művészileg és technikailag aláhanyatlott.
A könyvek gyűjtését az újkorban nagy buzgalommal és szorgalommal
végezték. Különösen Németországban, ahol a reformáció idejében számos
kolostor megszünt s azok könyveit a városok és fejedelmek lefoglalták,
amelyekkel nyilvános könyvtárak alapjait vetették meg. Ilyen módon lett
Hamburgnak 1529-ben városi könyvtára. Bölcs Frigyes szász választó
1562-ben megvetette a wittembergi könyvtár alapját, amely azután a
megszünt kolostorok könyveivel jelentékenyen meggyarapodott. Ez a
könyvtár későbben Jenába került. Szász Ágoston a drezdai, Ágoston
braunschweigi herceg pedig a wolfenbütteli könyvtárt alapította. Ennek a
könyvtárnak a vezetését 1600 táján Leibnitz, a híres német tudós
vállalta el. Amikor a könyvtár élére állott, nézeteit a következőkben
fejtette ki: «A könyvtár nem haladhat az eddig járt úton, ha nagy
szolgálatot teljesítsen az emberi haladásnak. Megállás nincsen.
Szaporítani állandóan a meglévőt. Közkinccsé tenni mindenkinek, akinek
lelkében tudományszomj ég, jókarban tartani, amit ajándék vagy beszerzés
útján kaphat a könyvtár és állandó tőkével gondoskodni arról, hogy
szünet soha be ne állhasson.» A fejedelem, aki a könyvtár vezetésével
megbízta, természetesen elfogadta nézeteit és az első évben 1000 tallért
bocsátott rendelkezésére, a másodikban már 2000 tallért és ez az összeg
évről-évre megmaradt. Azt a kívánságát azonban, hogy a könyvtárépületben
legalább egy kis szobát fűtsenek és világítsanak, nem teljesítették,
bármennyire is hangsúlyozta, hogy «ahol hideg van és sötétség honol, ott
nem terjed a tudomány…» A berlini könyvtárt I. Frigyes választó és Nagy
Frigyes emelték nagy hirre; utóbbi új könyvtárpalotát építtetett. A
leghíresebb németországi könyvtár a göttingai volt, amelyről Herder
német költő és tudós azt mondta, hogy «irigylem az ottani egyetem
tanárait, azokat a gazdag urakat, akik örökösen a tudomány terített
asztalainál dőzsölhetnek».
Olaszországban az első nyilvános könyvtár az 1608-ban Milanóban
alapított «Borromeusz Kardinalé» volt; a második az «Ambroziana», amely
1644-ben ugyancsak Milanóban alapíttatott. A római könyvtárt Barberini
Franciszkó alapította, amelynek nevéről el is nevezték.
Franciaországban nyilvános könyvtár a párisi «Mazariné» volt, amelyet
1643-ban Mazarin bibornok alapított. Ez a könyvtár minden csütörtökön
délelőtt 8–11-ig a közönség részére nyitva állott s már az első héten
körülbelül 100 látogatója volt. Mikor azonban Mazarint Fronde politikai
pártoskodó szelleme száműzetésbe küldte, a könyvtár elpusztult és
értékes könyvgyüjteménye szétkallódott. 1735-ben megnyitották a királyi
könyvtár kapuit és a közönség minden hétfőn és pénteken nappal
látogathatta.
Angolországban is voltak nyilvános könyvtárak. Az oxfordi
«Bodleiana»-könyvtár, amelyet 1597-ben Bodlei Thomas alapított és róla
neveztek el. Az alapító rendelkezése szerint a könyvtár a közönség
részére nyitva lehetett, de «ép abból az ismert tapasztalásból, hogy a
könyvek kikölcsönzés folytán könnyen elkallódhatnak, senkinek a világon,
legyen az bárki fia, könyvet a könyvtár kölcsönbe nem adhat». 1715-ben
I. György angol király megvette Moore John püspök könyvgyüjteményét és
átengedte a cambridgei egyetem, akkor még kicsiny könyvtárának. 1753-ban
– parlamenti határozat folytán – alapíttatott a «British Múzeum»
könyvtára.
Ausztriában a bécsi könyvtárt IV. Károly és I. Lipót gazdagították.
Dániában III. Frigyes tette emlékezetessé nevét a kopenhágai nagy
könyvtár alapításával; méltó utóda volt VI. Keresztély, aki az egyetemi
könyvtár helyébe újat építtetett. Oroszországban Sándor cár alapított
könyvtárt Moszkvában; a város égése alkalmával azonban legnagyobb része
elhamvadt.
Magánkönyvtárak az újkorban már meglehetős számban voltak. Híres
könyvtárral rendelkeztek de Verrue, Pompadour és Dubarry francia
grófnők. Nagy könyvgyüjtők voltak Franciaországban I. Ferenc, II.
Henrik, III. Henrik és XIV. Lajos királyok, Nandé Gábor, XIV. Lajos
könyvtárnoka, Colbert B. J. miniszter, Richelieu bibornok, Grolier Jean
és Nodier Károly. Utóbbi, mint az akadémia tagja, a legnagyobb
igyekezettel gyüjtötte a könyveket s mindennek dacára Vergiliusz nem
volt könyvgyüjteményében. Ő ugyanis minden áron az 1636-ban Elzevir
Ábrahám által Leidenben nyomtatott Vergiliuszt a sajtóhibákkal és a két
vörössel nyomtatott hellyel kívánta, de nem sikerült szereznie s így
teljesen lemondott róla. Angolországban az első nagy könyvgyüjtő Bury
Rikárd volt. Nem kevesebb igyekezettel gyüjtöttek könyveket a királyok,
úgymint VIII. Henrik, I. Jakab, II. Károly, II. Jakab, I. György, Henrik
királyfi, Mária és Erzsébet királynő. A papság köréből mint könyvgyüjtők
megemlítendők: Cranmer, Laud és Usher érsekek, Fischer John, Pasker,
Williams, Stillingsfleet és Moore John püspökök. Ezeken kívül
természetesen még számos könyvgyüjtő volt Angolországban, de mindazok
felsorolásába nem bocsátkozhatunk. Nevezetes könyvgyüjtők Németországban
is voltak. Ezek között felemlítendő elsősorban Enzmiller J. jogász,
akinek könyvgyüjteménye 1656 körül már 22,000 kötetből állott. A XVIII.
században nagy könyvtárral rendelkeztek a Frieszen testvérek,
Frankenstein, Karpzow Benedek Frigyes, Besszer János költő (17,000
kötet), gróf Buhnau Henrik (42,000 kötet) és gróf Brühl (62,000 kötet).
Magyarországon az újonnan keletkezett iskolák mellett alapítottak
könyvtárakat. Az iskolai könyvtárak közül híres volt a brassói, amelyet
Honter János alapított s idővel egyike lett a legnagyobbaknak. A XVI.
században már a főurak körében is nagyobb volt a könyvgyüjtési
szenvedély. Szép könyvtára volt Bethlenfalvi Thurzó Szaniszlónak, Thurzó
György nádornak, a Függereknek Vöröskőben, gróf Nádasdy Tamásnak és
Zsámboki Jánosnak. Ez utóbbi könyvgyüjteményében igen becses kéziratok
is voltak. Nagyszabású főúri könyvtár a Zrinyi-családé volt, amelyet
főként Zrinyi György horvát bán és Zrinyi Miklós, a költő szaporítottak.
A könyvtárt előbb Szent-Ilonán őrizték, a családi sírbolt mellett,
azután Zerin várban, majd Csáktornyán. A család kihalása után ez a
nevezetes könyvtár széthurcoltatott. Az erdélyi fejedelmek is nagy
könyvgyüjtők voltak. Így I. Rákóczi György és I. Apafi Mihály. Buzgó
könyvgyüjtőként azonban fel kell említenünk Oláh Miklóst, a katolicizmus
nagy védőjét is, aki nemcsak gyüjtött könyveket, hanem tudósokat és
tanulókat meg is ajándékozott könyvekkel. A protestánsok részéről
Szegedi Kis István reformátor említendő, akinek könyvgyüjteménye
körülbelül 200 kötetből állott. 1596 körül egy Halvepapiusz Pál nevű
beszterczebányai tanítónak is volt könyvtára, amelynek jegyzékét a
beszterczebányai levéltárban őrzik. A XVII. században a Homonnai-,
Drugeth- és Ráday-családok, Czobor Imre, báró Pálfi Miklós, báró Kohári
Péter, Bethlen Gábor erdélyi fejedelem, gróf Rákóczy László és Bethlen
Miklós könyvtárai voltak hiresek. A XVIII. században a könyvgyűjtési
szenvedély már annyira fokozódott, hogy számos főúr, egyenesen
könyvtárak alapításával örökítette meg a nevét. Kiváló szerepet játszott
ezen a téren a Teleki-család. Gróf Teleki Sándor 50 év alatt nem
kevesebb, mint 40,000 kötetet gyűjtött össze; gróf Teleki József ezer
aranyon megvette Kornidesz Dániel könyveit s ezenkívül még mintegy
30,000 forint értékű könyvet vásárolt. Gróf Batthyány Ignác könyvtára
főleg magyarországi vonatkozású művekben volt gazdag, azonkívül pedig a
IX. századból származó arany evangeliariumot is őrzött. Jelentékeny
könyvgyűjteménnyel rendelkezett még gróf Apponyi Antal és gróf Széchenyi
Ferenc. A nők közül gróf Bethlen Kata, Wesselényi Istvánné, báró Dániel
Polexina, gróf Bethlen Gergelyné, gróf Kendefi Rákhel, gróf Teleki
Imréné és gróf Gyulai Kata gyűjtöttek szép könyvtárt.
A könyvgyűjtési szenvedély sok esetben a könyvek hamisítását is vonta
maga után. A hamisítás főleg a ritka könyvekre terjedt ki, amelyeket
részint érdekből, részint pedig szenvedélyből hamisították. A hamisítók
a legnagyobb zsenialítással és ügyességgel végezték munkájukat. Ezt
bizonyítja mindjárt Pighiusz és Dodwell esete, akik egy római városi
ujság töredékeit hamisították. Előbbi 1615-ben, utóbbi 1692-ben hozta
nyilvánosságra. A hamisítást azonban csak 1781-ben állapították meg.
Ciceró «De consolatione» című művét, amelyről köztudomású volt, hogy
elveszett, 1583-ban Velencében kinyomtatták. Két évszázad mulva azután
kimutatták, hogy ez tulajdonképen nem Ciceró műve, hanem az a mű,
amelyet Siginio C. tanár hamisított. Hirhedt és vakmerő hamisítókat a
XVIII. századból ismerünk. Ilyen volt Pszalmazar György, aki bennszülött
Formozának adta ki magát 1704-ben «Historical and geographical
description of Formosa, an Island subject to the Emperor of Japan» címen
egy könyvet bocsátott közre, amely a leghihetetlenebb meséket
tartalmazta s mint ilyen természetesen nagy feltünést keltett. Későbben
azután bevallotta, hogy hamisította. Bertram Gyula Károly, a kopenhágai
tengerészakadémia tanára, szintén foglalkozott hamisítással. Egy
alkalommal előadta, hogy felfedezte Westminster Rikárd kéziratban levő
történetét a régi római Britanniáról, amely szerinte a régi Britanniáról
sok újat tartalmaz. A felfedezésnek eleinte igen örültek és a művet
eredetinek tartották, de későbben bebizonyult, hogy hamisított. Nem
kevesebb vakmerőséggel végzett hamisítást Chatterton. Alig 16 éves
korában leírta a XV. században élő Rowley Tamás szerzetes költeményeit s
azokat, mint sajátjait, közrebocsátotta. Ezen költemények különben csak
halála után lettek kinyomtatva és sok ideig vitatkoztak azok
eredetiségén, mig végre tisztázódott, hogy a költeményeket tényleg nem ő
írta. Lauder Vilmos, a XVIII. század legelső tudósa, Miltont
plagiátornak nyilvánította és ezen állításába annyira beleélte magát,
hogy azokat a forrásokat, amelyeket Milton a «Paradise lost» című műve
megírásánál használt, szándékosan hamisította.
A hamisítások megállapítása különösen az ókorból és a középkorból
származó írott könyveknél nehéz. Ezeknél ugyanis az írás, a betűk
összetétele, a rövidítések és az írásjelek elhelyezése nagyon különbözik
egymástól. Vannak azonban olyan könyvek is, amelyeket többen írtak vagy
amelyekben idegen kézzel eszközölt toldások és javítások fordulnak elő,
mint például a vatikáni könyvtárban levő Vergiliusz-kódex, amely hat
helyen mutat ilyeneket, s azok az írás után ítélve mind más időből
származnak. Az illusztrációk, amelyeket rendesen utólag illesztettek a
könyvbe s ezért számukra helyet is hagytak, anélkül, hogy azokat
későbben pótolták volna, szintén több festőtől eredhetnek. Az említett
Vergiliusz-kódex 50 miniatürt tartalmaz, amelyek közül az első kilenc
finom érzéket mutat, a következő 31 már iparszerűleg van rajzolva és
felületesen odavetve, de az utolsó tíz ismét több művészi érzéket árul
el.
A könyvek megsemmisítéséről szólva, mindenekelőtt meg kell említenünk,
hogy a legtöbb könyvet a tűzvész semmisítette meg. Különösen háborúk
idejében, amikor városokat bombáztak, nem egy könyvtárt borítottak
lángba. Menthető olyankor bizony alig volt valami s így nagyon sok
értékes könyv veszett kárba, amelyeket pótolni többé nem lehetett.
Királyi és egyházi rendeletekkel is semmisítettek meg könyveket,
olyanokat, amelyeket az államra és az egyházra nézve veszélyesnek
tartottak. Erre nézve csak néhány példát hozunk fel. 1531-ben
Wittembergben elégetésre ítélték Luther Márton «An seine lieben
Deudschen» című intését. Nagy Frigyes 1753-ban kedveltjének,
Voltaire-nek Maupertiusz ellen intézett «Histoire du docteur Akakia et
du natif de St. Malo» című röpiratát égette el nyilvánosan. Úgyszintén
elégetésre ítélték az 1789-ben megjelent «Histoire secréte de la cour de
Berlin (par le comte de Mirabeau)» című mű eredeti kiadását a német
kiadással együtt. Nagyon sok ritka könyvet azonban maguk az olvasók
semmisítettek meg; ha egyeseket nem is egészen, de olybá
megcsonkították, hogy sokat vesztettek értékükből. «Egyetlen ellenség –
mondja Slater – sem okozott annyi kárt könyvtárakban, mint a kétlábú
fosztogatók. Nem gondolok ugyan a tolvajokra, akik a tulajdonosokat
könyveiktől megfosztják, de magukban a könyvekben kárt nem okoznak,
amennyiben a könyveket egyszerűen az egyik állványból a másikba
helyezik. Mégis beszélek olyan olvasókról, akik nyilvános könyvtárakat
felkeresnek s ott a folyóiratokból és kézikönyvekből, sokszor ritka
könyvekből is, egész oldalakat kivágnak, hogy a fáradságot azok
leírásával megtakarítsák.» A leglelketlenebb könyvrongáló kétségkívül
Bagford John volt, aki a XVIII. század elején Angolországban
könyvtárról-könyvtárra kóborolt és az összes elképzelhető régi
könyvekből a címlapokat kitépte. Ezeket azután nemzetek és városok
szerint csoportosította és alapított velük egy több foliókötetből álló
gyűjteményt, amelyet ma a «British Múzeum» könyvtárában őriznek.
A könyv a legújabb korban.[1]
Ha a XIX. század könyvét összehasonlítjuk az előbbi századok könyvével,
meglehetős különbséget észlelünk. Amazt sok tekintetben szebbnek és
izlésesebbnek találjuk, ami magától értetődő is, hiszen az előállításhoz
szükséges eszközöket egyre tökéletesítették és újakkal gyarapították.
Az írás tervezésénél és metszésénél a XIX. század első idejében majdnem
kizárólag Baskerville, Bodoni és a párisi akadémia tendenciáját
követték. Az antiqua-irásnak szép monumentális formája volt s ezért
általánosságban használták. Kivételt csak Németország képezett, ahol a
fraktur-írás mellett maradtak. A betűöntésben való technikai
tökéletesedéssel beállott az az elszomorító tény, hogy az írás
mindjobban vesztett szépségéből és erejéből. A betű hajszálvonásait
vékonyra, az alapvonásokat vastagabbra csinálták, aminek eredménye
azután az volt, hogy a betűk nyugtalanítólag hatottak. Nagy baj volt az
is, hogy nem voltak eléggé feketék. A szavak közötti fehér részek
túlsúlya, amihez még a fény széjjelsugárzása is járult, nagyon bántotta
a szemet s a betűknek nem volt meg az a tömörségük, amelyet
síkornamentumos jellegük és rendeltetésük megkivánt volna. Csak a
nyolcvanas években, a modern művészeti áramlatok megerősödésekor,
kezdődött a betűformák reformálása és az úgynevezett «könyvművészet»
megteremtése. A kezdeményezés De Vinne, Morris, Crane és társaiknak
köszönhető. Nyomukban számos tudós és művész vetette magát a modern
könyvek csinálására. A betűtervezők lassanként visszatértek a kódexek
betűihez, amelyeknek modernizálásával igyekeztek a betűformákat könnyen
olvashatókká és megkülönböztethetőkké, meg némiképen dekorativ
hatásúakká tenni.
Morris megalkotta a maga híres antiqua betűit, az arany tipusokat, majd
az utólérhetetlen szépségű gót-betűket s ezekkel visszavezette a betűt a
maga eredeti szépségéhez. Morris példáját csakhamar követték Európa
minden részében s ma már mindenütt a javított és könnyebben olvasható
betűket használják. Az utánzott betűk ugyan nem olyan tömörek, mint a
Morriséi, de formára nézve mégis az arany tipusokhoz hasonlítanak. A
könnyebb olvashatóságot olyan módon érték el, hogy a kis betűk
nyúlványait a lehetőség szerint megrövidítették, a betűképet szélesebbre
vették és a betű vékonyabb és vastagabb vonásai között való hirtelen
átmenetet és aránytalanságot enyhítették, azonkívül az egyes
betűfajtákat a félkövért megközelítő árnyalatúvá tették.
A modern medieválisz betűk többnyire De Vinne betűi után készültek, aki
Morris pompás, de kissé darabos reneszánszát jelentékenyen enyhítette.
Ezek a betűk De Vinne eredeti betűitől csak annyiban térnek el, hogy
keskenyebbek. A betűk keskenyítését azonban igen jól ellensúlyozza a
függőleges vonások jobb árnyalása. A nagy betűknél a reneszánsz
klasszikus formáit vették alapul, azzal az eltéréssel, hogy a betűket
kissé keskenyebbre szabták. A nagy betűk azonban nem voltak teljesen
egységesek, ami kizárta azt, hogy azokkal kifogástalanul egyenletes
sorokat alkossanak. Ebben az irányban azután törekedtek a nagy betűket
megjavítani, de még így is előfordul, hogy egyik-másik betű között
túlságos nagy a hézag. Hogy ezeknek a nagyobb hézagoknak az eltünését
lehetővé tegyék, a modern medieválisz betűfajtákhoz úgynevezett kisegítő
betűket öntöttek, amelyeknek az alkalmazása azonban nem igen célszerű,
mert – mint például a könyvcímeknél – nincs meg az a dekorativ hatásuk,
mint a nagy betűkkel szedett sornak.
A betűk stílusában való nagy átalakulás nem történt meg minden
szertelenség nélkül. A román betűk örökszép formái mellett megszülettek
a túlhajtott szecesszió egymásra nehezedő tipusai, amelyek erőteljes és
lendületes vonásaik révén széles körben elterjedtek. Ma már azonban
kiszorultak ezek a tipusok s ismét helyet adtak az egységes jellegű,
könnyen olvasható betűfajtáknak.
A XIX. század könyvének címlapját tekintve, azt látjuk, hogy már
eltértek ama szokástól, hogy a címeket sorokkal túlhalmozzák és
mindinkább közeledtek ama irányhoz, hogy a címlapon kevés sorban a
legszükségesebb legyen feltüntetve. A címek szedéséhez nagy
előszeretettel használták a díszbetűket és a kompakt (tömör) betűket.
Csak a század végén, különösen a franciáknál és az angoloknál, alakult
át gyökeresen a címek sokneműsége és ennek kifolyása lett azután a
keresetlen szép és egyszerű.
[Illustration: Magyar címlap. (XIX. század.)]
A könyvek kiállítására a XIX. század első felében nem fordítottak valami
nagy gondot A művészibb kiállítás csak a század második felében lendült
fel, az általános iparművészeti fejlődéssel kapcsolatban. Az új irányt
Morris angol festő mutatta meg, aki szóval és tettel küzdött a mellett,
hogy a könyvek kiállításánál a művészire törekedjenek. Morris munkáiban
visszatért a XV. század könyvstílusához, de azzal a különbséggel, hogy
illusztrációul csakis vonalas rajzot tűrt meg. Az úgynevezett
könyvművészekből egész iskolát teremtett meg maga körül, akik azután a
modern könyvcsinálást rendszerbe igyekeztek foglalni és szabályait
megszerkeszteni. Természetesen abszolut érvényességű szabályok e
tekintetben nem állíthatók fel, de azért a gyakorlatban mégis
keletkeztek bizonyos alapelvek, amelyek után a könyvnyomtatók és az
illusztrátor igazodhatik.
A könyvek stílusának, céljának és nagyságának sokfélesége azonban
megnehezíti ezen alapelvek összefoglalását. Nem számítva tehát a tárgy
megválasztásának, a hangulatnak és az ízlésnek egyéni kérdéseit, pusztán
a könyvoldal céljának meghatározására szorítkozunk. A könyvoldal
természetes kiterjedését és egyúttal az ékesítésre váró felület
nagyságát, a szöveges oldal szedése adja meg. A rajz ezt a felületet
egészben vagy részben foglalhatja el, s a könyv ékesítésének egyik
alapelve, hogy a szöveggel meg nem töltött felület a szöveget kisérő meg
berekesztő ékítmények elhelyezésére kiválóan alkalmas hely. Ilyen
felületek vannak a könyv fejezeteinek végén meg elején.
A könyv illusztrátorának a betűk jellege és formája után kell igazodnia
és rajzának fekete meg fehér részeit azokhoz arányítania. Ezért az
illusztrátor általában véve óvakodik attól, hogy nehézkes fekete
írásokból és vastag vonalakból álló rajz könnyed, nyilt betűfajtából
szedett szöveggel kerüljön össze, vagy fordítva: könnyed, világos rajzot
tömör nehézkes betűkből szedett szöveg mellé állítson. A tágvonalas
tollrajz azonban néha még kövérbetűs szöveggel is jóhatású.
A könyv bensejében legelül van az előzék, az a két lap, amelyiknek
egyikét hátsó felével a boriték bensejére ragasztják. Az ékesítésnek
ezekre a lapokra is ki kell terjednie, még pedig lehetőleg diszkrét
módon. Rendesen a nyomtatott szövetek módjára ismétlődő mintázattal
történik ez oldalak ékítése, esetleg többszínűen is. A könyv tartalmára
vonatkozó gyöngéd célzás megengedhető az előzék ornamentumaiban is, de
nem szabad illusztrativ hatásra törekednünk; az előzéket olybá
tekinthetjük, mint a házak előtti kertet: nem szándékozunk benne
hosszabb ideig tartózkodni, de csalogató hatása révén mégis jól esik a
szemünknek azt látni. Az előzék különben még egyebek között arra is
való, hogy az ex libriszt reája ragasszuk. Mintázatának megválasztásakor
a könyv természete és jellege az irányadó. Költeményes és hasonló művek
előzékeül például vehetünk esetleg pillangós és virágos ékítményekkel
telenyomtatott papirost; a komolyabb művek előzékének ornamentuma már
nehézkesebb kell hogy legyen.
Az előzék után az előcím következik, majd pedig a főcím. Ennek
ornamentumai is olyanok legyenek, hogy a könyv egész tartalmát ne
ismertessék meg az olvasóval, hanem inkább csak szimbolisztikus módon
sejtessék vele. Ezen lap legfőbb ékítményei különben a sorok legyenek. A
címkép esetleg lehet egy kissé festői hatású is és jó ha a címkép is,
meg a főcim is az egész oldalt befödi. Nagyobb hatás elérése végett a
befoglaló keretet esetleg a papiros széléig kiereszthetjük, még pedig
úgy, hogy a keret alján és külső szélén megvastagítjuk. Az ilyen módon
kerettel ellátott és a szedéstől elválasztott rajz erőteljesebb hatású,
mint amilyenek a szövegoldalak ornamentumai. Sok függ különben a
dekorativ alaptervezettől is. Alkalmas betűfajta használatakor bájos,
egyszerű és mégis erőteljes hatást érhetünk el, ha a figurális dolgokat,
de még a tulajdonképeni ornamentumot is egyszerűen csak körvonalakkal
rajzoljuk.
A könyv kezdő fejezetén alkalma nyílik a rajzolónak, hogy az ékítménynek
a betűkkel való kapcsolásával dekorativ hatást érhessen el. Homlokdíszül
az oldal negyedrészét betöltő frízforma figurális rajzot vehet. Ezt igen
jól ellensúlyozhatja valami erőteljes vonású, négyszögbe zárt
iniciáléval, különösen ha arabeszkforma ágak nyúlnak ki abból s a margón
felfelé meg lefelé szétnyúlva, a homlokdíszt a szöveggel összekötik. A
fejezet címét ajánlatos a homlokdíszben elhelyezni. Ha a könyvet csináló
művész az első fejezet kezdetét homlokdísszel ékesíti, többé-kevésbbé
kénytelen így eljárni a többi fejezetnél is és jól teszi, ha az illető
helyek térbeosztásának, ornamentumainak és ezek jellegének, az
iniciáléknak és nagyságuknak harmonikus egyezésére ügyel. Még akkor is
elég tere marad ahhoz, hogy a részletek kitalálásában sokféleséget érjen
el. Ha a két szemközt levő oldalon féloldalas illusztrációk fordulnak
elő, olyan hatást érhetünk el velök, mint valami folytatólagos frízzel
(képszék), különösen ha figurális alakok is vannak bennök. A kötőhézag
okozta megszakítás nem igen számít.
[Illustration: Pogány Vilmos illusztrációja Jókai Mór «Mire megvénülünk»
című regényéhez.]
A könyv fejezeteinek utolsó oldalairól egyes művészek a záródíszítményt
szándékosan elhagyják, azzal az érveléssel, hogy a fejezetek végén levő
fehérségen az olvasónak a szeme is, meg az elméje is megpihen. Ezzel
szemben az a vélemény merült fel, hogy záródíszítmény nélkül a fejezet
nagyon is hirtelen végződik be. A tökéletesen üres tér holt tér, s az
olvasó örül annak, ha a szövegben olvasott gondolatoknak valami halvány
reflexiója tükröződik vissza a zárójegyben.
A záródíszítmények különben szerkezetre nézve igen sokfélék lehetnek.
Stílusuk megegyezhetik a többi ornamentum stílusával. Bizonyos
alapformákat sokszorosan megismételhetünk bennök, de azok egyformasága
mellett is a részletek különféleségével igen változatossá tehetjük a
zárójegyeket.