A diadal ragyogásával arczán, szemeiben a kéj kielégített mámorával veté
oda a tudósítást Edith elé Plankenhorst Alfonsine.
– Itt van, olvasd.
A szegény leány, mint bárány a tigris előtt, nem védte magát, nem
reszketett, csak lecsüggeszté fejét.
A tudósítás Baradlay Eugen, alias Ödön, volt kormánybiztos halálát
hirdeté – hitelesen – hivatalosan.
Azt Edith nem ismerte. A valódit.
Mégis úgy fájt érte a szive. Egyik testvér.
De nem merte megsiratni. Az bűn! Paragrafusok vannak, a mik tiltják.
A szép furia pedig rózsapiros ajkait felhúzva szép fehér fogsorairól, s
villogó nagy szemeit kerekre felnyitva, e szókat sugá rokona fülébe:
– Egyet már megöltem!
És összeszorított öklével a levegőbe sujtott, mintha az szorítaná a
láthatatlan tőrt, melynek mérgezett hegye eléri bárminő távolból is
áldozatait.
– Ezt már megöltem. Én! S öklével kebelére ütött, arra a csodaszép
kebelre, melyben egy mennyország lakhatnék, tele angyalokkal.
Azután megragadta kezével Edith vállát és szemeit annak szemeibe
sugároztatva, szólt:
– A pap leánya már özvegy. – Most már következik a másik. Most
következik a tied!
És elég kegyetlen volt egy göngyöleget ajándékozni Edithnek, melynek
tartalma egy vég fekete krepon volt.
– Itt van gyászruhád kelméje, varrd meg!
És Edith megköszönte az ajándékot.
… Ha tudta volna Alfonsine, kit ölt meg? Azt, kit csókjaival halmozott
el egykor; ki őt legjobban szerette valaha; ki szerette halála órájáig,
és még akkor is megbocsátott neki, midőn kezére ismert a kézben, mely
sírba fekteti.