könyvekre való átmenetet a fametszetű nyomatok képezték. A fametszetet
már a XIII. században ismerték. Eleinte azonban csak szent képeket és
játszókártyákat állítottak így elő, amelyeket azután vízfestékkel
kifestettek. A képekhez néha a bibliából vett jelmondatot vagy rövid
imát is fűztek, amelynek szövegét szintén fába metszették. A fametszetű
nyomatok közül a legrégebbiek, amelyeken évszám is előfordul, Mária képe
1418-ból és szent Kristóf képe 1423-ból. A XV. század első felében
falemezekkel már képeskönyveket is állítottak elő, amelyek az
analfabétáknak és az alsóbbrendű papságnak voltak szánva. Ilyenek voltak
többek között a «Biblia pauperum» (Szegények bibliája), az «Apokalipsze»
és a «Hét halálos bűn».
A könyvnyomtatás feltalálásával a könyv új köntöst öltött. Ebben a
köntösben a könyv már azzá lett, ami tulajdonképeni rendeltetése: az
ismeretszerzés eszköze. A könyvnyomtatás első, 1500-ig készült termékeit
inkunabuláknak (ősnyomtatvány) nevezzük. Az inkunabulákat kezdetben
pergamenre, későbben papirosra nyomtatták. Az akkoriban használt papiros
tartós és szép fehér volt és a mély fekete nyomással igen jó hatást
tett. A könyvek alakja kezdetben folió (ívrét), majd kvárt (4-rét) volt.
Ismerünk azonban oktáv (8-rét) alakút is, például Augusztinusznak «De
Singularitate Clericorum»-ját, amely 1467-ben jelent meg.
A legelső nyomtatott könyvek betűi gót jellegűek és meglehetős nagyok.
Ez azért van, mert a nagyobb betűk metszése könnyebb volt, mint a
kisebbeké. Csakhogy a nagy betűk annyiban hátrányosak voltak, hogy kevés
sor fért egy lapra és a könyv ezáltal bővült. Gutenberg János, a
könyvnyomtatás feltalálójának legelső nagyobb terméke, a biblia –
mindamellett, hogy folió-alakú – csak 42 soros. A nagy betűk hátrányos
voltát, úgy látszik, hamarosan felismerték, mert egy 1467-ben nyomtatott
biblia már 56 soros és betűi kisebbek. Pannartz Arnold és Schweinheim
Konrád olasz könyvnyomtatók már az írott könyvekből ellesett szép latin
betűket öntöttek és ezekkel nyomtatták 1464–1465-ben Ciceró «De oratore
ad quintum fratrem libri tres» című művét. Az első görög betűk a
Mainzban nyomtatott «Paradoxis Ciceronis»-ban és a Rómában 1469-ben
nyomtatott Gelliusz-kiadásban fordulnak elő. Azok a könyvnyomtatók
pedig, akiknek görög betűjük még nem volt, a görög szavak helyét üresen
hagyták s azokat kézírással a vevők pótolták. Az első görög szövegű
könyv Laszkarisz grammatikája volt, amely 1476-ban Milánóban jelent meg.
Az akkori különféle tipusú betűket rendszerint a velük először
nyomtatott könyv után nevezték el. Igy voltak misszale-betűk,
ciceró-betűk (Ciceró műveit nyomtatták először ezekkel) és ehhez
hasonlók.
A mai értelemben vett címlapot az első könyveknél nem találunk. Az első
lapon legtöbbnyire a fejezeteket felsoroló tartalomjegyzék vagy a
kiadást ismertető levél volt. A latin könyvek rendesen ezekkel a
szavakkal kezdődtek: Incipit liber (Itt kezdődik a könyv). A könyv
címét, a könyvnyomtató és a nyomtatási hely nevét és az évszámot az
utolsó lapon kolofonban (végcím) tüntették fel. Az évszámot majdnem
kivétel nélkül római számokkal jelölték. Ettől az általánosan bevett
szokástól csupán Caxton Vilmos, Angolország első könyvnyomtatója tért
el. Ő ugyanis a könyv címét a szöveg közé vagy a tartalomjegyzék után
tette. Címlappal ellátott könyvekkel csak a későbbi években találkozunk.
Az első ismert ilyen könyv a Hoernen Arnold által 1470-ben Kölnben
nyomtatott «Sermo ad populum predicabilis etc.» című mű. Monteregio
János kalendáriumának, amelyet 1476-ban Ratdolt Erhárd nyomtatott, is
van címlapja és talán egyike a legérdekesebbeknek. A címen, az évszámon
és a könyvnyomtató nevén kivül 17 latin költemény is van a címlapon,
ezekután pedig a következő vörössel nyomtatott 3 sor: Bernadus pictor de
Augusta, Petrus Laslein de Langencen, Erhardus Ratdolt de Augusta. Az
első címlappal ellátott biblia 1486-ban nyomtatott. Címe csupán ennyi:
Textus Biblie. Egy 1492-ben Velencében nyomtatott bibliának meg ez a
címe: Biblia; alatta kép van, amely szent Péter apostolt a kulccsal
ábrázolja. A Fuszt János által 1466-ban nyomtatott «De arte predicandi»
című műben már margináliákat (széljegyzeteket) is találunk. A
lapszámozás csak a XV. század végén kezdődött. Legtöbbnyire azonban csak
a lap egyik oldalán volt szám és ez rendesen alul vagy fölül a szöveg
közepe felett állott. Az ívek sorrendjét jelző betűk és a «kusztodesz»
elnevezés alatt ismert szavak, amelyek a lap alján voltak elhelyezve és
a másik oldalra utaltak, szintén csak a XV. század végén fordulnak elő.
A legelső nyomtatott könyvek illusztrációi az iniciálék és a fametszetek
voltak. Az iniciálék helyét azonban a könyvnyomtató rendszerint üresen
hagyta, mert azok kifestése tetemes összegbe került. Ezáltal a könyvet
olcsóbban is adhatta, a vevő pedig a kifestést tetszése szerint
pótolhatta. Ezt a munkát a könyvfestő végezte. Kezdetben az
illusztrációk a nyomtatott könyvben nem igen érvényesültek, mert a
fametszetek kidolgozásban meglehetős nyersek voltak. Csak Pigouchet
fametszeteinél észlelhető finomabb kidolgozás, amelyek – Trechszel lioni
könyvnyomtató bizonysága szerint – puszpángfába voltak metszve, amely
már akkor használatban volt. Hogy az illusztrációk nem érvényesültek,
annak nemcsak a fametszetek kidolgozása volt az oka, hanem az is, hogy a
fekete festék egyhangúságánál egyebet nem nyújtottak, már pedig a
könyvkedvelők nem szivesen nélkülözték a színgazdag kiállítást. Ezen
későbben, már a XV. század vége felé, úgy segítettek, hogy a könyvfestő
a fametszeteket is kifestette.
A fametszetekkel illusztrált legrégibb könyv az 1461-ben Pfiszter Albert
által Bambergben nyomtatott Edelstein-féle mesekönyv, amely 101
fametszetet tartalmaz. Az első illusztrált könyv pedig, amely már a
fametszet összes kiválóságait egyesítette magában, «A szerelem és az
álom harca» című mű. 1499-ben jelent meg Velencében Aldusz Manutiusz
kiadásában és számos pompás fametszeteit Giovanni Bellinónak
tulajdonítják. Különösen a 6-ik lapon levő fametszet, amely Priaposz
áldozatát ábrázolja, kimagasló; de ez a lap rendesen hiányzik, úgy hogy
teljes példány valóságos kincs. Azonban a miniatürökkel ellátott
könyveket talán leginkább kárpótolták azok a pergamenre nyomtatott
imakönyvek (Livres d’heures), amelyek a XV. század végén s a XVI. század
elején Párisban Pigouchet, Vérard, Kerver, Du Pré és Hardouyn-nél
jelentek meg. Néhányban ezek közül az egész oldalas képeket a miniatürök
módjára kifestették és félig architektonikus lapszéleket gyöngén
aranyozták és akként kezelték, mintha a képek keretei volnának. Az egyik
könyvben aranyozott keretben egy kép látható: Nesszusz, a kentaur, amint
elszökteti Deianirát, Herkulesz nejét. Ez a kép a klasszikus mitológia
felélesztését mutatja és a könyv lapszéli diszítményeiben ismételve még
többször előfordul.
A XV. század második felében feltalálták a rézmetszetet, azonban igen
keveset nyomtattak vele, mert a nyomtatás követelményeinek nem igen
felelt meg. Ugyanis a réztábláknak a szedés közé való illesztése felette
sok nehézséggel járt Az első rézmetszetekkel nyomtatott könyv 1477-ből
való. Címe «Il Monte Sancto di Dio» és Firencében nyomtatta a német
származású Niccolo di Lorenzo. De ebben a könyvben a rézmetszet csupán
az egész oldalas képekre szorítkozott. Ugyancsak a XV. század második
felében az úgynevezett «tésztanyomás»-sal is próbálkoztak az
illusztrálásnál. Azonban úgy látszik, gyakorlatilag ez sem vált be, mert
az ilyenféle nyomatok a legnagyobb ritkaságok közé tartoznak. A
tésztanyomás eljárása az volt, hogy az érclapba bevésett rajzot nyúlós,
egyszerű színnel – rendszerint feketével – töltötték ki, s így
nyomtatták sárgára festett papirosra, úgy hogy a nyomaton a rajz
domborúan, sötéten látszik.
[Illustration: Bizánci kötés a VIII. századból.]
A kötésnek, a könyv külső ékességének, a középkorban már nagyobb szerep
jutott, mint az ókorban. Természetes azonban, hogy eleinte, épúgy mint a
könyvírás, a könyvkötés is a szerzetesek kezében volt. A könyvkötéssel
külön szerzetesek foglalkoztak, akiket azután könyvkötőknek neveztek.
Egy régi feljegyzésben olvashatjuk is, hogy a VI. században
Kassziodorusz a vivariumi kolostorba ügyes könyvkötőket hívott meg, akik
a könyv külső ékesítéséhez mesterien értettek. A kötésnél nagy fényűzést
fejtettek ki, mert arra törekedtek, hogy a miniatürfestményekkel és
rajzokkal diszített könyvek értékes voltával arányban álljon a kötés
művészi becse is. A VI–XIII. században a fából készült könyvtáblákat
elefántcsont-, arany- és ezüstdomborművekkel és drágakövekkel
diszítették.
[Illustration: Karolingiai kötés elefántcsontmetszéssel.]
Minthogy a középkor elején csak a szerzetesek foglalkoztak a
könyvkötéssel, az az időbeli kötést, barátkötésnek nevezték el. A
barátkötés első csoportját az elefántcsont-domborművekkel díszített
kötések képezik. Néhány ilyen kötést a párisi nemzeti könyvtárban
őriznek, amelyeken a dombormű bizánci és karolingiai
elefántcsont-metszés. Második csoportját azok a kötések képezik,
amelyeken a díszítés ötvösmunka. A bizánci ötvösmunka jellegzetes
példáját adják azok a kötések, amelyek a velencei Márkus-templom
világhírű kincseihez tartoznak. Ezeknek a kötéseknek fatáblái aranyozott
ezüstlemezekkel vannak bevonva. Hátukat több aranyozott ezüstszalag
képezi, amelyek zsinórral akként vannak összekötve, hogy a hát a könyv
kinyitásánál mozog. A legrégibb ezen kötések közül a VIII. századból
való. Önálló csoportot képeznek azok a kötések, amelyeknek felső táblája
zománclemezekkel van bevonva. A XII. század végén már ismeretes volt a
vaknyomású bőrkötés is. A legrégibb effajta kötések Angolországban
keletkeztek.
[Illustration: Ó-angol kötés vaknyomással a XII. századból.]
A XIV. és XV. században már olyan könyvkötők is működtek, akik nem
tartoztak semmiféle rendhez. S talán ennek tulajdonítható, hogy a
bőrkötés ebben az időben már általánossá vált. Kezdetben a bőrkötést még
vaknyomással látták el, de későbben a diszítéseket már vésték,
poncolták, trébelték és bélyegzőkkel nyomták. A diszítésnél a tábla
szélein a bélyegzőket egymásmelletti szoros sorokba rakták, a tükrön
pedig bélyegzőkből képzett négyszögeket, köröket és körszeleteket
különféleképen helyeztek el. A bélyegzőnyomásoknak köralakú elhelyezése
azonban egyedül csak az ó-angol kötéseknél fordul elő. A könyvek
sarkaira erős, gyakran művészi készítményű ércsarkokat alkalmaztak, hogy
a tábla a kopás ellen védve legyen. Hasonló művészi munkát fordítottak a
csatokra is, amelyek egy könyvről sem hiányoztak. A bőrön kívül
használtak a kötéshez bársonyt és selymet is. Ezeket a kötéseket
rendesen aranyhímzéssel ékesítették.
[Illustration: Bársonykötés a XV. századból.]
A reneszánsz, amely a művészetet és iparművészetet minden téren új
utakra terelte, természetesen a könyvkötészet fejlődésében is
fordulópontot jelent. A könyvkötészetbe is egészen új technikát hozott a
tábladíszítés és aranynyomás körül; de egyúttal hozott új díszítési
motivumokat is. Az új technika és az új díszformák a XV. század végén
Olaszországból indultak ki, ahonnan először Francia- és Spanyolországba,
későbben pedig Német- és Angolországba ültettek át.
A könyvkötés átváltozására különben nagy jelentőséggel bírt az a
momentum, hogy a könyvtáblák díszítésére a keleti formákat vették át.
Ugyanis a régi időben sehol sem értettek jobban a bőr kikészítéséhez és
monumentális diszítéséhez, mint a Keleten. A reneszánsz hozta tehát a
keleti bőrdiszítő-művészetet a Nyugatnak. A reneszánsz-kötésnek azonban
különös ismertetőjele a különböző formák összeolvasztásával nyert
díszítési motivumok. Magyarországon a reneszánsz-kötést Mátyás király
híres Korvin-kódexeinek kötései képviselték. A bőrkötések préseltek és
aranyos arabeszkekkel, gyűrűs hollóval vagy Magyar- és Csehország
címerével voltak díszítve. A kék- és violaszínű bársonykötések pedig
zöld selyemszalagról függő rézcsatokkal voltak ellátva.
[Illustration: Bécsi bőrkötés a XV. századból.]
A könyvek gyűjtésére a középkorban is nagy súlyt fektettek. Azonban a
középkor elején alig voltak jelentékeny könyvtárak, mert az ókor híres
és nagy könyvtárait a folytonos villongások és harcok közepette
összerombolták, úgy, hogy azokból csak töredékek maradtak. Igy tehát nem
meglevő könyvtárak gyarapításáról, hanem újak alapításáról kellett
gondoskodni. A középkori könyvtárak alapítása körül nagy érdemeket
szereztek a bencésrendiek és a kolostori iskolák. Igy a IX. században
(822) már nagyobb könyvtárral a reichenaui és a sz. galleni kolostor
rendelkezett. Előbbi 145, utóbbi 400 kötetet számlált. Hrabanusz Maurusz
apát, a híres fuldai kolostori iskola alapítója, naponta 12 szerzetes
által másoltatta a régi könyveket és ezáltal hatalmas könyvtár jött
létre, amely későbben a «világhírű» jelzőt vívta ki magának, amennyiben
a világon bárhol megírt könyveket egyesítette. A korvei-i kolostor
hasonló eredményt azzal ért el, hogy 1097-ben kiadott szabályaiban
elrendelte, hogy minden szerzetes, akit a kolostorba felvesznek, egy
könyvet tartozik annak szentelni. II. Frigyes meg úgy intézkedett, hogy
az aacheni kolostor jövedelmei könyvek beszerzésére fordíttassanak.
[Illustration: Egy Korvin-kódex bőrkötése.]
Mikor azután a középkor vége felé a kolostorok hanyatlani kezdtek, a
könyvek gyűjtését az egyetemek vették át. Első helyen említendő a párisi
egyetem, amelynek könyvtára 1292-ben 1000 kötetet számlált. Híresebb
könyvtárak voltak még az oxfordi, heidelbergi, lipcsei és prágai egyetem
tulajdonában. Voltak azonban fejedelmek is, akik könyvtárakat
alapítottak. Igy az arab Spanyolországban III. Abdurrahman és II. Hakam
alapítottak könyvtárakat. Ezek között a legnagyobb a kordovai könyvtár
volt, amelyről az arab történetírók azt mondják, hogy a kalifa 400,000
kötetből álló könyvtárt alapított, amelynek katalogusa 24 kötetből
állott. Nagy súlyt helyezett nemcsak arra, hogy könyvtára a régi
irodalomnak minden nevezetes termékét egyesítse, hanem az az ambiciója
is volt, hogy a távol országokban keletkezőben levő nevezetesebb
irodalmi művek első példánya Kordovába kerüljön a fejedelem könyvtárába.
Nyilvános könyvtárak a középkorban csak Olaszországban voltak, de ott is
kevés számmal. Ilyeneknek tekinthetjük csupán a Mediciek által alapított
firencei és az V. Miklós pápa által alapított vatikáni könyvtárt.
Mint magán-könyvgyűjtőkről megemlékezhetünk Trimberg Hugó bambergi
költőről, akinek 1300 körül már 200 kötetből álló gyűjteménye volt;
Akkarsziusz Jurisz tekintélyes olasz tudósról, akinek azonban 20
kötettel kellett beérnie. Nagy könyvgyűjteménye volt Hutten Ulriknak s
azt annyira értékesnek és becsesnek tartotta, hogy a mainziaknak arra a
fenyegetésükre, hogy könyveit megsemmisítik, azt válaszolta: «Ha
könyveimet elégetitek, én várostokat borítom lángba.» A XIV. század
folyamán, de különösen a reneszánsz-korban, a könyvgyűjtés már annyira
szenvedéllyé vált, hogy Brant Szebesztián 1494-ben megjelent
«Bolondhajó» című művében a könyvgyűjtést a divatbetegségek közé
sorozza, a könyvgyűjtőket pedig ostorozza és nevetségessé igyekszik
tenni őket.
Magyarországon a könyvek gyűjtése Szent István király idejében
kezdődött. Maga Szent István volt az első, aki könyveket gyűjtött és
azon volt, hogy könyvtárak alapíttassanak. 1015-iki alapítólevelében
olvashatjuk, hogy a pécsváradi monostornak 33 könyvet adott s
elrendelte, hogy a községi templomok könyveiről a püspök gondoskodjék.
Hasonlóan cselekedett Szent László is, aki a pannonhalmi monostornak
1093-ban 73 könyvet ajándékozott. A főpapok előtt Szent Gellért járt jó
példával, aki nagy buzgalommal gyűjtötte a könyveket, amelyeket
tartalmilag is értékelni tudott. Még a krónika is feljegyezte róla, hogy
«Gellért csanádi püspök egyszerű szekéren járt, melyen ülve olvasgatta
könyveit». Az 1279-iki budai zsinat már kötelességévé tette a
plébánosoknak, hogy az istentisztelethez szükséges könyveket szerezzék
meg. Más alkalommal meg a kegyurak, akik jószágaikon plébániát
alapítottak és javadalmaztak, azt egyszersmind könyvekkel is ellátták.
Igy jutott például a bratkai (Barsmegye) egyház 1156-ban – Euzidusz
alapítólevele szerint – öt kódex birtokába.
Magánkönyvtárak is voltak ebben az időben, amiről egy 1150 körül írt
oklevél tanuskodik. Eszerint egy Adalbert nevű főúr, mielőtt Sziciliába
elindult volna követnek, minden könyvét a pannonhalmi monostornak
hagyta. Gyerki László esztergomi prépostnak is voltak könyvei,
amelyekről 1277-ben kelt végrendeletében úgy intézkedett, hogy azokat
adják el és a befolyt összeget a szegények felsegélyezésére fordítsák.
Bernát spalatói érsek, Imre király volt nevelője meg unokaöccseinek
hagyta sok drága könyveit. Magánkönyvtára volt Kálmán királynak is,
akiről a krónika igy szól: «… kit a magyarok Könyves Kálmánnak hívnak,
minthogy könyvei voltak, melyekből mint a püspök zsolozsmáit végzi
vala.»
A későbbi századok könyvtárairól megemlékezvén, elsősorban a pozsonyi
káptalan könyvtárát kell megemlítenünk, amely 1425-ben 83 kötetet
számlált. Utána fölemlíthető a kolozsmonostori kolostoré és a veszprémi
káptalané. Előbbi 1427-ben 51, utóbbi 1437-ben 117 kötettel
rendelkezett. A külföldről hazakerült tudós papok pedig gazdag plébániai
könyvtárakat alapítottak s számukra külön tűzmentes helyet építtettek.
Ezen könyvgyűjtők közül ma csak Weiteni Orbán soproni káplán emlékét
ismerjük, aki 1400-ban 20-nál is több kötetről végrendelkezett. A
nagyszebeni plébánia 1500-ig 260 kötetet gyűjtött össze, s ezzel
ellentétben a bencésrendiek kilenc magyarországi monostora mindössze
130-at.
Nagy könyvgyüjtő volt Zrednai Vitéz János humanista, akinek fővágya
odairányult, hogy könyvtárában a tudomány minden ága képviselve legyen.
Ezért természetesen igyekezett minden lehető könyvet megszerezni.
Könyvgyüjtési szenvedélyének félszegségeit azonban unokaöccse, Janusz
Pannoniusz szeretetreméltó humorral lobbantotta szemére. «Azt kivánod –
írja egyik levelében – hogy könyveket küldjek. De vajjon nem eleget
küldtem-e már is? Csak görög könyveim maradtak meg, a latinokat mind
elvittétek. Istennek hála, hogy járatlanok vagytok a görög nyelvben.
Különben a görög könyveket sem hagytátok volna meg. De ha megtanultok
görögül, én azonnal a héber nyelvet sajátítom el és héber kódexekből
állítok össze könyvtárt… Ha annyira vágytok könyveket bírni, ne
fosszatok meg azoktól másokat, főleg olyanokat, akiknek kevesebb van
mint nektek. Hisz Olaszország el van árasztva könyvekkel. Hozassatok
onnan, amennyit tetszik. Küldjetek pénzt Firencébe, az egyetlen
Veszpászián képes kielégíteni titeket.» Zrednai Vitéz János a tanácsot
megfogadta és Olaszországban összekerestette a könyveket; amit nem
talált készen, azt Firencében leíratta, nem tekintve árra, csakhogy
szépek és hibátlanok legyenek. Gazdag gyüjteményét – sajnos – halála
után szétharácsolták. Legtöbb darabja külföldre került, pedig a könyvek
tábláján a Vitéz címer mellett többnyire ott ékeskedett Magyarországé
is, mivel első tulajdonosuk kétségtelenül az örököst akarta megjelölni.
Zrednai Vitéz János álmait tanítványa, Mátyás király valósította meg,
aki fényes és gazdag könyvtárt alapított. Régi feljegyzések szerint
híres könyvgyüjteményének alapja Zrednai Vitéz János és Janusz
Pannoniusz könyvtára volt. Ma azonban már tudjuk, hogy Mátyás királynak
korábban is voltak könyvgyüjtői, akikkel valószinüleg már a
tudománykedvelő I. Ulászló könyveit és atyja hagyatékát egészíttette ki.
De könyvgyüjteményének tulajdonképeni gyarapodása akkor kezdődött,
amikor a finom műveltségű Beatrix-szal, Ferdinánd nápolyi király
leányával 1476-ban házasságra lépett. Bizonyosra vehetjük, hogy a
királyné és az udvarban élő olasz tudósok ösztönözték a királyt egy
hatalmas, világraszóló könyvtár alapítására, mert tudvalevő, hogy a
királyné igen szerette a szép és pazar fénnyel kiállított könyveket, de
egyszersmind nagy rajongója is volt a tudománynak.
[Illustration: Középkori könyvállvány.]
Mátyás király a könyvtár hatalmassá tételével nem is késett soká.
Roppant nagy mértékben indította meg a munkát. Gyüjtőket küldött
Görögországba, Olaszországba, Konstantinápolyba és mindenhol
összevásároltatta a szebbnél-szebb könyveket. Heltai szerint egyedül
Olaszországban 33,000 magyar arany fogyott el évente. Hogy a pápáknak,
fejedelmeknek és a dúsgazdag magánkönyvgyüjtőknek veszedelmes
versenytársa volt, már 1475-ben köztudomású lett, amikor Manfredini
herceg bolognai könyvtárát megszerezte. Igy csak természetesnek kell
találnunk, hogy Mátyás király könyvtára csakhamar a legelső európai
könyvtárak között foglalt helyet.
A könyvek a budai várban külön e célra épült helyiségben voltak
elhelyezve. Hogy hány kötet volt, arról pontos feljegyzés nem maradt
reánk. De hozzávetőleg számítva, lehetett vagy 6–7000 kötet. Elég nagy
szám, ha tekintetbe vesszük, hogy Mátyás királyon kivül a két
leghiresebb az időbeli könyvgyüjtő, úgymint V. Miklós pápa 8 év alatt
csak 5000 kötetet. Frigyes urbanói herceg pedig 13 év alatt csak 7000
kötetet tudott összegyüjteni, holott nekik sokkal könnyebb volt a
helyzetük, mivel Olaszországban volt a kódexek igazi hazája.
Mátyás király könyvtárának őrizete és rendezése külön őrökre volt bizva,
akik a királyt, a királynét és az udvari tudósokat ki is szolgálták. A
felségek rendelkezésére pedig puha nyugágy volt a könyvtár helyiségében
elhelyezve, hogy teljes nyugalomban elégíthessék ki tudásvágyukat.
Mátyás király halála után azonban véget ért a könyvtár gyarapodása. A
világhirű kódexek az ország zászlósainak a kezébe kerültek, de azok
korántsem viselték úgy gondjukat, mint Mátyás király. Az új király, II.
Ulászló, eleinte szintén nagy könyvkedvelőnek mutatta magát, de későbben
azután sorra elajándékozta a drága könyveket. Utódja, II. Lajos idejében
meg már egész Európa tudta, hogy a Budán megforduló követek mind
kódexajándékban részesülnek. Nemsokára azután bekövetkezett a török
uralom ideje, de akkor már alig pár száz kötet volt. Budavár bevételénél
a törökök gyujtogattak és a királyi palotában is rombolt a tűz, egyebek
között a könyvtárban is pusztított a kincset érő könyvek között. Amit
megmenthettek, azt a török főemberek, minthogy ismeretes volt előttük a
nagy érték, lassanként Konstantinápolyba szállították. És csak
évszázadokra reá, amikor a török uralom véget ért, sikerült néhány
kötetet hazánk számára visszaszerezni.
Amint a fennebbiekből kitünik, a középkorban elég nagy súlyt fektettek a
könyvtárak alapítására és a könyvek gyűjtésére. S mindennek dacára a
könyv mégsem szolgálta azt a célt, amelyet tulajdonképen szolgálnia
kellett volna: a felvilágosítást terjeszteni. A könyvek ugyanis igen
drágák voltak s ezért megvasalt tölgyfaládákba vagy díszes szekrényekbe
zárták. De tartották fából vagy ércből készült mozgatható állványokon
is, ezekhez azonban a könyveket hozzáláncolták. Már pedig ilyenképen a
felvilágosítást terjeszteni és a könyvet közkinccsé tenni nem lehetett.
Még a nagynevű Róbert Szorbon alapítólevelében, aki a párisi egyetem
könyvtárát alapította, is ott van a tétel: «A könyvtárt csak arravaló
méltó férfiúnak lehet használnia.» A könyvnyomtatás feltalálása azonban
véget vetett ennek, mert a könyvek árát tetemesen leszállította és
ezáltal hozzáférhetővé tette. Láthatjuk azt András János alériai
püspöknek a «Szent Jeromos levelei»-ben II. Pál pápához intézett
ajánlásában, amelyben azt mondja: «Könyvek, amelyek annakelőtte 100
tallérba kerültek, most csekély 20 tallérba kerülnek és azok, amelyekért
20 tallért fizettek, most 4-ért kaphatók.»