Mikor aztán Richard elnyerte a mennyországot, úgy találta, hogy egyszer
le is kell szállni a földre.
Elővette kis feleségét és elkezdett neki földi dolgokról beszélni.
– Kedves kicsi feleségem. Tudod-e azt, hogy mi szegény emberek vagyunk?
Edith kinevette vele.
– Hogy volnánk mi szegény emberek? mikor nekem itt vagy te, teneked meg
itt vagyok én.
– Az két millió! Hanem kamat nélkül. Nekünk össze kell huznunk
kiadásainkat. Tudod-e, hogy mennyi az összes havi jövedelmünk? Összesen
száz forint. Ennyit kaphatok az anyámtól. Most maga is szükséget lát.
– Én nem tudom, mire lehet azt elkölteni? Hisz az tömérdek pénz!
– Most még egy dolgot kell neked őszintén elmondanom. Még ez a pénz se
mind a mienk. Nekem vannak itt e városban korábbi időkből becsületbeli
adósságaim. Apró tartozások, mikkel becsületes mesterembereknek,
szállítóknak vagyok lekötelezve. Boldog időkben csekélységek, számításba
sem jövő könnyű tartozások; most azonban súlyos terheim. Azokat a
szegény embereket én meg nem károsíthatom. Ki akarom őket elégíteni s
havi díjam felét átengedni nekik.
– Igen jó lesz, ötven forintból fejedelmileg lehet élni. Csak két tál
ételt főzök; magam leszek a szakácsné; majd meglátod, milyen jól főzök
én! csak egy bejáró cselédet tartok, a ki elmosogat, s kijövünk a
jövedelmeddel.
– Ez nem soká fog tartani. Én nem vesztegetem az időt hiába, valami
vasutnál, közintézetnél alkalmazást keresek s a hiányzó összeget
kiteremtem.
– Tudod mit? Eszünk egy tál ételt. Nem tartok semmi cselédet,
elmosogatok magam. Aztán maradj te nekem itthon s ne keress magadnak
semmi szolgálatot.
Richard összecsókolta a kedves feleséget s aztán átadott neki ötven
forintot, hogy próbálja meg hát azzal a gazdálkodást.
A kis menyecske elővette a papirt meg a plajbászt, elkezdett számítani:
mennyibe kerülnek a piaczi élelmi czikkek? s rájött, hogy még tizenöt
forint megmarad szállásra és ruházatra havonkint.
– Ez pompás költségvetés! Hanem azért még is kell valami dolog után
látnom. Gondold meg, hogy most még csak ketten vagyunk; de egyszer majd
okvetlenül hárman fogunk lenni.
– Eredj, te bohó!
– No, azért nem szükség elpirulnod. Hiszen máris hárman vagyunk. Palvicz
Ottó fiát ide kell már hozatnunk magunkhoz.
– Igazad van! Hát csak láss valami munka után. Majd én meg varrni fogok
pénzért.
– Oh! azt nem engedem. Azt az én kicsikém nem fogja tenni! Inkább
kétszer annyi munkát vállalok magamra.
– No az kellene! Hogy az egész nap ne légy az enyim. Majd megosztozunk.
Abban aztán megegyeztek, hogy majd megosztoznak a keserűjén úgy, mint a
hogy az édesén megosztoztak.
Richard engedelmet kért egy pár órára elmehetni hazulról, míg dolog után
lát. Edith szabadságot adott neki, megparancsolva, hogy egy órakor
itthon legyen, mert várni fogja az ebéddel.
Egyetlen egy főző-edénye volt s egy svéd kályhája a szobájában tűzhely
gyanánt. Azon elébb megfőzte a levest abban az egy edényben: azt
félretette a kályha egyik osztályába a melegre egy csuporba; azután
megfőzte ugyanazon edényben a hushoz való mártást; azt is félretette egy
csészében; végre ugyanazon edényben elkészítette a tésztaneműt. Oly
izletes volt minden, oly finom és kinálkozó.
Mikor pontban egy órakor hazaérkezett Richard, a kész ebéd várta.
De jól is ízlett! Richard evett, mint egy farkas!
«A császár nem ebédelt jobban!»
S ezt nem a dynastia iránti tiszteletlenségből szokta mondani a népajk,
hanem hogy annál jobban megdicsérje vele a «szép asszony főztét».
S mennyire tetszik ez az asszonyoknak!
A símára kitörült tányér: az a művésznő koszorúja.
Hiszen ez pompás ebéd volt! Harminczöt krajczárból!
Ilyet nem mindennap ettünk «nagyságos úr korunkban!» (Kivált mikor Pál
úr volt a szakács! Isten nyugosztalja!)
De meg is érdemlette Richard a jó ebédet. Jó eredménynyel járt. Kapott
alkalmazást egy gépgyárnál, nappali szolgálatra, havi ötven forinttal.
Az már aztán dicsőség.
Lám, első Péter czár is, mikor egy napon beállt napszámosnak s a kapott
bérből egy sajtot vitt haza a feleségének, milyen büszkén mondá Katalin
czárnénak: «Látod, hogy el tudnálak tartani, ha czár nem volnék is!»
Még más dolgokban is eljárt Richard.
Volt a porczellán-utczai zsibárusnál. Felkérte a jó Salamont, hogy
rendezze pénzügyeit. Vegye kezébe a hitelezőivel való egyezkedést. Egy
pár ezer forintra megy biz a tartozás: de talán ráállnak a
részletfizetésre. Megkapják az utolsó fillérig követeléseiket.
Az öreg Salamon azt igérte, hogy eljön egy és két óra között, mikor be
szokott zárva lenni a boltja.
Pontos volt az öreg. Fél kettőkor hangzott a csoszogása az ajtó előtt.
Edith még akkor törölgette el az ebédhez használt étszereket. Az ablakok
ki voltak nyitva, hogy friss lég jőjjön be az egyetlen szobába, mely
egyuttal konyha is.
– Ah, szép asszonyság, szólt az öreg zsibárus nagyokat bókolva, engedje
meg, hogy megcsókoljam a szép kezeit. Örömest csókolom meg azon kezet, a
melyik dolgozik. Sokkal örömestebb, mint a melyik a legyezőt forgatja.
Ah, önök itt igen szépen laknak! Szűkecskén, de annál közelebb
egymáshoz. Azt hiszem, nem igen ijednek meg ilyen magánosan. Itt
legalább nem igen lehet titkolózni egymás előtt. Az ilyen szűk
szállásnak is megvan a maga előnye. Az embereknek nem igen kell benne
egymást keresni. Aztán sok jó ember elfér egy kis helyen. Az Isten
áldása legyen rajta. Tehát ha megengedi alezredes úr! Kérem: nekem
mindig alezredes úr lesz. Itt nem hallja senki. Lássunk hozzá, a miért
ide parancsolni méltóztatott, lássunk az ügyletünkhöz. Kérem, ha nincs
több egy széknél, én állhatok.
De előkerült a másik is. Biz azt pohárszéknek használták. Nekik
kettőjüknek egy szék is elég volt. Ha Richard ült rajta, akkor Edith az
ölében ült. (Erre a találmányra lehetne pátenst kérni.)
– Tehát kezdjük az elején, alezredes úr. Az asszonyságot nem fogja
sérteni a dolgunk. Én is hiszem. Egy szív egy lélek.
A szatócs elővette zsebéből a papirba csavart krétát.
– Tehát legyen ön olyan kegyes: sziveskedjék nekem feldiktálni, kiknek
tartozik?
Richardnak e dologban jó emlékezete volt. Eszébe jutott minden
hitelezője, a legcsekélyebb tartozás is. Salamon irta azokat egymás alá
az asztalra.
– Nagy összeg, tetemes summa pénz, szólt, szemöldeivel mozgatva kerek
sipkáját, Salamon. Erőszakos nagy tömeg pénz! Hm, hm!
És egyet szippantott fekete burnótos szelenczéjéből. Megkinálta Edithet
is. Az megköszönte. Nem szereti a tubákot.
– Majd megszokja, ha a férj sokszor nem lesz itthon. A jó asszonyok mind
rászoknak a tubákra. Az bizonyítja, hogy hívek a férjeikhez. No majd
később. Hát alezredes úr, én úgy gondolom, hogy ön még nem volt teljes
koru, mikor ezeket az adósságokat csinálta.
– De teljes becsületű mindig voltam!
– Ah! Ez már nagy mondás. Ezt már fel lehet jegyezni. «A becsületem soha
se volt kiskorú!» Lássa, nagyságos asszony, ilyen ember ez az ön férje.
Tékozló fiu! A becsületét többre becsüli kétezer forintnál. Ne szeresse
őt!
Edith válaszul nevetett és megcsókolta Richardot.
– Jól van, alezredes úr, hanem hát van egy bevett szokás. Mindennapos.
Úgy híják, hogy Vergleichsverfahren. Az ember kiegyezik a hitelezőivel
bizonyos százalékban. Azok is engednek, örülnek, ha az elveszettnek hitt
pénz egy részét megkapják. Ez igen tisztességes alku.
– De én nem állok bele. Forintot forintért, a hogy én kaptam, a hogy
nekem adták. Én azon szegény emberektől, kik az én becsületemben bíztak,
kik hittek szavamban, egy fillért sem vonhatok el, s a becsületemből
perczenteket nem engedek le. Inkább magam szükölködöm.
– Javíthatatlan ember! – Pedig már látja: családja van. – Jobb
gondolatokra kellene jönnie. – Jól van, no; nem szóltam semmit. – Ha
most kard volna az oldalán, hogy csörömpölne vele! – Hát most adja elő,
miből fogjuk mind ezt fedezni? Miből fogjuk törleszteni?
Azzal két rubrikát huzott az asztalon a krétával, a tele lajstrom fölé
irta, hogy: «Soll», az üres fölé, hogy: «Haben».
– Tehát legelőször is anyámtól kapok havonkint száz forintot, annak
felét a törlesztésre fordítom.
– Felét? És beleegyezik a nagyságos asszony?
– Oh igen! sietett válaszolni Edith.
Salamon felirta azt az összeget a «Haben» alá.
– Azután ötven forint havi díjt kapok a gépgyári munkám után, ennek
felét szintén a törlesztésre adom, másik fele marad nőmnek ruházatra.
– Ah minek az nekem? szólt bele Edith. Hiszen jó anyánk annyi ruhát
küldött ajándékba nekem, hogy soha el nem szakgatom. Irasd be az
összeget egészen.
És addig erőszakoskodott, míg azt a teljes összeget be nem irta Salamon
a «Haben» rovatba.
Akkor aztán az öreg szatócs feltolta könyökéig a kabátja ujját, mintha
valami nagyot akarna kanyarítani, a mihez hozzákészülés kell és mondá:
– Ehhez járul már most még Liedenwall Edith kisasszony menyasszonyi
hozománya: háromszázezer ezüst forint.
És aláirta számokkal vastagon: 300,000 forint.
Mind a ketten ránéztek, hogy minő tréfa ez?
Akkor a vén szatócs felállt és megfogta mind a kettőnek kezét.
– Asszonyom! Uram! Én önöknek szerencsét kivánok egymáshoz. Önök
megérdemelték egymást. A mit mondtam, a mit ide irtam, az komoly dolog.
Es már most tudják meg tőlem eddigi viszontagságaiknak egész titkát.
Üljenek le ide mellém, kérem. Van még egy szék. A hogy szokták: ketten
egy székre. Én azt szeretem látni.
«A mit önők kiálltak, kezdé a szatócs, az nem volt ingyen. Annak nagy
volt a díja. Egy kapitális! Mert ne higyjék azt, hogy valaki csak azért
tesz rosszat, mert az őtet mulattatja. Azért szokás rosszat tenni, mert
az nagy perczentet hajt. Ezt tartják. Én nem tartom. Én azt mondom, hogy
becsületesnek lenni a legjobb üzlet. Itt a példa. De hát hadd kezdjem az
elején. Önöknek egy nagybátyjuk volt, Plankenhorst Alfréd, gazdag ember,
agglegény. Sajátságos büszke ember. Én ismertem jól, mert bankárja
voltam, pénzét kezeltem; minden családi ügyébe be voltam avatva.»
«Az öreg báró egy végrendeletet tett, melyben minden vagyonát: bécsi
palotáját és tőkepénzét unokahugainak, Plankenhorstné asszonynak és
leányának hagyományozta.»
«Az öreg úr sokáig élt. Az öreg emberek rendesen sokáig élnek, kivált ha
gazdagok; a hosszú idő alatt az ifju leány valami törvényes félreértésbe
keveredett szerelem dolgában, a mit az ügyvédek úgy neveznek, hogy «az
executiónál kezdte a processust».
«No, megtörtént. Nem ritka eset az.»
«Hanem az öreg bárók az ilyesmiben nagyon scrupulosusok. Először, mert
öregek, másodszor, mert bárók.»
«Plankenhorst Alfréd más végrendeletet készített. Fölkereste egy
távolabbi rokonának árván maradt kis leányát, Liedenwall Edith
kisasszonyt, s azt Plankenhorsték nevelésére bízta.»
«És aztán a másik végrendelete így hangzott:
«Ha Plankenhorst Alfonsine becsülettel férjhez megy és rangjához illő
állással elfeledteti tévedését, akkor a tőkepénznek kapja meg felét.»
«Ha aztán Liedenwall Edith is férjhez megy, tisztességes emberhez, kapja
az összeg másik felét.»
«Ha Liedenwall Edith elébb férjhez megy, legyen az összeg egészen az
övé.»
«Ha Liedenwall Edith férj nélkül marad, ha kolostorba megy, vagy oly
bukást követ el, melyet a jó világ meg nem bocsát: az egész összeg a
Brigitta-szűzek kolostoráé legyen s annak csak kamatjait élvezzék, a míg
élnek a Plankenhorst úrnők.»
«Nem lett volna szabad e végrendeletről senkinek tudni, egyedül nekem,
ki annak végrehajtásával voltam megbízva; de a titkár, ki azt leirta,
elárulta azt a Plankenhorst-nőknek. Azok tudták.»
«És már most gondoljanak önök azon eseményeken végig, a mik önök közt
történtek és meg fogják találni mindennek a magyarázatát: legelső
találkozásuktól legutolsó kiűzetésükig.»
«Mikor bezárták önöket egy magára hagyott lakásba, egyedűl. Mikor
Baradlay Richardot el akarták ölni, mint Liedenwall Edith vőlegényét.
Mikor Liedenwall Edithet a kétségbeeséssel akarták oda űzni, hogy
felvegye a zárdaszűzek fátyolát; mikor a bőszült, lázongó csőcseléket
ráuszították a Brigitták kolostorára, melyben Liedenwall Edith volt.
Midőn kifenték a hóhér pallosát Liedenwall Edith vőlegénye számára.
Miért volt? Pénzért volt! Az ördög nem dolgozik száz perczenten alul!»
«Én mindezt láttam, tudtam, figyelemmel kisértem. Oh! nekünk, porban
csúszó embereknek nagyon jó politziánk van. Belátunk a házakba, a
szívekbe. Még a zsebekbe is!»
«Ez az utolsó a legérzőbb organum. Minden ér, minden ideg beleszolgál.»
«Önöket ez a felfedezés meg fogja nyugtatni az emberiség iránti
hitükben.»
«Az emberek nem rosszak ingyen: csak úgy a rosszaság szeretetéből.»
«Hazugság az, hogy a sátán rossz lélek; – csak éhes lélek.»
«Ha hasznot nem várna belőle, nem tenne semmi rosszat, otthon heverne és
pihentetné a testét.»
«A legelső rossz tette is spekuláczió volt.»
«Mikor az almát megetette az első asszonynyal, így spekulált: Ha örökké
csak az a két ember lesz a világon, ezek után én igen szegényül fogok
megélni. Legyen belőlük ezer millió. Akkor aztán nekem is jut egy kis
komfort.»
«Azért én az ördögöt nem úgy itélem meg, mint más. Neki is joga van
élni. «Leben und leben lassen.» Hanem aztán érje be a maga apanageával.
Hiszen van tágas kvártélya és fütőszere! Ez elég szép!»
«Plankenhorstéknak megmarad a belvárosi házuk. Az is szép birtok. Annak
ugyan ők tíz esztendő alatt végére fognak járni. De hát uram Isten!
olyan idő van-e most, a mikor még valaki a tíz esztendő utáni dolgokra
is gondol?»
«A ki a mezők liliomait és a ki a ballet hölgyeit ruházza, majd
gondoskodni fog Alfonsineról is.»
«Mi nem fogjuk irigyelni a szerencséjét.»
«Hiszen mi nekünk magunknak is annyi van, hogy még ebben az óriási nagy
teremben sem férne el, ha magunkban nem tartanók.»
– Nos hát alezredes úr! alezredesné asszonyság! tetszik-e önöknek így az
ügyek elintézése?