Még csak borítékba sem volt zárva.
A szerencsétlen asszony aztán ott leroskadt a küszöbön. Testi és lelki
nyomor összetörték.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Végső menedékét a szerencsétlen nő azon ápoldában találta, melyet a
«magyar gazdasszonyok» alapítottak. Néhány lelkes nő, ki, mert maga
sokat szenvedett, ezért úgy áll boszút a sorson, hogy a mások
szenvedéseit siet enyhíteni.
Palvicz Károly anyja ez ápoldába jutott. Eszméletlenül hozták ide s
lázban jött magához.
Mikor eszmélni kezdett, épen akkor járta végig az ápolda lakosztályait a
hölgyek napi bizottmánya az orvos kiséretében.
Az orvos jelenté a két bizottmányi tagnak, hogy egy új beteget hoztak
be, ki súlyosan szenved; de baja nem olyan, mely rögtön lefolyna, évekig
el fog tartani és nincs már számára az alapítványból több üres hely. Nem
tudják, mit csináljanak vele. Kénytelenek lesznek más kórháznak átadni.
Az egyik úrhölgy magas, fenkölt alak volt; halavány szép matrona-arcz,
mely ifjúdadnak volna még mondható, ha minden ezüst nem volna már rajta;
haj és szemöldök és szempillák. Pedig a szemek még most is oly ragyogók,
tele fénynyel, tele lélekkel.
A szépség ideálja az – hatvan évvel.
A beteg nő arczán két tűzfolt gyullad ki ez alak láttára. Megismerte a
közeledő nőt. Baradlay Kazimirné az.
– Hogy hívják e beteget? kérdé Baradlayné az orvostól.
Az orvos sugva lehelli oda neki a nevet.
Baradlayné bámulva tekint a kór-hölgy arczára, s aztán kétkedve ingatja
fejét. Francziául mond az orvosnak:
– Az nem lehet! Én ismertem azt a hölgyet nagyon közelről. Az egy ideál
szép volt.
A beteg pedig ért francziául, s e szóknál elsápad az arcza.
Tehát annyira el kellett vesztenie szépségét, hogy még csak el sem
hiszik neki, hogy ki volt?
Ez legjobban fáj mindazon kínok között, a mik gyötrik.
A magas, fehérhajú hölgy odalép hozzá: megfogja a kezét, s angyali
szelidséggel kérdezi tőle:
– Régóta szenved ön?
A kérdezett nem felel, csak lehunyja szemeit, hogy elzárja lelkét,
nehogy ez a másik lélek behatolhasson oda.
– Legyen nyugton és ne aggódjék sorsa miatt.
Azzal az orvoshoz fordul.
– Orvos úr! Én a mai nagy nap emlékére egy új ágyat alapítok ez
intézetben s kivánom, hogy e szegény szenvedőt minden ápolással ellássák
az én költségemre.
Az orvos kiváncsi tudni, miért nevezte az úrnő e napot nagy napnak.
Baradlayné felel rá szelid, nyugodt, enyhült hangon:
– Mai nap vétettem fel Jenő fiam hamvait a kerepesi temetőből, s
vitettem át a családi sírboltba.
– Jenő? szólt bámulva az orvos. Tehát nem Ödön volt az, a ki
martyrhalált halt?
– Végzetes névcsere történt. Jenő sietett Ödön helyett megjelenni s
bátyja családjáért ő áldozta fel magát – legkedvesebb fiam!
És szemei nem könyeztek már e szónál. Most már boldogsággá szentesült ez
érzés.
– Csak egy maroknyi hamv volt már belőle; csak egy pár ismertető platina
inggomb, mely bizonyítá, hogy az a hamv az övé volt, és a hamv között
három ólom-golyó.
Az úrnő megmutatta az egyiket. Fekete lánczon hordta azt keblében.
És dicsőülten derengett arcza hozzá. Nem sírt.
Hanem az a másik asszony ott a kórágyon a pokol minden vizióit végig
szenvedte e nehány szó alatt.
Tehát még a halált sem remélheti többé mint nyugodalmat! még a
túlvilágot sem mint menedéket; még az Isten végtelen irgalmára sem
számíthat; mert ha Isten megbocsát is neki, ő maga nem bocsáthatja meg
magának soha azt, a mit tett!
Az ősz úrnő tova halad a termeken; ő pedig ott marad egyedül, lelkének
soha el nem alvó kisérteteivel.