Történetünk be van fejezve, csak a számadás van hátra. A számadás:
elvesztett és visszanyert lelkekről.
Palvicz Ottó fiát, mint saját gyermekét nevelte Baradlay Richard.
A kis Károlyka eszes fiú volt: tanulékony. Kissé önfejű és makacs, de
azt a nevelés szelidítheti s helyes irány jellemzővé idomíthatja át.
«Magam is ilyen önfejű ficzkó voltam kicsiny koromban.» Szokta őt
menteni Richard.
Jöttek kis testvérkék is időjártával Károlyka mellé, és soha sem vette
észre senki Richard családjában: melyik az édes gyermek, melyik a
fogadott?
Sokat betegeskedett a fiu. Az első három év nyomorát sokáig birta
kiheverni. Edith éjeket töltött betegágya mellett. A fiu nagyon szerette
fogadott szülőit.
Mikor tizenkét éves lett a fiu, egyszerre átcsapott kedélye a
legrosszabbra.
Nem akart többé tanulni; boszantotta nevelőjét; a kis gyermekekhez
kegyetlen volt; kereste, hogy hol tehessen valami kárt a háznál s
szembeszállt fogadott szülőivel.
Richard azt mondta, hogy ez csak a kamaszévek hozománya. Minden suhancz
ilyen infámis rossz, mikor a feje lágya kezd benőni. Ez olyan krizis a
gyermekeknél, mint a fogzás. No bizony, ha akkor majd mindjárt kidobnák
a gyereket az ablakon, mikor a foga nő és egész nap rossz!
Károlykát nem kellett az ablakon keresztül kidobni, megszökött ő magától
is.
Szöktében holmi keze ügyébe esett ezüstnemüket is magával vitt
utiköltségül.
Richard utána ment és felnyomozta.
Ráakadt egy korhely-barlangban. – Már akkor nem volt semmi az
ezüstneműből, sem a magával vitt ruhákból. Azok helyett mindenféle
rongyos, piszkos öltözet volt a nyakába hányva. Azt mondta, hogy a
másikat ellopták tőle.
Richard hazavitte a fiút ismét a házához. Kegyesen, szeliden beszélt
hozzá. Egy kézzel meg nem ütötte, egy rossz szóval meg nem riasztotta.
Csupán azokat a rongyos ruhákat, a mikben rátalált, zárta egy szekrénybe
s ha a fiu visszaesési rohamokat tanusított, olyankor Richard e
rongyokat a szekrényből eléje tartotta:
– Ez az, a mit az önfejüségeddel szereztél magadnak!
Valami egy évig aztán töredelmesnek látszott. De meghunyászkodásán
észrevehető volt az alattomosság. Tettető volt és fondor.
Egy napon, mikor Richardnak hosszabb útra kellett menni, ismét eltünt.
Ezuttal nem vitt el magával semmit. Hanem annak a szekrénynek a zárába,
melyben ama rongyos ruhái álltak, bele volt törve egy kulcs.
Mintha azt a szekrényt akarta volna felnyitni, s aztán a nem hozzá való
kulcs tollát bele törte.
De hát mit akart azokkal a rongyos ruháival? Miért akart azokhoz ily
alattomosan hozzá jutni? Mi lehet azokban?
Richard csak akkor kezdett e rongyokra figyelmes lenni s átkutatta
azokat.
A felöltöny bélésébe bevarrva talált egy levelet.
Abban a levélben ez volt:
«A te gyámapád megölte a te apádat és kirabolta. Most azért tart
magánál, mert furdalja érte a lelkiismeret. Apád nagy úr volt: ezredes,
Palvicz Ottó. Anyád pedig előkelő úrhölgy Bécsben. Neked most úrnak
kellene lenned, nem pedig apád gyilkosának a kezét csókolnod.»
Richard könnyen kitalálhatta, hogy ki irta ezt a levelet? Ki az az
egyedűli lény a világon, a ki ily ördögi boszuállásra kész legyen ő
ellene és Palvicz Ottó gyermeke ellen?
Ez a levél változtatta meg Palvicz Károly kedélyét.
Richard még egyszer utána indult, hogy fölkeresi és visszahozza. Talán
fel is lehet majd a felől világosítani, mi e rejtélyből a való?
Nyomozta ismét az eltüntet, míg egyszer megtudta, hogy az anyja házához
menekült.
Hogyan talált oda?
A közmondás azt tartja, hogy titkok, a miket három ember tud, nem titkok
többé.
Palvicz Károly tehát haza talált az anyja házához.
Ott szívesen látták megjelenését; de nem hosszú időre.
Anyja iparkodott sorsáról gondoskodni, beadta a hadi tengerészethez.
Egy év múlva aztán kapott tőle Richard levelet, tele szánó-bánó
töredelemmel. Elmondta, minő rossz dolga van. Richard házánál a
legutolsó szolga úr ő hozzá képest. Itt mindenki üti-veri. És koplal.
Szidta az anyját, a ki ide beszerezte. A tizenötéves gyermek már itélt
az anyja fölött. Az egy világhölgy, kinek víg termeiben nincs helye egy
nagy kamasz fiunak. Szívtelen hölgy. A nagyanyját is elpusztította a
háztól, rábizonyítva, hogy megtébolyodott. Azt most az őrültek házában
tartja. Hát a fiával hogy bánt volna jobban? Őt is azzal a biztatással
bolondította, hogy majd hadapródnak adja be havi fizetéssel a
tengerészethez s közönséges matrózinasnak adta be. – Könyörög végre
Richardnak, hogy szabadítsa őt meg e helyzetéből. Váltsa ki onnan.
Örökre hű, engedelmes fia, szolgája fog lenni!
«A tengeren megtanul az ember imádkozni.»
Richard utána ment, kiváltotta.
De házához nem vitte többé. Beadta a legjobb hitelű nevelő-intézetbe.
Fizetett érte, a mit kértek.
Persze, hogy a fiu végiglakta Pest valamennyi nevelőintézetét. Sehol sem
tűrték meg félesztendőnél tovább.
Végre Richard nagyot gondolt: hazavitte magához. Azt tette fel, hogy
ebből a fiuból okvetlen derék embert fog faragni! Maga fogja őt nevelni.
Azontúl saját szobájában tartotta; mindenüvé magával vitte; oktatta,
tanította; közölte vele saját eszméit. Igyekezett őt szabadelvű,
magasröptü gondolatok által fölemelkedésre bírni.
A kísérletnek az lett a vége, hogy a fiu beárulta gyámapját, mint
veszélyes felforgatópárti főnököt. Akkor azokra épen rossz idők jártak.
Richardot befogták többekkel együtt, hurczolták, vallatták másfél
esztendeig; akkor aztán kibocsátották azzal az utasítással, hogy máskor
megválogassa az embereket, a kik előtt politikáról beszél, mikor a
levegő tele van provisoriummal.
Richard még akkor sem tudta elítélni gyámfiát, csak az «anyja vérét»
átkozta benne. És törte a fejét rajta, hogy mit gondoljon ki jövendőjére
nézve?
E gondtól megszabadult, mert a fiu azalatt beállt önkénytesnek. Úgy
híttak egy hirtelenében toborzott ezredet. Bevettek oda minden gyereket.
Onnan írt még azután csak keserves bűnbánó levelet Richardhoz. Ott nem
tetszett neki még az élet!
Már akkor nem ment érte Richard, csak a váltságdíjat küldte meg, a
mennyit kér az állam, azért, hogy elengedi valakinek hazája
védelmezését. A fiura pedig rábízta, hogy válaszszon magának valami
tisztességes életpályát. Akármi legyen az, számíthat az ő segélyére.
A fiu aztán választott is. A legtisztességesebbet. Beállt fináncznak.
Ott azután egészen jól érezte magát.
Richard utána járt, hogy sorsát ott is előre mozdítsa. Fölhasználta
befolyását az alkotmányos korszak férfiainál, hogy gyámfiának
előléptetését eszközölje. Azt el is érte. Palvicz Károly a hivatalnoki
osztályba emelkedett, s ott úgy látszott, hogy meg is ragadt.
Voltak ugyan apró, financzialis természetű kellemetlenségei, hanem
azokat a gyámatya rendesen elintézte, mielőtt kritikussá fajulhatott
volna a baj.
Így teltek el a napok, a míg nagykoruságát elérte.
Egy délelőtt, mikor a hosszú teremben, a mit bureaunak neveznek, több
kollegájával együtt szaporítja a számokat, jön be a bureau chefje s
mondja neki, hogy:
– Hallod-e te. Ide kinn van egy asszony, a ki téged keres.
– Fiatal?
– Nem tudom; a te brancheod a spiritus. Vedd az alcoholometert és méresd
meg.
– Elegáns?
– Tertia qualitæt.
Palvicz kiment az őt kereső nőhöz, ki az előszobában várt reá.
Kopott elegantiába öltözött, viselt fiatalságu nő volt az.
Mikor kilépett Palvicz Károly, a hölgy egyszerre nyakába borult és
elkezdett sírni.
– No no no, asszonyom. Csak csendesen. Hátha nem én vagyok az, a kit
keres.
– Palvicz Károly!
– Igen.
– Az én fiam!
– Teringettét, madám, mikor először volt szerencsém, akkor nem volt
ilyen kopott. De hát miben lehetek szolgálatjára?
– Oh! én nagyon szerencsétlen vagyok.
– Azt mindjárt gondoltam. De hát hova tette ön a szerencséjét?
– Koldussá lettem.
– Az szép mesterség. Csak értsen az ember hozzá. Még jövedelmi adó alá
sem esik. De hát hova tette ön a palotáját?
– Oh! a gonosz emberek, a hitelezők, elfoglalták tőlem.
– Átkozott hitelezők! Nem kellett volna velük ismeretséget kötni. De hát
én grófokat és bárókat is láttam a házadnál, persze, csak egy
pillanatra, a míg a tengerre nem küldtél. Azokat is a hitelezők vették
el?
– Oh! mikor az ember szerencsétlenségre jut, akkor senki sem akarja
megismerni.
– Látod, milyen bölcs lesz az ember, vége felé.
– És most nincs hová hajtanom a fejemet: egyedűl a te kebledre.
– No, azzal volna még rajtam csak segítve. Semmi sem hiányoznék a
boldogságomból, mint az, hogy most a nyakamra jőjj.
– Fiam! Édes fiam!
– Bezzeg, a míg jó dolgod volt, a míg gazdag voltál, nem mondtad, hogy
«fiam! édes fiam!» Én magam is alig élhetek. Én nem tudok neked adni egy
piczulát sem. Az ellen, hogy koldulj, in thesi, semmi kifogásom, hanem
hogy én tőlem koldulj, az ellen idején reklamálok.
– Ne szólj hozzám ily kegyetlenül, anyád vagyok.
– Én pedig annyi jót sem tehetek veled, a mennyit te tettél az anyáddal,
hogy vénségére az őrültek házába beszerezted; nekem nincs annyi
befolyásom.
– Károly! Fiam. Én cseléded leszek. Mosok rád! főzök, takarítok, csak
engedd, hogy meghúzhassam magamat egy fedél alatt.
– No hiszen csak ez a szerencse kellene nekem. Hogy megtudják itt ezek a
kuruczok, hogy te vagy az anyám. A nélkül is nagyon szeretnek. Tudod,
milyen elátkozott neved van ebben az országban! Minden gyerek tudja,
hogy miket tettél. Utoljára oda át is meggyülöltek, mert mikor már nem
kaptál tárgyat az árulkodásra, koholt összeesküvéseket jelentettél fel,
míg végre kikergettek mindenünnen, s most, mikor szerencsésen
egyesítetted magadban a nevetségest a gyülöletessel, ide jösz az én
hátamra, hogy vigyelek tovább. Nem viszlek én! Ha valaki megtudja, hogy
kivel ölelkezem itt, végem van. Ha neked egy hatost adok, nem kapom meg
a drágasági pótlékot, mint könnyelmü pazarló. Azt mondom, keress
magadnak valami gazdagabb fiut.
Egy öreg irodaszolga ott az előszobában nem állhatta meg szó nélkül ezt
a szívtelen beszédet.
– Ejh, ejh, uram; már csak mégis az anyjával nem kellene önnek így
beszélni.
Palvicz Károly rátekintett. Félénk volt. Akárki szembe szállt vele, nem
merte letorkolni, ha férfi volt.
– No jól van no! Itt most nem beszélhetek veled, mindenféle ember előtt;
hanem majd gyere el hozzám délután két órakor a szállásomra, ott aztán
majd kedélyesen diskurálhatunk. Nesze, itt a lakásom czíme.
Azzal odaadta a némbernek látogatójegyét s visszatért a bureauba.
– No’s ki volt az? kérdezék tőle a kiváncsi kollegák.
– Hát képzeljétek: megszaporodtam egy anyával!
– S mit csinálsz vele?
– Kiadom dajkaságba.
Nem sokára ismét bejött az iroda főnöke.
– Te Palvicz! Ma nagy szerencséd van. Gyámapád keresett.
– Hát mért nem jött be?
– Nem akart a dolgodban háborítani.
– Mit hozott?
– Pénzt.
– Sokat?
– Nagyon sokat.
– Kitelik tőle, a milyen bolond. Mennyi az a sok?
– Valami ötezer forint. Nesze, itt van.
Palvicz Károly bámulva vette át a levelet, melyben a pénz volt, s ez a
néhány sor:
«– Palvicz Károly! Ön nagykorú lett s ezzel én megszüntem önnek
gyámatyja lenni. Önnek atyja halála óráján nekem átadta vele volt
pénzét. Hogy mennyi volt az, meglátja ön az átvevő hadparancsnok
elismervényéből. Önnek atyja azt kivánta, hogy ez összeget, mikor ön
nagykoruvá lesz, kézbesítsem önnek. Azon idő óta takarékpénztárban
feküdt az, s a kamatok mindig hozzácsatoltattak. Most az egészet
kézbesítem önnek. Fordítsa hasznos czélra. Baradlay Richard.»
– Hahhó! kiálta fel Palvicz Károly. Quinterno! Egy braziliai nagybátya,
a ki meghalt! Bajtársak, ma mind Frohnernél ebédelünk. Lesz pezsgő,
osztriga. Oda jőjjetek három órakor, mindenkit megvendégelek ma.
– Még talán az édes anyját is! sugá neki a vén irodaszolga.
– No természetesen!
Azzal becsapta a sok számu könyveit. Szedte a kalapját, s futott a
bureauból. Nem is igyekeztek visszatartóztatni.
Hanem biz az nem vendégelte meg sem az anyját, sem a kollégáit sem
pezsgővel, sem osztrigával; hanem futott egyenesen haza, bőröndjét
összecsomagolta, s onnan a budai vasutra; ott kapott egy vegyes vonatot,
mely épen indulóban volt Trieszt felé, arra felült és hátra sem nézett
többet.
A kopott ruhás úrhölgy pedig pontban két órakor megjelent a fia
szállásán. Azt azonban zárva találta. A bérlő, kitől fia egy szobát
bírt, egy hátrahagyott névjegyet adott át neki, melyre ez volt írva:
«Madame!
Én megyek Amerikába: oda, remélem, nem tetszik utánam jönni!