Most már aztán szabad!
Szabad az anyának gyermeke véres öltönyével őrjöngve végigrohanni
termein, míg a kőszivű férj arczképe elé jut, ott leroskadni a földre,
és zokogva mutatni fel előtte azt az öltönyt.
«Nézd!… Nézd!… Nézd!…»
És azután csókjaival elhalmozni, könyeiben megfüröszteni azt a drága
öltönyt.
«Ő volt legkedvesebb fiam!»
Szabad neki őrjöngve feleselni a képpel.
«Miért vetted el? Te vetted el tőlem! Vétett ez valakinek valamit a nap
alatt? Ártatlan volt, mint egy gyermek, mint egy leány! Nem szeretett
úgy engem senki, mint ő, soha! Mellettem volt, míg gyermek volt, s
eljött hívásomra, mint férfi: otthagyta kedvesét, rangját, dicsőségét,
hogy velem jőjjön. Miért kellett ennek meghalni? Miért kellett ennek a
szivét megszakítani? a ki szelid volt, mint egy galamb; csak mosolygott,
ha bántotta valaki; soha harag nem lakott ebben a szívben! – Én űztem őt
a halálba? Az nem igaz! Én nem űztem őt oda. – Igaz, hogy nehéz szó
volt, a mivel elbocsátám: «nem azokat a fiaimat siratom, a kik
elvesznek, hanem téged, a ki megmaradtál!» – De azért nem kellett volna
neki én rajtam olyan rettentő boszút állni! – Ez a gondolat nem
támadhatott az ő lelkében. – Ezt te sugalltad neki. – Ez egészen a te
rettentő szívedben szülemlett gondolatokhoz hasonlít. – Le akartál a
földre zúzni; itt fekszem. Lábad alá akartál tiporni; ott vagyok. – El
akartad velem ismertetni, hogy holtod után is megverhetsz kezeddel;
érzem; vonaglom alatta. – Nem hazudok előtted emberfölötti erőt,
nyomorult vagyok. Nyomorult, a milyen csak egy anya lehet, a ki temet.
Te pedig kegyetlen vagy, mint egy apa, ki fiait maga után hívja. – Oh
ismerj velem irgalmat. – Nem küzdök veled, meghódolok. – Ne vidd el a
többit! – Másik fiam is ott áll, ugyanazon sír szélén; ne taszítsd bele
rettentő kezeddel. Ne hívd el, ne hordd el tőlem egyenkint valamenynyit.
Ne látogass meg így, a mint fogadtad halálos órádban. – Én jót akartam.
Isten a tanúm. Nem tudtam én, hogy ez így fájni fog.»
És ott maradt ájultan az arczkép előtt.
… Ez is szabad volt.
Az arczkép pedig nem válaszolt semmit.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A végzet betölt; megváltozhatlan volt. Most már hasztalan lett volna
Ödönnek előállani és belekiáltani a világba: «Én vagyok az; nem a
másik!»
Nemcsak oktalanság lett volna az most már, de kegyetlenség saját
családjához, melynek most már ő egyedüli fentartója.
Nem maradt hátra más, mint tisztelettel hajolni meg a magát feláldozott
testvér emléke előtt.
«Ő volt közöttünk az egyedüli hős.»
S ezt jól mondta: mert meghalni egy ügyért, melyet imádunk, s melyben
hiszünk: – emberi becsvágy; ámde meghalni egy ügyért, melyet imádunk, de
melyben soha sem hittünk: ember fölötti áldozat.
Amazok «derék emberek», de ez a «hős».
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Derült-e ki valaha e véres tévedés? Meglehet! Mind a két félnek annyi
elrejteni valója volt abban a titokban, hogy egyik sem hiresztelhette
el. Mire aztán kiderülhetett e szent csalás, akkorra már oly egyhangúlag
riadt fel az egész világ kárhoztató szava e tények felett, hogy a
megtörténtet és meg nem történtet örömest a feledékenységnek engedték.
És elvégre – egy ember tényeért egy ember kiszenvedett. Az adósság le
volt fizetve. Ödön már «bene latet» (jól rejtve van).
Meg van cserélve a szerep egy varázsló pillanatban; amazé lett a hősi
vég: neki maradt a csendes munka, a világtól elvonult szemlélődés, a
jobb időkre váró remény, a hallgató élet.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
De hátra van még Richard!