esetek a középkorban is előfordultak. A könyv elleni gyűlölség sokszor
annyira lángba borult, hogy évszázadok fárasztó munkáját hamvasztotta
el. Igy hamvadt el III. Leó császár intézkedése folytán a
konstantinápolyi könyvtár, amelynek felégetését maga a császár is
végignézte. Abi Amir, II. Hakam utódjának hatalmas minisztere, akként
cselekedett, hogy a kordovai nagy könyvtárba bevezette a
legtekintélyesebb alemákat, akikkel kiválasztatta és tűzbe dobatta
azokat a könyveket, amelyek szerintök vallásellenes természetűek voltak.
Nagyon sok könyv a katolikus zsinatokon hozott határozatok folytán is
megsemmisíttetett. Ilyen volt a 681-ben tartott konstantinápolyi zsinat,
amely az általa kárhoztatott könyvek megégetését rendelte el. A trullai
zsinat (692) hasonlóképen megégetésre itélte az egyházra nézve
veszélyesnek tartott könyveket. A vercelli zsinaton (1050) pedig
Berengurnak a könyvét itélték el, mig az 1120-ban tartott szoásszonszi
zsinat Abelárd könyvét itélte el, amelyet II. Ince pápa maga vetett a
tűzbe. A XIII–XV. századbeli zsinati határozatokban is találunk a
könyvek megsemmisítésére vonatkozó ítéleteket. Sőt egyes pápai rendelet
határozott formában kiközösítés terhe alatt parancsolta meg mindenkinek,
hogy a tévtanokat tartalmazó könyveket nyolc nap alatt égessék meg.
A könyv az újkorban.
A XVI. században az írott könyv helyét már kizárólag a nyomtatott könyv
foglalta el. Innen kezdve tehát csak a nyomtatott könyv fejlődését
kisérhetjük.
A könyvnyomtatás első termékeit, amelyeket inkunabuláknak nevezünk,
majdnem kivétel nélkül folió-alakuak voltak. Ettől az alaktól csak ritka
esetekben tértek el. Már a XVI. századtól kezdve a kvárt- és oktáv-alak
lett általánossá és a folió-alak ritka. Eltérés észlelhető az írásban
is. A XVI. század elején általánosságban az antiqua (latin) írás volt
használatos. Németországban szép antiqua-írást metszett Auerbach
könyvnyomtató, amellyel 1506-ban Szent Ágoston művét nyomtatta. Az
Auerbach-féle írás a franciáknak igen megtetszett s ezért átvették és
még ma is a «Saint Augustin» nevet viseli. A XVI. század első felében
Aldusz Manutiusz velencei könyvnyomtató kurziv (dült)-írást metszetett
és öntetett Franceszkó által Bolognában, hogy azzal Vergiliusz műveit
nyomtathassa. Erre az írásra 10 évre privilégiumot nyert, addig tehát
senki sem utánozhatta. Amikor azonban a privilégium megszünt, mindenhol
utánozták, mert igen megkedvelték. Ugyanabban az időben Németországban
is keletkezett egy új írás, amely a «fraktur» nevet kapta. Születési
helye Nürnberg volt, ahol a XVI. század elején Fischer Pál mester
vezetése alatt egy szépírási iskola virágzott. Ez az új írás
valószinűleg ezen iskolából került ki. A franciáknál «batarde»
elnevezéssel külön nemzeti írás keletkezett. Az angoloknak pedig «Old
English» elnevezés alatt speciális írásuk volt, amely azonban nagyban
hasonlított a barátíráshoz.
A XVII. században az írás már valamivel rendszeresebb volt, azonban
alkalmazásában változás állott be. Németországban az antiqua-írás az
általános használatból kiszorult és helyette a fraktur-írás lett
általánossá. Csak a latin művekhez maradt meg az antiqua- és a
kurziv-írás. Magyarországon is ez a két utóbbi írás volt használatban. A
legszebb antiqua-írás a XVII. században a Garamond Klaude által metszett
volt. Ezzel az írással nyomtatta Hoffmann Miklós 1624-ben a Majna
melletti Frankfurtban a Plautinum lexikont, amely egyike a legszebb
könyveknek abból az időből. Igen kedvelt volt a XVII. században a kis
írással szedett miniatürkiadás, amellyel különösen az Elzevirek lettek
hiressé.
Az írás körüli vetélkedés folytán 1692-ben XIV. Lajos francia király
elrendelte, hogy nyomdájában, amely a Garamond-féle írást használta,
egészen eredeti írás állíttassék elő. Minthogy azonban a rendelet úgy
szólt, hogy az írás mindenképen szép és kifogástalan legyen: a
tudományos akadémia kinevezett egy bizottságot, amelynek az volt a
feladata, hogy az írás rajzát megtervezze. A bizottság által
megtervezett betűket Grandjean Fülöp és tanítványa Alexandre metszették,
amelyek azonban sok tekintetben mégis Garamond betűihez hasonlítottak.
De az tagadhatatlan, hogy a betűk tényleg szépek és formásak voltak. A
bizottság büszke is volt művére, amelyről a betűmetszésről szóló
értekezésében így nyilatkozott: «Mi szerencsére oda jutottunk, hogy a
betűket tökéletességhez hozzuk, azon szabályok által, amelyeket a betű
nagysága, terjedelme, erőssége, hajszálvonása, alapzata és távolsága
tekintetében felállítottunk és több évi gondosság által megjavítottunk.
Ezt most nyilvánosságra hozzuk, hogy a betűmetszéssel foglalkozók izlése
kifejlődjön.» 1695-ben Nürnbergben német kurrent (irott) írást
metszettek, amely azonban igen kezdetleges volt. Tökéletes formához csak
a XVIII. században jutott.
[Illustration: Francia címlap a XVII. századból.]
A XVIII. században is azok az írások voltak, amelyek a XVII. században.
A különbség csak az volt, hogy egyre tökéletesítették és bizonyos
rendszert hoztak be, amely szerint metszették és öntötték. Új írás
csupán a díszírás volt. Tetszetős díszírást az antiquához Fournier
metszett.
[Illustration: A «Don Quijotte» első kiadásának címlapja. (1605.)]
Az újkorban a könyv címlapjára nagyobb gondot fordítottak. A XVI.
században a könyvcímeket többnyire két színben nyomtatták. És pedig a
fősorokat vörössel, az alsorokat feketével. Tették ezt azért, mivel még
nem voltak olyan betüik, amelyekkel a fősorokat szembeötlővé tehették
volna. A XVII. században a címlap már változatosabb és művésziesebb
volt. Kezdték belátni, hogy a könyvcímben a leglényegesebbet ki kell
tüntetni. A címsorok elosztását ugyan mellőzték, de a fősorok az
alsoroktól nagyobb írás által meg voltak különböztetve és a sorok
szélessége is különböző volt. A címlapok diszítményeit XVII. században
többnyire architektonikusan tartották és a szabályokban többé-kevésbbé a
római császárság diadalíveinek motivumaira vezethetők vissza. A címlap
fősorait a XVIII. században is többnyire vörössel nyomtatták. De a
század vége felé abba a hibába estek, hogy a könyvcímeket tömören
szedték, sor sor hátán volt, minden beosztás nélkül, olyannyira, hogy a
könyv szövegétől alig lehetett megkülönböztetni.
[Illustration: «Mária életé»-nek címlapja.]
[Illustration: Lesszing műveinek (első kiadás) címlapja. (XVIII.
század.)]
A XVIII. század elején még mindig tömören szedték a könyvcímeket, de
általában véve mégis a fontosnak kiemelésére és az összhangra
törekedtek. Új irányt szabott ezen a téren Bodoni, aki igazi mestere
volt a címlap szövegének arányos és szembeötlő elrendezésében. A
címlapon a díszítéseket is mellőzte, legfeljebb egy vonalkeretet
alkalmazott egyszerű és izléses címlapjain. Példáját csakhamar követték,
úgy, hogy a század végén már az általa megszabott irány dominált.
Az újkorban a könyvek illusztrálásához és díszítéséhez a fametszet,
ritkább esetben a rézmetszet szolgált. A festett iniciálékkal ellátott
könyvek már ritkábbak voltak, bár a könyvkedvelők izlése még mindig ez
volt. A könyvnyomtatóknál és könyvkiadóknál rendesen alkalmazásban
állottak fametszők, akik a könyvekhez szükséges fametszeteket
elkészítették. Froschauer zürichi könyvkiadótól, aki bibliakiadással
foglalkozott, maradt is erre vonatkozólag egy feljegyzés 1545-ből:
«Nálam dolgozik a legügyesebb fametsző. Inni, enni adok neki s hetenként
két garast.» Hires fametsző volt elsősorban Dürer Albert, akinek
fametszetei utólérhetetlen szépségüek. Első fametszete az 1492-ben
megjelent «Epistolæ Sancti Hieronymi» című mű második kiadásának
címlapja volt. Ennek a kidolgozása ugyan még primitiv, de formáiban sok
művészi hivatottság észlelhető, amely későbbi metszeteiben azután teljes
mértékben kifejlődött. Legértékesebb rajzai és metszetei a XVI. század
első két évtizedében készültek. Rajzai közül felemlítendők a 12 lapból
álló úgynevezett «Zöld passzió» (1508) és Miksa császár imakönyvébe
rajzolt 45 hires tollrajza (1515), amelyekkel a lapok szélét
fantasztikus, groteszk, humoros módon diszítette. Metszetei közül
kitünnek azok a sorozatok, amelyekkel a fametszet történetében korszakot
alkotott. Ezek: 16 kép szent János «Jelenések» könyvéhez (1498), a 12
lapból álló «Nagy passzió» (1500–1510), a 20 lapból álló «Mária élete»
(1504–1511) és a 37 lapból álló «Kis passzió» (1509–1511), amely formai
szempontból valamennyi között a legmagasabban áll. Dürer Albert nagy
mester volt a rézmetszésben is. Itt is főleg az által volt
korszakalkotó, hogy a régi meglehetősen sovány metszetekkel szemben
festői hatásra törekedett, mit eleinte gazdagabb árnyékolással, későbben
a rézmetszés és rézmaratás technikáinak mesteri összeegyeztetésével ért
el. Holbein János a «Haláltánc» című művével és a reneszánsz-stílusba
tartozó, vonalas rajzolatú kereteivel tünt ki. A «Haláltánc» első
kiadása 1538-ban Lionban jelent meg. A fametszetek, amelyek drámai
erővel és éles szatirikus humorral ábrázolják a XVI. századbeli életet,
egészen egyedül állanak a művészet történetében. Holbein Jánosnak a
bibliához készült fametszetei is figyelemreméltók. A «Haláltánc» híressé
vált metszeteit a későbbi időben nem egy fametsző utánozta. Szép
keretdíszítményeket metszett Kranach Lukács. Igen kiváló és művészies az
a keretdíszítmény, amelyet a Grünenberg János által 1520-ban
Wittembergben nyomtatott bibliához készített. Számos szép fametszetei
voltak Ammann Jobszt és Schäufelin Jánosnak is. Utóbbi 118 szép
fametszetet rajzolt a «Theuerdank» című műhöz és Puider Udalr. «Speculum
passionis domini nostri Jhesu Christi» című művének (nyomtatott 1507-ben
Nürnbergben) 40 nagyobb és 37 kisebb fametszeteit is az ő alkotásának
tartják, mert két kép kézjegyével van ellátva. Olaszországban a
fametszetet az Aldinák (Aldusz Manutiusz velencei könyvnyomtató
kiadványait nevezik így) virágoztatták fel. Legszebb példája ennek
Franceszko Kolona «Hipnerotomachia Polifili» című érdekes regényének
fametszetei. A festői hatású árnyékolás az olasz fametszetben azonban
csak a Tizian rajza nyomán készült s a hit diadalát ábrázoló tíz lapból
álló műben érvényesült először, amelyet 1508-ban valószínűleg Andrea
Andreani metszett fába. A színes fametszetet Ugo da Carpi művelte
először, aki találmányára 1516-ban a velencei Signoriától szabadalmat
nyert. A franciáknál a könyvillusztráció legkitünőbb képviselői a XVI.
században Tory Geofroy, Cousin János és Bernard Salamon, akiknek
tevékenysége kiható befolyással volt a francia könyvdiszítésre.
Magyarországon mint fametszők kitüntek: Abádi Benedek (XVI. század), aki
Erdősi Szilveszter János «Uj Testamentum»-ához készítette a
fametszeteket; Atzél Rikárd, akinek egy fametszete 1518 évszámmal az
esztergomi káptalan egyik régi könyvén látható. Orbisz Piktusz 1679-ben
megjelent «Festett világ» című művéhez Bubenka Jónás metszett körülbelül
150 képet, amelyek mind az alakok természetessége, mind a kivitel
tisztasága tekintetében figyelemreméltóknak mondhatók. A XVIII. század
végén két rézmetsző is volt Magyarországon. Az egyik Blaschke János;
műhelyéből számos metszvény került ki. A másik Czetter Sámuel, akinek
művészetét 1789-től 1806-ig főleg magyar könyvkiadók vették igénybe.
[Illustration: Gesszner «Idyllen»-jének címlapja. (XVIII. század.)]
[Illustration: Illusztráció Molière színműveinek eredeti kiadásához.
(XVIII. század.)]
[Illustration: Illusztráció Defoe «Robinson Crusoe» című művéhez.
(XVIII. század.)]
[Illustration: Illusztráció Lesszing «Minna von Barnhelm» című
vígjátékához. (Rézmetszet.)]
A XVI. század végén a könyvillusztrációban hanyatlás állott be. Csak
néhány művész, mint Finé Oroncé és Tory Geofroy, igyekezett a régebbi
olasz könyvnyomtatók hagyományait fenntartani, de nem a maguk
eredetiségében, hanem saját fantáziájukkal kiegészítve. A klasszikus
befolyás, amely mindinkább uralta az illusztrátorokat, diadalmaskodott a
helyes felfogáson és a gótikus és keleti hagyományokon. Amíg a középkor
művészei szín és dekorativ szépség után törekedtek, addig az újkori
illusztrátorok, tekintettel a reneszánszra, a vonal, forma és dombormű
által befolyásoltattak. Ennek oka bizonyára az volt, hogy a klasszikus
és antik művészet befolyása a szobrászatból indult ki és hogy inkább
római, mint görög forrásokból eredt. Dacára annak, hogy ezen forrásokból
kezdetben igen keveset merítettek, lassanként mégis minden egyéb
befolyást elnyomtak. A későbbi illusztrátorok a biblia-illusztrációkat
és kereteket diszítményekkel meglehetősen túlterhelték; a hézagokat
pedig a klasszikus mitológiából vett töredékekkel és diszített
ábrázolásokkal töltötték meg. A befolyás, amely kezdetben serkentett,
lelkesített és finomított, a végén romboló erővé lett. A korai
reneszánsz ifjú szellemét a felszínre került pedantéria és
felfuvalkodottság súlya elborította, megalázta, majd egészen elnyomta.
Az igazi művészi stílus természetes fejlődését meggátolta és helyébe
olyan tekintély és kórság lépett, amely az antiknak utánzását követelte.
Így tehát a XVII. századbeli könyvek illusztrációiról bátran mondhatjuk,
hogy messze mögötte állanak a XVI. századbeli könyvek illusztrációinak,
habár fametszeteket, fejléceket, iniciálékat és zárójegyeket ezeknél is
elég sűrűn alkalmaztak. A XVII. század végén és a XVIII. század elején a
tudományos műveket már fokozottabb mértékben illusztrálták, de azok
illusztrációi nem állottak valami művészi színvonalon. Csak a földrajzi
művek illusztrációi, amelyeknek száma a XVIII. század közepéig egyre
szaporodott, jutottak arra a fokra, amely a régi római művészetet
megközelítette.
[Illustration: Tory Geofroy-kötés.]
A XVI. században a könyvek diszítéséhez a nyomdajegyek is szolgáltak,
amelyek azonban törvényes védelem alatt állottak. Ugyanis egy 1539. évi
augusztus 31-ről kelt deklaráció így szól: «A könyvnyomtatóknak és
könyvkereskedőknek nem szabad egymásnak jegyét használniok, minden jegy
a másiktól meg legyen különböztetve, hogy a vevők láthassák, melyik
műhelyben nyomtatott a könyv.»
[Illustration: Grolier-kötés.]
Bizonyos szempontból az ex libriszek (könyvjegyek) is a könyvdiszítéshez
szolgáló anyagnak számítandók. Az ex libriszen rendesen a könyv
tulajdonosának kezdőbetűkkel jelzett vagy más módon rejtett nevén kívül
többnyire jeles mondatok és címerrajzok voltak, amelyeket némelykor
híres művészek készítettek s ezért művészi tekintetben is becsesek.
A XVII. századtól kezdve a fametszetet lassanként háttérbe szorította a
rézmetszet; de az egyszerűen kiállított könyvek illusztrálásánál –
olcsóságánál fogva – a fametszet maradt használatban. A XVIII. század
végén azonban Bewick által Angolországban a fametszet újra életre
keltetett.
Az újkorban a könyvkötés a reneszánsz-művészet kifejlődésével magas
tökélyre emelkedett. A reneszánsz-kötésnek nagy mesterei Olaszországban
voltak. A könyvtáblákat bár bőkezűleg ékesítették, de sohasem a jó ízlés
rovására. A kötéshez többnyire finoman kidolgozott, élénkszínű
marokinbőrt használtak, amelyen azután a szín és az arany a
legsajátságosabb mintázatban domborodott ki. A reneszánsz-kötés olasz
mintáinak Európa többi országaiban való elterjedésére, kétségkívül nagy
hatással voltak Aldusz Manutiusz velencei könyvnyomtató és könyvkiadó
kiadvány-kötései, amelyeken a reneszánsz-diszítmények a maguk teljes
szépségükben jutottak érvényre. Nem voltak túlterhelve, hanem kevés
aranynyomású diszítéssel ellátva. Volt egy Odisszea-kiadásához speciális
kötése is. Ezen a vaknyomású keret arabeszkekből volt összeállítva,
amelynek alapját egymásba kapcsoló körök képezték.
[Illustration: Grolier-kötés.]
A XVI. század harmadik évtizedében – Dankó József már idézett műve
szerint – «már Franciaország vette át minden más ország előtt a
könyvkötés művészi kezelésének vezérszerepét. Ettől kezdve a
könyvkötészet elsőrangú műiparrá vált. A könyvkötés esztétikai
fejlődését, anyagának, valamint diszítményalakjai terének kibővítését
két ok mozdította elő: először is I. Ferenc királynak és utódjainak
élénk viszonya Olaszországhoz; másodszor azon meleg, mondhatni
szenvedélyes érdeklődés, mellyel Franciaország amatőrjei és művészei e
drága iparterméket felkarolták». A kötések művészies kiállításához
nagyban hozzájárultak Franciaország legjelesebb művészei, akik e célra
terveket és mintákat készítettek. Különösen Tory Geofroy rajzolt szép
könyvtáblákat az általa kedvelt vékony fonalakban fonódó indaszerű
mintákban. A francia könyvkötés művészetének tetőpontját Grolier Jean
királyi kincstárnok kötésein érte el. Grolier Jean ugyanis 1510-től
1537-ig Olaszországban élt s ott bő alkalma volt barátainak és az olasz
neves könyvkedvelők drága kötéseiben gyönyörködni és azokat
tanulmányozni. Így tehát nem csoda, hogy hazájába visszatérte után az
olasz minták után francia könyvkötőkkel – természetesen a nemzeti jelleg
szem előtt tartásával – addig nem ismert remek kötéseket készíttetett.
Az első Grolier-féle kötések egyszerűek voltak, későbben azután már
pazarabbak, különféle aranyszegélyekkel és arabeszkekkel diszítve.
Kötései ugyan hasonlítottak az olasz kötésekhez, azonban a színek finom
árnyalatának tökéletes összhangjával és a rajzban egyszerűbb
vonalornamentikájukkal mégis lényegesen különböztek. A Grolier-kötéseken
rendszerint ez a felirat olvasható: «J. Grolierii et amicorum.» (Grolier
Jean és barátai tulajdona.) Az első táblán pedig a mű címe, a hátsón
jelmondata volt. Grolier Jean kötéseivel ellentétben I. Ferenc király
kötései mindig egyszerűek voltak. II. Henrik királynak és nejének Medici
Katharinának kötései szépség tekintetében azonban már versenyeztek a
Grolier-kötésekkel. IX. Károly király idejében a könyvkötés terén egy új
szokást vettek föl: liliommal és kezdőbetűvel telehintették az egész
táblát. Ez a szokás későbben III. Henrik királynál is megvolt.
[Illustration: Francia reneszánsz-kötés. (XVI. század.)]
[Illustration: Le Gascon-kötés.]
Németországban a reneszánsz-kötés messze mögötte állott az olasznak és a
franciának. Mindazonáltal a könyvkötés terén figyelemreméltó
eredményeket mutattak fel. Németországban a XVI. században ugyanis
erősen ki volt fejlődve a bélyegzőmetszők művészete s főleg ezért a
metszett lemezekkel való vaknyomás játszotta a főszerepet. A kötéshez
leginkább disznó- és borjúbőrt használtak. A tábla közepére rendesen
fejedelmek vagy más kiváló emberek arcképét, vagy bibliai jeleneteket
nyomtak, a külső keretet pedig összefont növényindák képezték. A
vaknyomás mellett sűrűn előfordult az aranynyomás is, amint azt a
sváb-gnündi Max Beuer kötései mutatják. Magas színvonalon tartották
magukat az ötvösmunkával ellátott kötések. A reneszánsz-kötés csak a
XVI. század második felében fejlődött ki.
[Illustration: Francia kötés csipkemintákkal.]
Angolországban a XVI. században a kötéseket gót stilusú vaknyomással
diszítették. A vaknyomású német jellegű diszítmények ugyanis sokáig
tartottak és valószínűleg ezért utánozták. A reneszánsz-kötés itt még
későbben fejlődött ki, mint Németországban.
A XVI. századbeli magyar kötések szintén német jellegűek. Ez arra enged
következtetni, hogy az első magyar könyvkötők vagy Németországból
vándoroltak be, vagy ott tanulták mesterségüket. A XVI. századból
fennmaradt magyar kötéseken majdnem ugyanazokat a diszítményeket
találjuk, amilyenek a németországi kötéseken is előfordulnak. Azt
azonban észre lehet venni, hogy a helyi ízlésnek megfelelően
módosították. Így például az arcképek magyar jellegűek; bajuszos,
prémkalpagos és sisakos harcosokat ábrázolnak.
[Illustration: Olasz kötés legyezőmintákkal.]
Franciaországban a XVII. században a kötésdiszítés terén egy új stilus
tünt fel, amely a XVII. századbeli kötésnek különös jelleget adott.
Stilizált virágokat és babérágakat nyomtak a táblára, a sarokdiszítmény
pedig pontozott vonalakból állott. Ez azt mutatja, hogy a kötés
diszítésének finomítására törekedtek. Ezen új stílusnak nagy mestere Le
Gascon volt, aki Ausztriai Anna részére is dolgozott és e nemben
mintaszerű kötéseket hagyott hátra. A XVII. század közepén az
úgynevezett legyező-stílus lett divatossá. Ezzel az új stílussal a
legyezőszerű bélyegzők jöttek használatba, amelyek a sarkokban
negyedkört, a széleken félkört, a tábla közepén pedig egész kört
alkottak. A XVII. század vége felé a könyvkötés terén némi visszahatás
támadt; de már a XVIII. század elején új kötésdiszítmények a könnyű
csipkemintázatokban tüntek fel, amelyek a felső táblát körülfogták,
párhuzamosan az akkori idők porcellánjainak könnyű
csipkeornamentikájával. Híres könyvkötők voltak ebben az időben
Franciaországban ifj. Padeloup Michel Antonie és ifj. Derome Denis
Nicolas. Az első XIV. Lajos udvari könyvkötője volt és szeretettel
használta kötéseinél a bőrmozaikot. Finomabb kötései mellett, amelyeknek
csipkemintázata apró bélyegzőkből volt összeállítva, egész
lemezbélyegzőkkel diszített kötések is fordulnak elő.
[Illustration: Angol hímzett kötés. (XVII. század.)]
Olaszországban és Angolországban a XVII. és XVIII. században a francia
mintákat utánozták, természetesen a nemzeti jellegnek és a helyi
ízlésnek megfelelő átalakítással. Mindkét ország kötéseiről azonban azt
lehet mondani, hogy nem valami különös ízléssel voltak megtervezve,
habár diszítményben gazdagok voltak. Angolországban a XVII. században
himzett könyvtáblák is voltak, különösen az udvarnál. Ilyen kötések
főleg I. Jakab és I. Károly király részére készültek.
[Illustration: Kötés a heidelbergi udvari könyvkötészetből.]
Németországban a XVII. században a könyvkötészet művésziesen kimagasló,
önálló tervekhez a heidelbergi udvari könyvkötészetben jutott, ahol a
filigrán-stílust művelték. Ennek a stílusnak a mintái szépen voltak
kidolgozva és semmiképen sem túlterhelve. A széles keret pontozott
bélyegzőkből volt összeállítva, a legyeződiszítmény takarékos
felhasználásával. A legyezőmintákat félköralakú bélyegzővel, az egyes
körszeleteket pedig a szükséghez mérten több bélyegzővel nyomták. A
tábla közepén a címert helyezték el. A XVIII. században a rokokó-stílust
karolták fel, amelynek mintái azonban a francia csipkemintákkal szemben
esetlenek és túlterheltek voltak. Itt is a gazdag keretdiszítmény és a
címer alkalmazása volt a diszítési elv. A XVII. és XVIII. században
Németországban a vak- és aranynyomással ellátott pergamenkötés is
divatozott. De készítettek rézből és ezüstből is könyvtáblákat,
különösen az ajándékul szánt egyházi ének- és imakönyvekhez.
A XVII. század elején Magyarországon a kötés még mindig német jellegű
volt. De a század második felétől kezdve a német minták mellett az
olasz-francia mintákat is használták. Ilyen minták különösen a
Nagyszombatban és Pozsonyban készült az időbeli kötéseken láthatók. Ezen
kötések táblái rendszerint gazdag aranyozással vannak ellátva. A tábla
aranyozása egy vagy két csipkekeretből áll; a kereten belül a sarkokban
és a tábla közepén, többnyire leveles, vékony növényindákból igen sűrűn
fonott diszítést alkalmaztak. Úgy a sarok- mint a középdíszben gyakran
stilizált virágok is fordulnak elő. Ezeken a kötéseken az aranynyomást
többnyire egy darabból vésett lemezbélyegzővel nyomták; de olykor az
apró bélyegzőket is használták. Voltak azonban Magyarországon speciális
helyi mintájú kötések is. Így például a debreczeni kötéseken a kétlevelű
makkot, a nagyváradiakon pedig a stilizált bogáncskórót találjuk.