A teljhatalmú kormányzónak fejgörcsei vannak. Brescia ostroma alatt
kapta azokat.
Mikor bevonult az elfoglalt városba, egy ablakból valami szerzetes
kétcsövű fegyverrel kétszer lőtt a fejéhez. Nem találta.
Megtorlásul a tábornok hekatombét csinált a város fő-fő polgáraiból.
Hanem a fejét mégis eltalálta valami.
A rettenetes fejgörcs, melynek lüktetései alatt, mintha mindazon golyó
találkozót adna egymásnak az ő agyában, a mit ő «izent» másoknak.
Ily óráiban a nagy embernek félelem hozzá közeledni.
Őrjöng a fájdalomtól s legkedvesebb emberére is dühös.
Mindenkiben hibát talál, mindenkire gyanakszik, senkinek nem irgalmaz.
Hisz az ő fejének sem irgalmaz az a láthatatlan dæmon, a ki kínpadra
feszíti a hatalmast; homloka körül csavarja a spanyol diadémot, s
kalapácsokkal üti halántékait; ki forró pokollégbe mártja bele fejét, és
szemei előtt tűzzel festi ki a világot.
Hasztalanul jönnek hozzá ilyenkor kegyelemért, hasztalanul magyarázzák
előtte a napfényű igazságot! Hát az ő kínzója kegyelmez-e neki? hát az ő
torturájának van-e valami igazság irva a gyógyszerekben?
És ezen ember tartott törvényt egy legyőzött nemzet felett.
A kínzó fejgörcsöknek egy ily órájában, este későn, a gyötrött ember
egyedül ült szobájában s tizedszer vágta földhöz az orvosságot, a mit
tízszer megújíttatott egy nap.
Ilyenkor senkinek sem volt szabad hozzá bejönni. Még az orvosokat is
kikergette. Miért nem tudják legyőzni az ő üldözőjét?
Ágyba nem fekhetett, mert úgy ki nem állta a rohamos fájdalmat. Fennült,
vagy járkált.
Komornyikja mégis be mert hozzá jönni lábhegyen.
– Mi az? rivallt rá egy háborgatott tigris haragjával a nagy ember.
– Valaki akar excellentiáddal beszélni.
– Űzd el.
– Egy nő.
– Pokolba valamennyi jajveszékelő asszonynyal! Ma nem akarok nyafogó
pofákat látni. Ma kirugom, a ki könyörög. Semmi nőt nem fogadok el.
Sok nő taposta azon időben az ő küszöbét. Gyászruhás nők.
– Az a hölgy Plankenhorst Alfonsine bárónő, bátorkodék a komornyik
megjegyezni.
– Hát az nem maradhat a pokolban? Éjjel van nálam látogatás ideje? Meg
Alfonsine baronessenél.
– Azt mondja, hogy legsürgetősebb beszéde van excellentiáddal, rögtön és
ha félholtan fekszik is, beszélnie kell.
– Erős jellemű dáma. Jó. Bocsásd be. Hisz ez nem nő, hanem ördög.
Azután leült karszékébe, feje kendővel bekötve: úgy várta látogatónéját.
Alfonsine úti köntösben lépett be hozzá s gondosan betette maga után az
ajtót.
– Kérem, baronesse, a mit mondani akar, csak röviden; mert a fejem fáj.
– Röviden fogok szólani, tábornagy úr; ma tudtam meg, hogy ön föl fog
mentetni Magyarország kormányzóságától.
– Hah! – A beteg embernek ez egy ágyúlövés volt az agyán keresztül. –
Én? és miért?
– Végét kell szakítani a szigornak, a mit ön eddig gyakorolt, s
felvilágosítani róla a világot, hogy ez nem a kormánypolitika hibája,
hanem személyi túlbuzgalom.
A beteg ember két tenyerét halántékaira nyomta. Valami ki akart törni
azokon.
– Holnapon túl más rendszer álland be, más tényezőkkel. A halálbüntetés
megszünik, s csak fogságot fognak azontúl az elitéltekre mérni.
– Ah! Nagyon köszönöm önnek ezt a hírt baronesse, nagyon köszönöm!
– Előre siettem, hogy önt jókor értesíthessem. Holnap reggel megkapja ön
felmentetését, még egy éjszaka van hátra, a mi alatt önnek tennie lehet.
– Tenni fogok! Arra esküszöm!
– Ön tudja, minő fogadás köt engemet önhöz? A boszú. Megalázva,
széttiporva látni azokat az embereket, kik bennünket megtámadtak,
kigúnyoltak, kik elpusztításunkra összeesküdtek. Kiírtani azt a
javíthatlan ivadékot, mely, ha életben marad, újra fölemeli a fejét,
újra harapni fog. Megboszúlni azt a sok nemes vért, mely végig öntözte
ez átkozott földet. Ezért imádom önt; mert önnek ez kezében volt, és
megtette azt.
– Igen! Ön is sokat mozdított elő e munkában. Jobb fölfedező rendőrsége
nem lehet egy miniszternek, mint ön volt nekem. Ön minden adatot össze
tudott szerezni; minden gúnydalt felhajhászott, mely a nagyok ellen ki
volt adva, s a mi a bűnbocsánatnak legjobban útját állja. Mert a sebet
még megbocsátjuk, de a pasquillt soha. Ön jól működött a tűzrakásban.
Valóban szükséges, hogy legyenek ilyen lények a nap körül, mint ön, a
kik elfogják a napvilágot s árnyékot vetnek a földre; a kik mérget
csepegtetnek a sebekbe és boszúterveket koholnak ki, mik férfi agyában
soha meg nem születtek volna. Asszonyok, kiket megszállt az ördög lelke.
– Ön hizeleg nekem, tábornagy. Én büszke vagyok arra, hogy gyűlöletem
álmait én álmodtam.
– És jó, hogy van egy félőrült ember, kit gyehennai fejgörcsök kínoznak,
s a ki olyankor, midőn egész vére a fejében forr, mikor ez égő katlanban
agyveleje megfő, képes a saját testvérét lelövetni; jó, hogy van ilyen
ember, a ki az ön álmait megvalósítja. Most épen ilyen órái vannak. A
világ vértengerben úszik körülötte. S az égő fej szomjazza az egész
vértengert! Holnap reggelre tán elmúlik a kín, holnap reggelre már
elmúlik a hatalom. Mit tegyek ez idő alatt, angyal arczú szép hölgy?
– Mindent! A százfejű hydrának most egy nyaka van. Ez a nyak az ön
kezében. Egy szorítás e kéztől, s a munka be van fejezve. Akkor aztán
repülhet a kegyelem galambja az olajággal. A denevérszárny gyorsabban
repült!
– Tehát sietni kell, ugy-e? használni a rövid időt? Úgy lesz! Most tíz
óra van. Holnap tíz óránál hamarább a futár nem érkezik. Fél nap idő.
Nem fél «nap», egy egész «éj». Sok éjszakát lehet csinálni egy
éjszakából, ugy-e, kisasszony?
A nagy férfiu csöngetett.
– Hadsegédem jőjjön be!
A hivatott megjelent.
– Menjen ön sietve a főhadbíró-ezredeshez. Mondja neki, parancsolom,
hogy ma 12 óra előtt minden hadbíró készen legyen a keze alatti
perekkel. Tizenkét órakor összeüljön minden hadi törvényszék. Reggeli
három órakor minden itélet itt legyen nálam. Reggel öt órakor minden
vádlott készen legyen itélete meghallgatására. A helyőrség fegyverben
álljon. Sietve!
Mikor a hadsegéd eltávozott, a hatalmas ember Alfonsinehez fordult.
– Meg van ön elégedve a gyorsasággal?
Alfonsine mást kérdezett tőle.
– Közöttük van-e Baradlay Richard?
– A legelsők között van.
– El ne felejtse ön, tábornagy, hogy ez az egy ember több kárt tett
nekünk, mint mások ezeren; hogy úgy gázolt legjobb hőseink vérében, mint
az öldöklés dæmona. Hogy még a hadi törvényszéknek is szeme közé
nevetett, s beszélt hozzájuk, mint Coriolán a volskusokhoz. És hogy a
leghatározottabb ellenség, ki mindent újra kezdeni képes, a míg él.
– Mindent tudok felőle, baronesse. Első sorban áll a följegyzettek
között.
Alfonsinenak meg volt az a gyönyöre, hogy egy hosszú sorban olvashassa
Baradlay Richard nevét, vörös tintával kétszer aláhuzva.
Piros vére legyen a harmadik!
– És most köszönöm a jókor hozott hírt, kisasszony! Nagyon köszönöm.
Mikor ön jött, még csak szét akart szakadni a fejem, most már úgy érzem,
mintha az összecsapódó földteke és üstökös közé volna szorulva. Most már
hagyjon magamra. Valamit tépnem kell, a mi a kezem közé akad, s ilyenkor
nem jó közelemben lenni.
– Jó éjszakát!
– Hahaha! Átkozott jó éjszaka vár rám. Szerencsés útat.
– Az enyim az.
A delnő eltávozott.
A fejgörcsös ember csakugyan talált valamit, a mit összetépjen.
(Azon napokban híre futamodott, hogy szállására tolvajok törtek be, s
minden kardbojtját ellopták. Egyebet semmit. Hihetetlen történet.)
Egész éjjel nyugtalanul járt fel s alá szobájában s nehéz nyögése,
hörgése, feljajdulása keresztül hallatszott a kettős ajtón.
Plankenhorst Alfonsine sem hunyta le az éjjel szemeit. A rémes öröm, a
bűvös izgatottság elűzte kebléről az álom malasztját.
És korán reggel a hajnali vonattal vissza akart utazni Bécsbe.
Ez még csak előérzete a gyönyörnek, a mit érez. A kéj otthon vár reá. A
másik leánynak a kétségbeesése.
Ébren számlálta az órákat.
Most tizenkét óra… Most ülnek össze a hadi törvényszékek… Most olvassák
fel a vádlott előtt a vádpontokat… Most kérdik tőle: van-e valami
védelmed a világon?… Nincs… Most visszaviszik börtönébe.
Most egy óra… Tanakodnak fölötte… Nincs a ki egy szóval tudná
mentegetni… Mostan szavaznak…
Két óra… az itéleteket mostan irják… Nagy sietve viszik a teljhatalmú
úrhoz.
Három óra. A fejgörcsös ember minden itéletnek aláirja nevét. Tüzet lát
maga előtt. Tűzlapra ir vérbetűket.
Négy óra… Minden készen van… A ki tudott az éjjel aludni, felköltik…
Megmondják neki, hogy nézze meg még egyszer, milyen szép ez a világ… A
pirkadó hajnal, a halványodó csillagok… Még egyszer, és aztán soha
többé.
Nem maradhatott a falak között tovább. Bérkocsija ott várt rá a
vendéglőudvarban egész éjjel. Úti podgyászát levitette s a
főhadbiró-ezredes lakása elé hajtatott. Az is jó ismerőse volt. Mint a
sírásónak a halotthordó. – Tudta, hogy most ébren és otthon találja.
Bebocsáták hozzá. Féltek tőle, mint a vampyrtól.
Az pedig egy igen komoly, hidegvérű, kevés szavú férfi volt.
– Vége van az éjjeli munkának? kérdé Alfonsine.
– Vége.
– Mi van az itéletekben?
– Halál.
– Mindenkiében?
– Kivétel nélkül.
– Baradlay Richard?
– Köztük van.
– El van itélve?
– Halálra.
Alfonsine megszorítá a férfi kezét.
– Jó éjszakát!
Az nem adta vissza hideg kezével a szorítást s azt mondá:
– Reggel van.
Hiszen nem neki szólt sem az üdvözlet, sem a forró kéz görcsszorítása.
Alfonsine sietett a vasúthoz. A vonat korán indul. Az öt órai harangszót
ott hallotta.
Ez a lélekharang neki.
Most olvassák fel itéletét… Most fordítja arczát az ablakon bemosolygó
hajnal felé s kér tőle egy kis pírt kölcsön… Most törik el feje fölött a
pálczát… «Istennél a kegyelem!» – Denevérszárny, repülhetsz!
E közben a nap tányéra a láthatár fölé emelkedék. A vonat körül utas nép
sürgött-forgott, helyezkedett s beszélt arról, hogy milyen hideg van ma
reggel.
Alfonsine nem érezte azt. Még nyakkendőjét is leveté, hősége volt. Hátat
fordított a napnak, úgy nézett vissza a ködös városra. Tán azt várta,
hogy egyszer csak e párázatból egy ködarcz fog kiemelkedni,
felhőhomálylyal rajzolva, s annak még egyszer utoljára a szeme közé fog
nevethetni.
A vonat tovarobogott.
Negyven percz volt öt óra után.