XXII. évfolyam. 1916. 5–6. szám.
IPAROSOK OLVASÓTÁRA.
Szerkeszti: MÁRTONFFY MÁRTON nyug. iparoktatási főigazgató.
A KÖNYV TÖRTÉNETE
II. RÉSZ
A KÖNYV TÖRTÉNETI FEJLŐDÉSE
IRTA
STEINHOFER KÁROLY
KIADJA:
LAMPEL R. Kk. (Wodianer F. és Fiai) r. t.
könyvkiadóvállalata
BUDAPEST, 1916
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
BEVEZETÉS.
A könyv szerepe az ember életében.
Ha a könyv értékét a maga teljességében mérlegeljük, arra a
kétségbevonhatatlan megállapításra jutunk, hogy a könyv az ember
életében fontos és mélyreható szerepet játszik. Az ember életét a könyv
kizárásával elképzelni – szinte lehetetlen. Olyan szorosan összefügg ma
már a könyv az élettel, hogy e kapcsolattal foglalkozni, bizonyára nem
lesz érdektelen.
Mindenekelőtt azonban tisztába kell jönnünk azzal, hogy mi a könyv. Ezt
leghívebben tükrözik vissza Harmsz Klausz, a lelkes könyvbarát következő
szép szavai: «A könyvet ama csodaművekhez kell sorolni, amelyeket az
ember alkotott; a könyv az idő folyamára vert híd, melyen a száz és ezer
évekkel meghaltakat naponkint felénk, az élőkhöz jönni látjuk; a könyv
mindazok köré vont szalag, akik olvasnak; oly életközösséget teremt,
mely annyira belső és összetartó, mint semmi más; a könyv teherhajó,
mely közelről és távolról lelkünknek mindent elhoz, mire csak szüksége
van. Könyv által szól a bölcs a másik bölcshöz és azokhoz, kik vénségük
előtt bölcsek akarnak lenni; általa szól a tapasztalt kor az ifjakhoz,
sőt a gyermekekhez, ha olvasni tudnak.» Őszintébb átérzéssel és
rajongással valóban nem lehet a könyvről nyilatkozni. Ha komoly
megértéssel átgondoljuk ezeket a szavakat, tisztán kell, hogy előttünk
lebegjen az a kétségtelen igazság: a könyv az emberiség legnagyobb
kincse. Mindenesetre nagyjelentőségű meghatározás ez, de semmi szín
alatt sem túlzó. Hiszen a könyvnek köszönhetjük mindazt, amit a multban
történt eseményekről, alkotásokról, küzdelmekről és szenvedésekről
tudunk, amelyek bizonyos időket annyira jellemeznek. S ha nem volna
könyv és nem lett volna már a multban is, vajjon tudnánk-e minderről?
Bizony nem. Mert ha csak szájról-szájra szállna a tudás egyik
nemzedékről a másikra, korántsem volna olyan korhű, mint van az írott
szó, a nyomtatott betű által. Világos ime, hogy az élőszóval hirdetett
tudománynak nincs maradandó értéke; az idővel elnémul s ami meg is marad
belőle, az is csak ferdítés. Igaz értéke csak a könyvnek van, mely bár
látszólag néma és halott, de valójában hatalmasabb és erősebb mindennél,
ami él.
Mindez azt mutatja, hogy a könyv fontos szerepet játszik az ember
életében. Szerepének fontossága azonban főleg abban rejlik, hogy
fenntartja a tudományt és a nagy szellemekkel való érintkezés fonalát.
A tudomány szempontjából tekintve a könyv szerepét, az oktatót látjuk
benne és halljuk, amint frissen és elevenen beszél évszázadokkal, sőt
évezredekkel ezelőtt megtörtént dolgokról, letünt nemzedékekről, azok
szokásairól, értelmi világukról és életmódjuk egész berendezéséről. A
könyv ebben a szerepében szólnak hozzánk a mindenkori tudósok a tudomány
minden térbeli haladásáról és vivmányairól. És az általuk lerakott
eszmékből és eszményekből táplálkozott és táplálkozik a fiatalabb
nemzedék, hogy azután saját tapasztalataival kiegészítve, ismét
átplántálhassa az eljövendő nemzedékre.
A másik szempontból kiindulva, a könyv szerepe már általánosabb. Ámbár
ebben a szerepében is oktat, de már inkább lelki élvezetet és
gyönyörűséget nyújt. Megszólaltatja a mindenkori nagy írókat és
költőket. Amikor valamelyik írónak vagy költőnek gondolataiban
gyönyörködünk, úgy érezzük magunkat, mintha alakjai közvetlenül
mellettünk volnának, hozzánk szólnának s képzeletünkben szinte
megelevenednek. S csak akkor, mikor a könyvet letesszük és már nem
olvasunk többé: akkor ocsudunk csak fel abból a káprázatból, mely
elhitette velünk, hogy az író, a költő alakjai itt vannak mellettünk. De
érezzük valamely könyv olvasásakor azt is, hogy behatolunk az író
gondolatvilágába és olyan idegen eszmékkel ismerkedünk meg, amelyekről
annakelőtte nem tudtunk semmit. Ilyenkor egészen rabjává leszünk az író
gondolatainak és igyekszünk gondolatait magunkévá tenni. És sok esetben
saját gondolatainkra is ismerünk, de az is oly jótékony hatással van
reánk, mert mi saját gondolatainkat sohasem tudjuk úgy kifejezni, mint
az író, ki a lélek elemzésével foglalkozik.
A könyv egyébként legőszintébb és legönzetlenebb barátja az embernek.
Bizalommal fordulhatunk hozzá minden időben bármilyen ügyünkkel és
bajunkkal. Ha felvilágosításra van szükségünk, megadja; ha szórakozni
akarunk, szórakoztat; bánatunkban megvigasztal, eltereli gondolatainkat
a rossztól és figyelmeztet a jóra.
Becsüljük tehát a könyvet úgy belsőleg, mint külsőleg, ne rongáljuk,
hanem óvjuk meg épségben és vegyük körül szeretettel, mint igaz jó
barátot.
*
Ezen rövid elmélkedés kiegészítéseképen hadd álljon itt néhány nagy
embernek a könyvekről tett megjegyzése.
_Ciceró:_
Ha kerted könyvtáradban van, semmid sem hiányzik.
_Horáciusz:_
A könyveknek megvan a maguk sorsa.
_Pliniusz:_
Nincs olyan rossz könyv, amelyben ne volna valami hasznos.
_Plutarchosz:_
A legnagyobb előny, amelyet a muzsákkal való jótékony társalkodásból
nyertünk, az, hogy a tanulás és az olvasás megtanít természetünk
legyőzésére és megszelidítésére; megértjük, hogy szeretni kell a
mérsékletet s minden túlzástól tartózkodni.
_Szeneka:_
Szabadidő könyv nélkül halál, élve eltemettetés.
_Bonus:_
A könyv az az embernek, mint a mi a szárny a madárnak.
_Bury:_
A könyv az a tanító, ki minket vessző és fenyíték nélkül, szidás és
harag nélkül, talár és pénz nélkül oktat. Ha hozzá közeledünk, sohasem
alszik; ha kérdezzük, nem titkolja el véleményét; ha tévedünk, nem
morog; ha hibázunk, nem gúnyolódik.
_Carlyle:_
A könyvekben nyugszik minden elmult idők lelke, a mult hallható hangja,
ha annak, mint az álomnak, látható ideje el is tünt. Mindazt, amit az
emberiség tett, gondolt, elért, vagy ami volt: tündérszerűen a könyvek
lapjai őrizték meg számunkra. Ezek az emberiség kiválasztott birtoka.
_Diderot:_
A balga egy jó könyvet sem ismer; az okos egy rosszat sem.
_Fénelon:_
Boldogok, akik szeretnek olvasni.
_Janin:_
A könyvek vezetőink, legjobb barátaink és igen sokszor vigasztalóink, ha
a sors keze reánk nehezül vagy az élet zaját megúnva, a magány négy fala
közé menekülünk.
_Macaulay:_
Némely könyvet csak meg kell izlelni, másokat csak le kell nyelni, s
csak keveset kell megrágni és megemészteni.
_Montesquieu:_
Az olvasást szeretni annyi, mint az unalom óráit, melyekkel az életben
találkozunk, felcserélni a gyönyör óráival.
_Ruskin:_
A jó könyv, még pedig a minden időnek jó, nem a mai csevegő könyveknek
egy eltünő órára szóló tömegéből való, hanem olyan, mint királyok és
királynők társasága; a föld hatalmasainak és kiválasztottjainak tiszta
társasága.
A könyv történeti fejlődése.
A könyv az ókorban.
A legrégibb időkben a «könyv» nem a mai fogalmat fejezte ki. Ez a szó az
első iróanyagok elnevezése után maradt reánk. A könyv ugyanis az
egyiptomiaknál «tama» (tekercs), a görögöknél «biblosz» (növény-rost), a
rómaiaknál pedig «liber» (háncs) volt. Bevett szokás volt az különben
mindig, hogy ha egy tárgy valamely elnevezést kapott, az az elnevezés
még akkor is általánosan használatban maradt, amikor tulajdonképeni
jelentőségét már rég elfelejtették.
Az íróanyagok kezdetben igen különfélék voltak. Követ, fát, viaszt, érct
és ólmot használtak, amelyekbe az írásjeleket bevésték. A legrégibb
ismert irott emlék egy hierogliffel teleírt kőlap, amelyet Oxford egyik
múzeumában őriznek. A tudósok megállapítása szerint Kr. e. 4000 évvel
egy egyiptomi király készíttette. Kőlapra volt feljegyezve Mózes 10
parancsolata is, kőoszlopokra pedig fel voltak jegyezve Izráel fiainak
csillagászati megfigyelései. Egyiptomban nagy mennyiségben találtak
ékírásos kőlapokat, amelyekre Babilonia helytartóinak az egyiptomi
királyokhoz intézett jelentései vannak feljegyezve; ezekből
megállapítható, hogy a Kelet egymástól messzeeső országai írásbelileg
érintkeztek egymással. Kitetszik ez különben Deborah énekéből (Birák
könyve V. rész. 14. vers) is: «… a Makir nemzetségből a törvénytudók és
a Zebulonnak nemzetségéből, akiknek méltóságok vagyon a népek
egybegyűjtésére, hozzám jönnek íródeákomnak levelére…»
[Illustration: Viasztábla és írószerek.]
[Illustration: Átoktábla ólomból.]
A klasszikus népek (a görögök és rómaiak) először fára írtak. Ezt az
íróanyagot igen kedvelték, ha táblaalakú volt és viaszréteggel bevonva.
Az átvont fatáblákat különösen a hatóságok használták a nyilvános
hirdetmények számára; ellenben a mindennapi használatra a viasztáblák
szolgáltak, amelyekből rendesen kettőt-hármat összefűztek. Minden tábla
peremén felül lyuk volt, amelyen zsinórt lehetett áthúzni. A zsinórt
azután a táblák körül, amelyeknek teleírt oldala befelé volt fordítva,
körülcsavarták, viasszal vagy pedig agyaggal leragasztották, gyűrűjökkel
lepecsételték. Hasonlóan fűzték össze a kiszolgált római katonáknak az
elbocsátásnál átnyújtott érctáblákat, amelyek a kitöltött szolgálati idő
okiratát és az engedélyezett kedvezmények jegyzékét tartalmazták.
Érctáblákat törvények följegyzésére is használtak, főleg olyanokhoz,
melyeknek az időjárás zordonságának századokon keresztül kellett
ellenállaniok. Ilyen volt a híres XII táblás törvény, amelyet a rómaiak
Kr. e. 451 és 450-ben dolgoztattak ki, vagy a bacchanáliák ellen Kr. e.
186-ban hozott szenátushatározat, amely még eredeti szövegében forog
fenn. Az ólmot, mint íróanyagot rendszerint a jóslatokhoz és az élők
elleni átkokhoz használták, amelyeket azután, – mint az alvilági
bálványoknak szánt ajándékot – a földbe ástak vagy sírokba tettek. De
nem vetették meg az ólomtáblákat nagyobb iratoknál sem. Ilyenekre volt
például feljegyezve az az ó-görög parasztnaptár, amelyet Hesziodusz
«Munkák és napok» néven szerkesztett.
Ezeknek a kezdetleges íróanyagoknak a használata azonban igen
kényelmetlennek bizonyult, az iratok megőrzése és továbbadása pedig
nehézségeket okozott s igy könnyebben kezelhető anyag után kutattak.
Vékony állatbőrökkel és falevelekkel próbálkoztak. A pálmafa nagy és
széles leveleire a hinduk írtak. Úgynevezett «királyi bőrökön» a perzsa
királyok uralkodására vonatkozó fontos adatok voltak feljegyezve, míg a
perzsák szent iratai állítólag 1200 – áldozati állatoktól származó –
bőrből állottak. Az alexandriai könyvtárban volt Homérosz műveinek egy
példánya, amely kigyóbőrre volt írva arany betűkkel.
[Illustration: Hindu kézirat fakérgen.]
Az ókori íróanyagok közül mindenesetre a «papirusz» vált be a legjobban,
amelyet az egyiptomiak a papirusz-növényből készítettek. A
papirusz-növény Egyiptom mocsaraiban tenyészett és 2–3 méter magasra is
megnőtt. Az íróanyagot a növény puha rostjaiból készítették. A
papirusz-szárakat vízben felfrissítették, azután a zöld kérget a rostról
eltávolítván, azt szeletekre vágták. A puha rostokat nedves deszkán
egymás mellé tették, miliumragasztóval bekenték, majd egy másik
sorozatot keresztbe raktak, végre az egészet azon nedvesen lenyomták,
hogy egyenletes legyen. Igy keletkezett az a vászonhoz hasonló anyag,
melyet egymáshoz ragasztott darabokból tetszés szerint hosszabbítottak.
A papirusz gyártását az állam vette kezelésbe és csakis az állami gyár
bélyegével ellátva bocsátották árúba. Alexandria megalapítása után a
papiruszgyártás már nagyobb lendületet vett s mint főíróanyagot nagy
mennyiségben szállították Görögországba és Rómába.
Az egyiptomiak papirusztekercseit tekinthetjük az első könyveknek. A
legrégibb ismert könyv: a Prissze-papirusz, mely Kr. e. 2500-ból való. A
tekercsalak azonban sem a használatnál, sem pedig a megőrzésnél nem volt
kényelmes. Az olvasásnál a tekercseket le- és felgöngyölítették.
Természetes, hogy ez a folytonos göngyölítés nem használt a könyvnek.
Használat közben leginkább a széle kopott. Ezen úgy segítettek, hogy egy
védőszalagot ragasztottak reája; de még így is kopott. A védőszalagon
különféle megjegyzések voltak, ú. m. a gyár bélyege, az ár, de
mindenekelőtt a cím. A tekercs könnyebb le- és felgöngyölítésére és
egyúttal megvédésére csontból vagy fából készült hengeralakú pálcát
ragasztottak az utolsó laphoz. S hogy férgek ellen is megvédjék, a
tekercseket cédrusolajjal bekenték. Az egyiptomiak a tekercseket eleinte
korsókban, később faládákban őrizték.
A papirusz mellett, mint iróanyag – ha kezdetben csak különös fontosságú
iratok számára is – a pergamen tartotta magát, amelyet a II. Ptolomeusz
egyiptomi király és a II. Eumenesz pergamoni király (Kr. e. II. század)
közötti féltékenység hozott létre. II. Eumenesz király Pergamonban
ugyanis egy könyvtárt akart felállítani, de II. Ptolomeusz király
féltékeny volt a saját könyvtárára s így megakadályozta és megtiltotta a
papirusz kivitelét. II. Eumenesz királyt azonban ez a tilalom nem
ejtette kétségbe, hanem készíttetett állatbőrből íróanyagot és azt
«pergamen»-nek nevezte el. A pergamenkészítéshez leginkább a bárány-,
borjú- és ürűbőrt használták, amelyet először a szőrtől és zsírtól
megtisztítottak, azután timsó vagy tengeri só oldatba mártottak, utána
pedig száradni kifeszítették farámára. Hogy a bőr sima legyen, belső
oldalát behintették mészporral és tajtkővel addig dörzsölték, míg a
mészpor a hátramaradt nedvességet teljesen felszívta. Ezen művelet után
a bőrt újból kifeszítették a farámára s az előbbi műveletek
megismétlésével megkapta teljes vékonyságát és egyenletességét.
[Illustration: A Prissze-papirusz egy lapja.]
Amikor Egyiptom Róma hatalmába került (Kr. e. 160 körül), a
papiruszgyártás magas tökélyre emelkedett. A gyártásnak központja
Alexandria volt és az állam az egyedárúságot eleinte nagy összeg
ellenében bérbe adta a vállalkozóknak, későbben maga kezelte. A rómaiak
különös gondot fordítottak a papirusz gyártására és a legjobb fajtákat a
császárok után nevezték el. Igy volt Augusztusz-papirusz, amely későbben
kénytelen volt helyét a még finomabb Klaudiusz-papirusznak átengedni.
Tiberiusz császár idejében megesett, hogy a papirusznövénytermelés
rosszul ütött ki, minek folytán az íróanyag készletét – mint éhinség
alkalmával – meghatározott adagokban adták ki.
[Illustration: Ezüst tintatartó.]
[Illustration: Bronz tintatartó.]
Papiros is volt már az ókorban, amelyet Kr. e. a II. században a kinaiak
találtak fel. A papirost a szederfa, kinai fű (Bœhmeria) és bambusznád
finom rostjaiból készítették. A papirost az ókorban csak a kinaiak
használták, mert máshová nem szállították és készítési módját is
titkolták. A kinaiak abban az időben a könyvek nyomtatásának valamelyes
módját is ismerték.
Minthogy kezdetben kőbe, fába és ércbe vésték az írásjeleket, magától
értetődő, hogy az embereknek erősebb írószerre is volt szükségük. Ez az
ércből vagy csontból készített ár volt, milyet a rézművesek még ma is
használnak. A görögök és rómaiak a viasz- és ólomtáblákra vesszővel
(stilus) irtak, amelyet későbben a kihegyesített nád- és madártoll
váltott fel. A papiruszon való íráshoz már tintát is használtak, amely
mézgában felkavart és vízzel hígított szénkorom volt. Használták még
tintának a szépiahal és tintahal nedvét is. A tintát a tintatartóban, az
összes írószereket pedig a kalamáristokban tartották.
De használtak az íráshoz színes festékeket is. A vörös festéket
«minium»-nak nevezték. Pliniusz a cinóbert is miniumnak nevezte, utóbb
azonban az ólomvörös lett a minium, a cinóber pedig a «rubrika» nevet
kapta. Vörös festékkel vonalozták az írásra szolgáló lapokat, vörös
vonalak szegélyezték a teleírt lapokat, vörös festékkel írták a
fejezetek címét, a kezdőbetűket és kezdősorokat.
[Illustration: Beöthy Zsolt egyptológiai gyüjteményének
papirusz-töredéke. Középen az illusztráció.]
A könyvek illusztrálása már az ókorban is szokásban volt. Az
egyiptomiak, kinaiak, hinduk és perzsák színesre festett ábrákkal
kisérték a szöveget. Beöthy Zsolt egyiptológiai gyüjteményében van egy
papirusz-töredék, a halottak könyvének azon része, amely a halottnak a
mennyei vizeken való átkeléséről szól. Ezen a töredéken van egy
illusztráció is, amely – Mahler Ede leírása szerint – a következőket
ábrázolja: «A bárkán ül az isteni révész, hátrafordított arccal; előtte
áll az adományokkal telerakott asztal. A bárka előtt – még pedig a rajz
jobb oldalán – az ég keleti oldalának a jelképe látható, míg a bárka
mögött áll a megboldogult, felemelt jobbjával keletre mutatva.»
Művésziesebb formát azonban csak a görögöknél és rómaiaknál öltött a
könyvek illusztrálása. A görögöknél Eudoxusz csillagász (Kr. e. 370
körül) volt az első, aki művében csillagászati jeleket használt a szöveg
könnyebb megértése céljából. Ismerjük még Dioszkoridesz és Appoloniusz
görög orvosok műveit (mindkettő Kr. e. az I. században készült),
amelyekben az egyes kóresetek gyógyítási eljárását mutatják be ábrákkal.
A görögök az iskolakönyveket is illusztrálták, különösen az ifjúság
által igen szorgalmasan olvasott Homéroszt. A milanói könyvtárban egy
Iliász-töredéket őriznek, amelyben 58 kép van. A görögök példáját a
rómaiak is követték. Nagy előszeretettel illusztrálták a tanulók örömére
és serkentésére Vergiliusz «Eneászá»-t. A vatikáni könyvtárban őriznek
egy példányt. A történeti művek illusztrálására is nagy gondot
fordítottak, amit fényesen igazol Terentiusz Varrónak Kr. e. 39-ben
közreadott «Imaginesz» című műve, amely egész galériája híres
királyoknak, hadvezéreknek, államférfiaknak, költőknek, íróknak és
művészeknek. Pliniusz szerint 700 kép volt benne s mindegyikhez
külön-külön magyarázó szöveg. Kr. u. a IV. században Bizáncban már az
iniciálékat (kezdőbetűket) is nagy gonddal festették. Az iniciálék
vörösek, aranyosak és ezüstösek voltak, a címlapot pedig ajánlókép
díszítette.
A könyvkötés első nyomaira a rómaiaknál akadunk, akik az egyiptomiak
tekercsalakjától eltérve, a könyveket kisebb lapokra írták, amelyeket
azután összefűztek. Martialisz egyik epigrammjában már azzal
dicsekedett: «Engem mindenki kezében és zsebében hord!» A könyv ebben az
új alakjában a «kódex» nevet kapta. Igy természetesen olyasféléről is
kellett gondoskodniok, ami a lapokat megóvja. Kezdetben az összefűzött
lapokat cédrusfából készített tokokba helyezték, amelyeket szíjas vagy
szalagos csatokkal lehetett lezárni. A tokokat gyakran elefántcsonttal,
sőt drágakövekkel diszítették. A lapokat metszéssel is ellátták, amely
rendesen vörös volt. Azonban a boldogtalan Ovidiusz «Trisztia»-inak
metszete fekete volt. «Útra szállsz, kis könyvecském – írja – a város
felé és gazdád nem kisérhet utadon. Nem irigyellek. Menj dísztelen
ruhában, mint a számkivetett könyvéhez illik! Viseld, boldogtalan,
állapotunk öltönyét! Az ibolya színe ne ékesítse tokodat; nem illenék a
gyászolónak! Címeden a vörös szín ne vonzza a tekintetet, lapjaidon ne
illatozzék a cédrus! Fekete homlokodon ne hordjad a fehér gombokat! Az
ilyen dísz csak a szerencsés könyvecskéknek való. Te pedig boldogtalan
voltomat nem felejtheted.» A kereszténység első idejében már pergamennel
borították be az összefűzött lapokat; még pedig úgy, hogy mindkét tábla
elől egymásfelé hajolt. Utána fatáblákat használtak, amelyeket arany- és
ezüstdiszítményekkel láttak el. Ezeket a táblákat «diptichon» és
«triptichon» elnevezés alatt ismerjük. A IV. században a könyvek kötése
körül már oly nagy fényűzést fejtettek ki, hogy szent Jeromos
fájdalmasan panaszkodott: «A könyvek drágakövektől csillognak és a
meztelen Krisztus meghal a templomok ajtaja előtt.»
[Illustration: Diptichon.]
A könyvek gyűjtése is nagy szerepet játszott az ókori népeknél. Azokból
az egyiptomi feljegyzésekből, amelyek az újabb felfedezésekkel annyira
szaporodtak már, hogy egy emberélet nem volna elég mindazok
átolvasására, megállapítható, hogy az egyiptomiak nagy tisztelői voltak
a tudománynak és szenvedéllyel gyűjtötték a könyveket. Az első egyiptomi
könyvgyűjtő Oszimanduász thébéi király volt, aki könyveit a memfiszi
mauzoleumban helyezte el. A híres alexandriai könyvtár alapját
Demetriusz Falereusz vetette meg, aki Athénből száműzvén, I. Ptolomeusz
egyiptomi királynál talált menedéket Az ő tanácsára I. Ptolomeusz király
sok könyvet gyűjtetett össze és ezek képezték alapját az alexandriai
könyvtárnak, amelynek első könyvtárosává Demetriusz Falereusz
neveztetett ki. II. Ptolomeusz király a könyvtárt egyre gyarapította és
az ő idejében vált híressé. Ez volt az első tudományosan szervezett
könyvtár az ókorban. II. Ptolomeusz király nagy áldozatok árán gyűjtötte
a könyveket. Reánk maradt feljegyzések szerint az athénieknek 15
talentumot (60,000 koronát) adott zálogul Aiszkilosz, Szofoklesz és
Euripidesz műveiért, hogy azokat lemásoltathassa. A lemásolás után
nemcsak a zálogot ajándékozta nekik, de még a vámmentességet is.
Cedrenusz állítása szerint egyedül a kaldeai és latin nyelvekből
eszközölt fordítások 100,000 darabra mentek, míg az egész könyvtár
állítólag 700,000 tekercsből állott. Julius Cézár alexandriai hadjárata
alatt azonban a könyvtár a lángok martaléka lett.
Nevezetes könyvtárak és könyvgyűjtők a kinaiaknál is voltak. Első helyen
állott a császári könyvtár, amely a Leang-dinasztia alatt 370,000
kötetre ment. Schuang-ti császár azonban már inkább ellensége volt a
könyvnek, mint kedvelője. Kr. e. 1213-ban minden könyvet elégetett. De
azért voltak könyvtárak a birodalom minden részében; egyes könyvgyűjtők
és tudósok is bírtak könyvtárakkal.
A görögöknél kezdetben csak magán-könyvgyűjtők voltak; a fejedelmi
könyvtárak közül I. Attakusz és II. Eumenesz pergamoni királyok
könyvtárai érdemelnek említést. Utóbbinak könyvtára 200,000 tekercsből
állott. Az első nagyobb magán-könyvgyűjtők Polikratesz és
Peiszisztratosz voltak. Hires volt még Arisztotelesz és Euripidesz
könyvtára. A görögök elkövették azt a vandalizmust, hogy a könyveket
elégették. Az első nyilvános könyvégetést 411-ben Athén piacán
rendezték, Protogorász szofista könyveiből és írásaiból.
Rómába az első nagy könyvtárt a makedóniai hadjárat alkalmával Paulusz
Emiliusz hozta; a legyőzött makedón királynak, Perszeusznak könyvtárát.
Nagyobb könyvtárral bírt Szulla, Ciceró és Lukullusz. Ciceró könyveit
többre becsülte, mint Krasszusz kincseit. Lukullusz meg arról nevezetes,
hogy könyvtárát mindenki számára nyitva tartotta. A rómaiak a könyvek
elhelyezésére rendkívül sokat adtak. Külön termek szolgáltak erre a
célra, amelyek keleti stílusban épültek és számozott szekrényekkel
voltak körülvéve. A szekrények díszítésére elefántcsontot, üveget vagy
drága érceket használtak, amint a könyvtártulajdonos szegényebb vagy
gazdagabb volt. Mindamellett a könyvtárak legszebb díszítései mégis csak
a nevezetes férfiaknak azokban felállított hasonmásai voltak. Sokaknál
azonban a könyvgyűjtés nem volt egyéb, mint fényűzés. Összevásárolták a
drága könyveket, csak azért, hogy könyvtáruk legyen, amellyel
hivalkodhatnak. Szeneka éles gúnnyal ostorozta ezeket a könyvgyűjtőket.
«Mit használnak – írja – ezek a könyvtárak és számtalan könyveik,
melyeknek a tulajdonos, ha egész életét arra fordítaná is, csak alig
olvashatná el a címeit? A nagy mennyiség lenyügözi a szellemet s nem
műveli azt… Alexandriában 400,000 tekercset égettek el, a királyok
gazdagságának büszke emlékét. Dicsekedjenek mások Titusz Liviusszal,
hogy a könyvtár az ízlés és királyi gondoskodás munkája volt. Én nem
látok benne sem ízlést, sem gondoskodást, hanem tudományos fényűzést.
Mit mondok: tudományost? Nem is a tudomány, hanem a fényelgés okából
alapították e gyűjteményeket. Ezért még olyan embereknek is, akik alig
bírnak rabszolgáik műveltségével, vannak könyveik; de ezek nem
tanulmányaiknak tárgyai, hanem étkezőtermeiknek diszitései. Pénzemet,
mondod, okosabban lehetne használnom ilyen költekezésre, mint korintusi
vázakra vagy festményekre. A túlzás minden téren bűn. Mi tesz oly
elnézővé azok iránt, akik cédrusfából vagy elefántcsontból készített
szekrényeket vásárolnak, ismeretlen vagy megvetett szerzők műveit
gyűjtik, könyveik nagy tömege között ásítoznak s azoknak csak a hátát és
címeit becsülik? Az ilyen léháknál megvan minden költő és történetíró a
tetőzetig magasodó polcon. Mert napjainkban még a fürdőkben is
megtaláljuk a könyvtárt, a jóravaló házak köteles ékességét.
Megbocsátanám, ha mindez erős okulási vágy kifolyása volna; de ezeket a
szép szellemeket s arcképekkel díszített műveket csak a falak ékítése és
szépítése céljából vásárolják.» Hasonlóan gúnyolta őket Luciánusz is:
«Ha a könyvek birása elég volna arra, hogy tudóssá tegye a tulajdonost,
értékét nem tudnánk megbecsülni s ha a tudást meg lehetne vásárolni, az
csakis a tietek lenne, gazdagok.» Azonban úgy Szeneka, mint Luciánusz a
túlságba mentek. Ők ugyanis a könyvek szenvedélyes gyűjtésében a Kelet
megbosszulását látták.
A rómaiaknál a könyvek elkobzása és megsemmisítése akkor kezdődött,
amikor Nagy Konstantinusz császár a kereszténységet egyenrangúvá tette a
pogány államvallással. 325-ben a nicéai zsinaton, amelyet Nagy
Konstantinusz császár papi-fejedelmi minőségében hívott össze, történt
először, hogy ünnepélyesen kárhoztattak valamely könyvet. Ez Ariusznak
«Thalia» című műve volt, amelynek elégetését a császár halálbüntetés
terhe alatt parancsolta meg. 400 körül Theofilusz alexandriai püspök
Origenesz könyveit kárhoztatta, mi miatt azután a leggyűlöltebb emberré
lett, mert Origenesz könyveit igen kedvelték. Szokratesznek sem tetszett
a kárhoztatás. «Origenesz könyvei – írja – hasonlók a különböző nemü
virágoktól díszlő réthez. Ha bennük valami jóra akadok, leszakítom. Ha
pedig tövises bukkan elémbe, amely szúrós, otthagyom.» Amikor a
kereszténység államvallássá lett, még nagyobb éberséggel vizsgálták a
könyveket. 431-ben az efezusi zsinat kértére Theodosziusz császár
Nesztor könyveit égette el és egyszersmind a következő törvényt hozta:
«Senki se merészelje se olvasni, se leírni azokat a gonosz könyveket,
amelyeket az istentelen szentségtörő Nesztor az ortodoxok tisztelendő
társasága és az Efezusban egybegyűlt főpapok legszentebb gyülekezetének
rendeletei ellen írt. Elrendelem, hogy ezeket szorgalmas buzgósággal
felkeressék és nyilvánosan megégessék. Tudja meg kiki, hogy ezen
törvénynek megsértőjét vagyonának elárverezésével sujtom.» Ehhez hasonló
törvények egymást követték és a könyvek megsemmisítése napirenden volt.
A könyv a középkorban.
A római birodalom bukása után a könyvírást kizárólag a szerzetesek
művelték. Minthogy a középkor első századaiban egyedül ők képviselték a
tudást, a szellemi műveltséget, a könyvek másolását is csak a maguk
részére végezték. Azonban a VIII. századtól kezdve már a könyvek iránti
általánosabb érdeklődés és azok fokozottabb mértékben való másolása
észlelhető. Nagy Károly frank király volt az első, ki a népvándorlás
okozta szellemi sötétség után a tudományt ismét világosságba helyezte és
szakadatlanul fáradozott a műveltséget terjeszteni. Hogy célját
elérhesse, mindenek előtt nyelvtant készíttetett és elrendelte az írásra
és olvasásra való tanítást s a könyvek szorgalmas másolását.
Kolostorokat és iskolákat alapított és a tanítást a szerzetesekre bízta.
Nagy Károly király magasztos példája nemsokára az egész Nyugaton
követőkre talált.
[Illustration: Könyvíró szerzetes.]
A magyarok a honfoglalás idejében még nem birtak nyugati műveltséggel.
Abban az időben még az ázsiai népek kulturhatása alatt állottak.
Sajátságos írásuk is volt, amelyet valószínűleg ezen népektől vettek át.
Turóczi János krónikája írja: «A székelyek (magyarok) a skita betűket
még el nem felejtvén, azokat nem tinta és papiros segítségével, hanem
botok metszésének mesterségével, mintegy rovás gyanánt használják.»
Ezért a történelem a honfoglaláskori magyarok írását «rovásírás»-nak
nevezi. Egy másik följegyzés szerint a székelyek Árpádtól az
alaptörvényeket 6 kőre metszve vették át. Ilyen írott emlék – sajnos –
nem maradt fenn. Amikor azonban Magyarország királyság lett és első
királya, Szent István behozta a kereszténységet és iskolákat alapított,
az ázsiai kultúra tünedezett és Magyarország is a nyugati műveltséggel
biró országok sorába emelkedett. Szent István király elrendelte, hogy a
templomok és iskolák könyvekkel láttassanak el s hogy erről a püspökök
gondoskodjanak. A főpapok előtt Szent Gellért járt jó példával, aki
könyveit – a legenda szerint – maga írta. Csak egy nehézsége volt: az
íróanyag beszerzése. Mert abban az időben pergamen még nem igen volt
Magyarországon.
A könyvírás terén igen szép eredményt a bencésrendiek értek el, kiknek
rendszabályaik «dolgozz és imádkozzál» jelszóban összpontosultak. Tehát
már jelszavuknál fogva a legnagyobb szorgalommal másolták a klasszikus
ókor könyveit és 16,000-nél több íróval ajándékozták meg a világot. A
bencésrendiek mellett a ciszterciták és karthauziak tüntek ki. A könyvek
másolását sok helyütt női kolostorokban is művelték. Így Dimidisz apáca
a wesszobrunni bajor kolostorban vallásos és egyházi szertartási
könyveket írt; Landszpergi Herrad hohenburgi zárdafőnöknő egy
műveltségtörténeti szempontból igen érdekes enciklopédiát «Hortus
deliciarum» címen; az admonti stájer kolostor apácai apátjuk, Irembert
műveit másolták. A megalakult kolduló szerzetesrendek is foglalkoztak a
könyvek másolásával. Ezek azonban a másolást már mintegy megrendelésre
és bizonyos díjért végezték. Jobbára vallásos tartalmú s a nép nyelvén
szerkesztett könyveket másoltak. A könyvirás igazi aranykora a XV.
században érkezett el, amikor beköszöntött a reneszánsz, az ókori
tudományok és művészetek új életre ébresztése. A reneszánsz
Olaszországból indult ki, ahol kezdettől fogva – elsősorban a
fejedelmeknél – teljes szépségében virágzott. Nem csoda tehát, hogy
Olaszországban valóságos iparággá fejlődött a könyvírás. A leghíresebb
könyvmásoló-műhely Firencében volt, ahonnan az egész művelt Nyugatot
látták el könyvekkel.
A könyvírás nem volt könnyű mesterség. Rendkívül nagy gondot fordítottak
az írásra és sokszor évekig is eldolgoztak egy könyvön. A másolás
fárasztó volta – mondja Poelchau – mintegy természetszerűleg magával
hozta, hogy a könyvmásoló, ha egy könyvvel elkészült, rövid,
epigrammatikus szavakban kifejezést adott a könyv végén pillanatnyi
hangulatának. «A got wie froh ich was, Do dis buches ein ende was»
kiáltott fel például egy könyvmásoló, midőn megkönnyebbült lélekkel
tehette le a tollat a cikornyás betűknek egymás mellé illesztésében
kifáradt kezeiből. A szöveget nem egyszer arany vagy ezüst betűkkel
írták, különösen a vallásos könyveknél. Ugyanis abban a meggyőződésben
voltak, hogy az evangeliariumot megilleti a császári fény. Ez a fényűzés
századokon keresztül újra meg újra divatba jött, dacára annak, hogy az
egyházi írók az ily pazarlás ellen erősen kikeltek. A VIII. századból
származó arany evengeliariumot a párisi nemzeti könyvtárban, a IX.
századból származót pedig a müncheni királyi könyvtárban és a
gyulafehérvári Batthyány-könyvtárban őriznek. A legrégibb könyvek,
amelyeket Magyarországon írtak s amelyek fennmaradtak: a pannonhalmi
«Liber Ruber» a XIII. századból, a «Magyarország rövid annaleszei» (1228
előtt), a «Legenda S. Stephani Regis Hungariæ» (XIII. század elején) és
az «Árpádházi szent Erzsébet legendája» (XIV. század).
[Illustration: Egy VI. századbeli latin kézirat lapja.]
Mindenesetre nem lesz érdektelen felemlíteni, hogy milyen betűk
divatoztak a középkorban. Az V–VIII. században a dűlt latin betűk, a
IX–XII. században az álló latin betűk, a XIII–XV. században pedig a gót
betűk (barátbetűk) voltak divatban. Ez utóbbiak diszítése sokszor olyan
mértékű volt, hogy az olvashatóság rovására esett.
A középkor első századaiban még papiruszra és pergamenre írtak. Ekkor a
papiruszt már Bizáncban is gyártották, ahol a papiruszgyárak külön
hivatalnok felügyelete alatt állottak. Az arab hódítás idejében a
papiruszgyártás még jobban fokozódott. Kiemelkedő gyárak voltak:
Burában, Vaszimában és a mostani El-Fajumban, ahonnan a papiruszt
Bagdadba, Kordovába, Rómába és Konstantinápolyba szállították. A
pergamen készítése, úgy látszik, nem volt annyira kifejlődve, mert igen
drága volt. Ennélfogva a kolostorokban az ókorból fennmaradt könyvek
lapjairól a szöveget lemosták és újból írtak reájuk, de rendesen az
eredeti iránytól eltérőleg. Az ilyenféle írások «palimpszeszt» elnevezés
alatt ismeretesek. Ezáltal természetesen sok megbecsülhetetlen régi
könyv megsemmisült. De e veszteséget pótolták azok a kolostorok, ahol a
szerzeteseknek a rendszabályok értelmében kötelességük volt az ókori
könyveket helyreállítani.
A későbbi századokban a papiruszt felváltotta a papiros, amelyet a
kinaiak már az ókorban találtak fel. Tőlük a papirosgyártás titka a VII.
század végén a japánokhoz jutott el először. 751-ben két fogságba esett
kinai papiroskészítő által az arabok is megismerték a papirosgyártás
titkát. Az első papirosmalmot Szamarkandban állították fel, a másodikat
794 táján Bagdadban. Az arabok révén a papirosgyártás lassanként
eljutott Európába is és a X. században a papiruszt már végképen
kiszorította. Európában az első papirosmalmot 1154-ben Juticában
(Spanyolország) az arabok állították fel. Olaszországban a keresztesek
vitték be a papirosgyártás titkát. Fabrianóban már a XII. század második
felében, Bolognában pedig 1200-ban volt papirosmalom. 1250 körül már
Franciaországban is ismerték a papirosgyártást. Németországban az első
papirosmalmot 1324-ben állították fel Ravenszburgban; a másodikat
1390-ben Nürnbergben. Svájcban 1350-ben, Belgiumban 1405-ben és
Angolországban 1498-ban állítottak papirosmalmot.
[Illustration: Palimpszeszt.]
A papiros minőségének vagy alakjának megkülönböztetésére vízjegyet
alkalmaztak, amely szokás még ma is megvan. A vízjegyet olyképen
készítik, hogy a szitaszövésre a vízjegy rajzának megfelelően vastagabb
drótot erősítenek, miáltal azon a helyen kevesebb anyag rakódhatik le s
így a papiros azon a helyen áttetszőbb lesz. A legtöbb középkori
papiroson a P betűt találhatjuk mint vízjegyet. Ezt a vízjegyet
állítólag Németországban a ravenszburgi papirosmalom alkalmazta először.
Olaszországban eleinte három hegy volt a vízjegy; de már a XV. században
a létra, a harang és a mérleg található az olasz papiroson. A harangot
Németországban is alkalmazták. Franciaországban gyakran előfordult a
kulcs, a kézíj és a tuskó. Hollandiában sűrűn alkalmazott vízjegy volt a
XIV. és XV. században a korsó, a fülesedény és a nyitott kéz.
Angolországban pedig az ökörfej, az egyszarvú, a csengetyűsapka és a
nyitott kéz liliommal. Általános használatú vízjegyek voltak a
középkorban: a korona, a bibornoki kalap, a trónoló pápa, a szatir, a
talicska, a torony, a hajó, a fegyverek, a szerszámok és a címerek.
A középkori könyvillusztrálás első jeleit a bizánci és olasz
miniatürökben (apró képek) leljük fel. Eleinte az ókori
könyvillusztrálás mestereit utánozták, de a VI–VII. században –
különösen Bizáncban – a miniatürfestészet már specifikus jelleget öltött
és nagyban virágzott. A tulajdonképeni, önálló képek azonban leginkább a
vallásos könyvekben: az evangeliariumokban és pszalteriumokban fordultak
elő, amelyek az evangélisták ülő vagy álló alakjait, néha a trónon ülő
Krisztust vagy az elbeszélt eseményeket ábrázolták. Különösen gazdag
díszítményekkel a képek kereteit, a lapok széleit és a kezdőbetűket
látták el. A miniatürök háttere legtöbbnyire aranyos vagy vörös, az
ábrák pedig világos, élénk, de egyszerű színezésűek voltak. Egyébként a
bizánci miniatürfestészet igen szűk határok között tartotta magát, ez
azonban a korlátolt egyházi előírásokban leli magyarázatát. A III. Leó
császár által előidézett képvitából kifolyólag számtalan műremeket
összeromboltak s ennek következménye az lett, hogy úgy a szent személyek
mintaképeit, mint a történeti ábrázolásokat mindig csak gépiesen
másolták s így bizonyos egyformaság állott be.
A sajátságos északi miniatürfestészet és iniciálé-ornamentika a VI.
században Irországban vette kezdetét, ahol ezen művészetet egészen a IX.
századig, a normannok bekövetkezett uralmáig, zavartalanul ápolhatták. A
VI–VIII. századból fennmaradt ír kódexeken (Szt. Kolumbán evangeliariuma
a VII. századból, Mac Durnan fiának, Maciel Brithnek evangeliariuma a
VIII. századból) a legsajátságosabb miniatürfestészet kifejlődését
követhetjük. Az iniciálék és keretdíszítmények az ornamentikában való
nagy jártasságot mutatják, de klasszikusan szépek a szöveg latin betűi
is. Az alakok és díszítmények geometriai vonalakból állanak, de a
vonalakból előállított alakok nem mondhatók épen sikerülteknek, ellenben
a diszítmények gazdagok és változatosak. Az írországi miniatürfestészet
századokon keresztül éreztette hatását.
[Illustration: Bizánci miniatürök a VI. századból.]
A frank, gót és burgundi miniatürfestészet eleinte csak annyiban tért el
az irországitól, hogy az alakokat nem geometriai vonalakból, hanem
szalagokból állították elő és a díszítmények is szalagfonatokhoz
hasonlítottak. A frankoknál Nagy Károly király idejében, a román
építészet kifejlődésével, a miniatürfestészet már az állatvilágból
kölcsönzött motivumokhoz jutott. A németeknél a XII. században már
önálló germán-stílus fejlődött ki. A jellemző és egyéni utáni törekvés a
körrajzokból tünik ki, amelyekben az alakok még esetlenek ugyan, de
tartásukban mégis kifejezők. Ebből az időből számos evangeliarium maradt
fenn, amelyekben valóban szépen jut érvényre a német miniatürfestészet
ezen új, önálló iránya. A németek nemzeti stílusát a franciák is
átvették, de már a század végén inkább az olasz befolyásnak engedtek.
[Illustration: Angol miniatür a VIII. századból.]
XII. század végén a miniatürfestészet általában véve önállóan és
következetesen fejlődött. Ekkor már a növényvilág változatos
gazdagságából is merítettek motivumokat. «A növényvilág külső jelensége
– írja Dankó József «A francia könyvdísz a reneszánszkorban» című
művében – egyszerűbb és tartósabb az állatvilágénál, ennélfogva a
növényzet motivumainak visszatükrözése, az állatok igen változó
mozgásainak utánzásánál könnyebb és kedvesebb is; midőn tehát a
szemlélet és megfigyelés tehetsége művészibbé növekedett, könnyen
felismerhető lett a különbség, hogy ekképen a díszítés minden nemében
értékesíttethessék. Igy keletkezett a román iniciálék
növényornamentikája, később pedig a gót betűk gyönyörűen színgazdag
növényszőnyege. A díszítést eredetileg mindig egyenszárú szögben egy
szegély környezte, e keretbe ritkán volt illeszthető a cifra iniciálé s
az ezt követő írás és így nem levén ezek teljesen a keretbe szoríthatók,
ennek szegélyzetét szabadon áttörve kiléptek a kép lapjára. Nemsokára a
szegélyzet eltünt és keretszéllé változott, a négy oldal egyik vagy
másik részén, végre teljesen elmaradt. Az iniciálé lőn a tisztára
alakító és diszítő elemek legbensőbb összhangjával a fődolog, s az írás
és díszítés viszonyos egymásrahatásában ragyogott a növényornamentika
szépsége.» A növényi díszítmények alkalmazásával kapcsolatban a képek
anyaga kibővült és az alakok rajzában is a természethűségre való
törekvés jelei mutatkoztak.
[Illustration: Német miniatür a XII. századból.]
A XIII. században a francia miniatürfestészet már új útat tört és a
csúcsíves építészeti rendszerrel karöltve irányadó lett az egész
Nyugaton. Ugyanekkor e művészet gyakorlásában a szerzeteseket
felváltották a világiak s így természetesen nemcsak vallásos, hanem
világi tárgyú könyvek is készültek. Utóbbiak illusztrációi már a valódi
élet megfigyelését mutatják. Helyet adtak a komikumnak, amely
beférkőzött a vallásos könyvekbe is. Így a hágai francia misekönyvben
farkas, róka és bak csuhába öltözve gyóntatják egymást és imádják a
sátánt. Ezt az irányt a finom, szabatos tollrajz és a felületes szinezés
jellemzi. A naptárakhoz az egyes hónapokra vonatkozó képeket festettek,
amelyek «haviképek» néven ismeretesek s amelyek lassanként életképekké
váltak. A misekönyvek, breviariumok, pszalteriumok és imakönyvek elé
bocsátott naptárak homlok- és keretdiszítményeiben találhatjuk őket.
Többnyire a földmíves munkáját ábrázolják egy vagy több alakkal. A XIII.
századbeli francia miniatürfestészet legszebb emléke Szt. Lajos
pszalteriuma, amelyet a párisi nemzeti könyvtárban őriznek. A XIV.
században a tollrajz és a színek összhangzatosakká váltak és e század
közepétől kezdve már a tulajdonképeni festői színezés fejlődött ki. Az
emberi és állati alakok is tökéletesebb kifejezést nyertek, a csupán
díszítményül szolgáló tájkép lassanként jelenezetté vált s a haladás e
menetébe belevonták az iniciálét is, miáltal a képiniciálé jött létre,
amely mindmagasabb fejlettséghez jutott. A «British Múzeum»-ban őriznek
egy «Apokalipsze»-t, amely a XIV. század elején francia művészek által
készült. Ez a könyv egész sorát tartalmazza a szép és fantasztikus
rajzoknak. A miniatürök minden lapon hosszúkás mezőkben állanak és
színes vonalak veszik körül s majdnem a lap kétharmadát foglalják el. A
szöveg két hasábosan áll a miniatür alatt és kis színes iniciálék
ékesítik. A miniatürök háttere felváltva vörös és sötétzöld. Ezenkívül a
XIV. századból fennmaradt könyvek közül művészi szempontból az
értékesebbek és szebbek közé tartoznak: Berry herceg kis és nagy
imakönyve és az «Officium Beatæ Mariæ Virginis» könyve.
[Illustration: Francia miniatür a XIII. századból. (Ámor a költőt
oktatja.)]
[Illustration: Francia miniatür a XIII. századból. (Ámor megsebesíti a
költőt.)]
A francia miniatür fejlettségi fokán állottak a XIV. században a német,
az angol, a spanyol és a hollandiai miniatürök is. Sőt a hollandiai
korai reneszánszfestészet – a Van Eyck testvérek befolyása alatt –
szoros fejlődési kapcsolatban volt a XIV. századbeli francia
miniatürfestészettel. Olaszországban a miniatür a toszkánai festészet
hatása alá került, de mindamellett a francia izlés is érvényben maradt.
A XV. században a miniatürfestészet már egyenlő arányban fejlődött
minden nyugati országban. A XV. századbeli miniatürfestészet
fejlettségét a leghívebben a Bedford-imakönyv mutatja, amely 1422-ben
Angolországban keletkezett, azonban francia művészek munkája. Az első
lapokat betöltő naptár, tiszta színekben ragyogó miniatüreivel, igen
figyelemreméltó. Mint a drágakövek, úgy vannak a finom lombozatos
keretbe beillesztve. A reneszánsz beköszöntésével a miniatürfestészet
tökélyének legmagasabb fokát érte el. A reneszánszkori
miniatürfestészetnek kiváló mesterei voltak Olaszországban Antonio
Liberale, Attavante és Giulió Klovio, Franciaországban Jean Foucquet és
Németországban Dürer Albert és tanítványai.
A magyar miniatürfestészet – amint hozzávetőlegesen megállapítható – az
Árpádházi királyok korában fejlődött ki. Azonban fejlődési menetében nem
volt meg a következetesség, mint a Nyugat többi országaiban. A legrégibb
könyv, amely ebből a korból reánk maradt, a Pray-kódex (magyarországi
misszale). A XIII. század első felében (1228 előtt) készült, de művésze
még teljesen a bizánci hagyományt uralta. A könyv fődíszítménye a kánon
előtti hármas kép, amely színes tollrajzban Krisztusnak a keresztről
való levételét, sírba tételét és a szent asszonyokat a sírnál
kezdetleges, jellemző felfogással ábrázolja. A szöveget számos vörös és
kék iniciálé díszíti. A XIV. század legszebb emléke az esztergomi
misekönyv, amelyet 1377-ben Steft Henrik csukárdi plébános írt és
festett, aki a burgundi művészet hatása alatt állott. A könyvben számos
miniatür és iniciálé van; de különösen szép a címlap lapszéli
díszítménye és a kánon előtti két kép. Az egyik kép lombozatos lapszéli
díszítmények között a feszületet Máriával és Jánossal, a másik pedig
Krisztust az olajfák hegyén és Ecce homo alakban ábrázolja. Művészi
tekintetben mindenesetre méltó párja a «Cronica de Gestis Ungarorum»
(Bécsi képes krónika), amelyet 1358-ban Nagy Lajos király másoltatott s
a következő években pazarul kifestetett. Ebben a Magyarországra
átplántált Anjoukori miniatürfestészet teljes pompájában tünik fel. Az
1394-ből származó misekönyv, amelyet Miskolczi László festett, már az
olasz művészet befolyását mutatja. Míg egy másik XIV. századbeli
misekönyv teljesen egyéni felfogású. A XIV. századból való a «S.
Augustinus de Doctrina Christiana» is, amelyben azonban az angyali
üdvözlet rajzán a hanyatló bizánci művészet jellemvonásai láthatók. A
XV. században a magyar könyvfestők – mint a fennmaradt emlékek mutatják
– a gót miniatürfestészet nyomdokain haladtak. A gót stílus
remekműveként kell felemlítenünk az 1426-ban készült körmöczbányai
jegyzőkönyvet; de hasonló szép Selmecz városának jegyzőkönyve is, amely
1432-ből való. A gótikus lombozatos lapszéli díszítmények sajátságos
kifejlődését pedig leginkább a misekönyvekben találjuk.
[Illustration: Egy Korvin-kódex lapja.]
A reneszánsz-művészetet Mátyás király könyveiben, a Korvin-kódexekben
leljük fel. Csakhogy ezek nem magyar könyvfestők által készültek.
Legnagyobb részük Olaszországból, Firencéből hozatott; azok pedig,
amelyek Mátyás király budai palotájában készültek, szintén idegen
könyvfestők művei. Mátyás király, a reneszánsz egyik buzgó ápolója, igen
szerette a pazar fénnyel kiállított könyveket és így teljesen szabad
tért nyitott a könyvfestőknek, kik – élve az alkalommal – a legnagyobb
pompát fejtették ki. A könyveket néha egész lapokat betöltő
kompoziciókkal díszítették, amelyek keretébe rendesen beillesztették a
király s királyné arcképét és a Hunyadi-címert. A lapszéli
diszítményeket a legváltozatosabb növényi és építészeti motivumokból
állították össze. Az alakok rajzában az anatómia még hibás és
hagyományos, de a bűvös és tömör szinezés klasszikus szépségű. A híres
olasz mester, Attavante is Mátyás király szolgálatában állott s az
általa festett könyvek közül nem egy világhírűvé lett. Magyar
könyvfestőktől is ismerünk néhány könyvet, amelyekben a reneszánsz
hatása észlelhető. Ilyenek «Ptolomeusz Kozmográfiája» (1465) és Kinizsi
Pálné (született Magyar Benigna) imakönyve (1494). Ez utóbbinak
különösen szép a címlapja, amely az első lap szövegét élénk virágos
lapszéli díszítményekkel foglalja be s az iniciáléban Máriát a kis
Jézussal, alul pedig a Kinizsi és Magyar családok címerét tünteti fel.
Hogy ez az imakönyv még a kenyérmezei hős halála előtt készült neje
számára, tanusítja egyik lapján az imádság «Pál uram betegségéről, kit
mind papok, mind barátok minden egyházban megmondanak».