Hát Richardnak nem adott hírt Jenő?
Oh igen. Az is ugyanazon épületben volt fogoly, a hol ő.
A börtönnek volt egy távirdája, mely átszolgált valamennyi czellán; mely
folyvást működött, melynek útját nem lehet állani, melytől a foglyokat
semmi hatalommal meg nem lehetett fosztani. Ez a távirda volt: a fal.
Nincs olyan vastag fal, a melyen a kopogtatás át ne hallassék.
Mikor aztán egyet kopogtak a szomszéd czellából a falon, az volt az «A»;
mikor kettőt hirtelen egymás után, az volt a «B»; a három koppantás a
«C», és így tovább az egész alphabet.
(Megbocsáss, tűrelmes olvasóm, hogy ennyi ábéczére tanítalak, ebből a
«nagy» iskolából.)
Ez a táviratozás feltartóztathatlan volt, körüljárta az egész épületet.
Megértette azt mindenki és beletanult az első napon, és járt folyvást a
néma beszélgetés. Egy kérdés, mely kiindult az épület egyik szárnyából
és ment tovább, egyik szobától a másiknak adva, míg rátalált arra a
szobára, a melyből a feleletet megadták rá s akkor ismét végig ment a
kérdezőig.
Azon a napon, mely Jenőre nézve utolsó naplemente volt, ez a kérdés
járta végig a falakat:
«Mi lett?»
Vissza rá a válasz:
«Halálítélet.»
«Ki?»
«Baradlay.»
«Melyik?»
«Az öreg.»
Richard szobáján is keresztül ment e cryptogramm, s ő újra kérdezett:
Még egyszer ismétlé a válaszadó fal:
«Az öreg.»
Richard pedig Jenő öcscsét szokta mindig «az öreg»-nek híni. Gyöngédség,
tréfa s Jenő komoly magaviseletének jellemzése volt ez elnevezésben, a
mi fiatal emberek között szokásos.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Ha az, a mit azon falak egy időben egymásnak beszéltek, mind
basreliefnek maradt volna meg rajtuk, azokból többet olvashatnának le a
régiségbuvárok, mint Ninive falairól!