez a mostani óra, ami a búcsúzást és a holnap

kezdődő új életet jelentette, egy férfi kilépését a világba, ez nem

engedte magát agyonvágni egy félig-sóhajtás, félig-ásítás

ikerlélekzettel, amivel az ember annyi nehéz ügyét intézi el, mikor a

friss párna símán és hűvösen végigcsókolja a felmelegedett arcot.

A menyasszonyáról gondolkozott.