A ki hozzákezd a futáshoz, azt megragadja a futás vágya.
Mint a forgó szél, mint az örvény, mint a szédület ragadja magával
tovább. Beleszeret a futásba.
A hajnal a puszta közepén találta Ödönt. Sík, emberlaktalan róna
közepett.
Köröskörül csak puszta föld és puszta ég.
Az égen egyedül kóvályog egy pusztai sas; a síkon egyedül üget egy
magános lovag.
Út nem látszik a pusztán. Kopár, egyforma, sivatag az mindenfelé.
Csak nagy távolban látszik két egymásnak fordult kútgém; együtt egy nagy
«M» betüt képezve. Talán az is azt jelenti, hogy «Memento mori»?
Ödön a kútgémek felé irányozá a lovat. Az is szomjas volt s gyorsabban
ügetett.
A kúthoz érve, Ödön vizet merített a vödörrel; megitatta Ljubiczát s
aztán nyakára dobta a kantárszárat, hadd menjen legelni. Keressen
magának valamit a pusztán.
Pedig az nagyon vendégszerettelen puszta volt.
A nyári hő nap kéreggé aszalta a föld felszínét, össze volt az
repedezve. A kút körül máskor vizenyős hely lehetett, a belesüppedt
marhanyomok bizonyítják, hanem a körül tengődő timpó nagyon megbánta,
hogy hitt a tavaszi mocsárnak s kihajtotta ezüstös leveleit. Odább
szikes avar terül nagy messzeségre, a min nem tenyész más elaszott
szikfűnél és makacs, mindenütt megélő fűtejnél, mely nagy bozótot hajt,
de semmi állatot nem táplál mérges, tejhullató zöldjével.
Útnak nyoma sincs; kerékvágás nem látszik.
Ödön ráért leülni a kút alacsony kámvájára s onnan bámulni a világba,
míg Ljubicza kipiheni magát s azzal az illusióval barangolja be az
avart, hogy most legel. Nincs ott semmi.
Ödön a puszta közepett úgy érezte magát, hogy ő most egy porszem.
Egy porszem, mely eszmél, érez, emlékezik.
Emlékezik rá, hogy tegnapelőtt még egy nagy élő óriásnak volt
alkatrésze. Az óriás összeomlott, hamuvá lett, s most annak minden egyes
porszeme, mely a szélben tovarepül, érzi és tudja meghalását és tovább
él az egész halála után.
A láthatáron délibábot ringat a forró lég. Egy emelkedett domb, a légbe
felkapva, mint uszó sziget tünik elő: zöld, árnyékos tengersziget. És az
sem igaz. A természet is hazudik.
Mennyi minden nagyságnak vége lett egyszerre! Az is káprázat volt-e
csak?
Az óriási küzdelem, történelmi emlékű diadalaival. Volt és elenyészett.
Az lesz-e a feladat, most mindazt eltagadni? Nem is volt!
Ödönt e gondolatnál elővette a vágy: lefutni a földről. Nappal futni,
álmában repülni; sehol meg nem pihenni. Önmagától elszökni.
Mély elborongásából a paripa nyerítése verte föl.
Széttekintett. A figyelmes kozák ló közeledő lovast vett észre a
pusztán. Azt adta hirűl. S egyúttal közelebb jött lovagjához, mintha
ajánlkoznék a tovább futásra.
Ödön a nyeregre könyökölve várta a közeledő lovast. Nem lehet az
ellenség. Az nem bolyong magában. Ez útitárs. Valami hasonló menekvő, ki
a sors kezét kerülgeti.
Az is a kútnak vette irányát. Az a puszták világító tornya.
Ezer lépésnyi távolból már ki lehetett venni az alakróll hogy valami
guerilla csapat elzüllöttje. Kerek kalapjáró, messze virított a veres
szalag.
A mint még közelebb jött ez alak, ráismert Ödön. Boksa Gergő volt.
Még örömet is érzett e találkozáson. Ismerős ember a pusztaságban.
Az utolsók közül való ugyan, a kik iránt valami nemét a baráti
indulatnak érezi; de hát nem sokat ér-e ez ily időben, a midőn a legjobb
barát oly szívtelenül elárulá?
Üdvözlé a közeledőt.
No de még az hogy megörült Ödönnek, mikor meglátta.
– Tyhűj! Főuram! Csak hogy itt találom! Áldja meg az Isten; de jól
tette, hogy odább állt. Rossz világ van odakinn, túl a gyepen. Magam is
csak alig bírtam megmenekülni.
Azzal leszállt a lováról s megveregette az állat nyakát.
– Bizony, ha a hóka nem szorít, aligha ebek harminczadjára nem jutok.
Képzelje csak főuram, mikor látom, hogy már vége van mindennek, a
fegyvert rakják lefelé, gondolom magamban: de azt a száz ökröt, a mi a
kezemen van, csak ne kapja meg ingyen a muszka! Felhajtom éjszaka
Váradig a belényesi erdőn át. Lefejtem a dolmányomról az arany
paszomántot, eldugom az erdőben kardomat, pisztolyaimat s beállítok a
muszkához, hogy van nekem száz ökröm, eladom, vegye meg. A bolond muszka
ráállt, megalkudott, nem is drágállotta, a hogy tartottam neki; átvette
az ökröket, s akkor adott utalványt, hogy menjek vele Rideghváry úrhoz,
az majd kifizeti.
– Rideghváry Nagyváradon van? kérdé mohón Baradlay.
– Ott hát! De én se mentem ám hozzá a pénzért: hanem örültem, mikor a
lovamra felkaphattam megint s úgy elszeleltem onnan, hogy a poromba se
értek. Czoki pöngő! Majd kifizetett volna engem Rideghváry uram apró
pénzzel.
Ödön keble nehéz tehertől könnyebbült meg.
Ha Rideghváry Nagyváradon van, akkor ő másodszor is Ramiroff Leoninnak
köszönheti az életét; mert ha az őt útközben el nem fogja, egyenesen
halálos ellenének a torkába fut bele. – Talán tudva tette azt Leonin? –
Talán az éji megszöktetés is az ő munkája volt? – Talán ő maga bízta meg
az imsiket, hogy legyen segélyére, a menekülésben? – Talán most volt
épen leghívebb barátja? Lehet, hogy úgy volt. Muszkául volt; de nemesül
volt.
Lehet, hogy nem így volt. De Ödön ragaszkodott a magyarázathoz, mert az
visszaadta hitét. Hitét Istenben és emberekben, az örök igazságban és az
örök érzelmekben.
Csodálatos menekülésének e magyarázatában megtalálta a fatalismus
nyugalmát. Az embereknek missiójuk van. Vannak emberek, a kiknek a sors
azt parancsolja, hogy éljenek. – Ki tudja, mire tartogatja őket?
– Én igen köszönöm önnek, szólt Boksához, hogy tudatta velem, hol van
Rideghváry. Az egész világon ez az egy ember az, a kit kerülök, a kinek
nem adom meg magamat soha.
– Hát?
– Majd felkeresem a legelső osztrák tábornokot, a kit legközelebb
találok, annak megmondom, ki vagyok? Számoljunk: fizetek.
Boksa Gergőnek e nézet épen nem nyerte meg tetszését.
– No, uram, ez nem okos gondolat. Már ez nem az. Én együgyü ember
vagyok, de ezt nem irom alá. Ilyenkor, mikor a győztes első furiájában
van, a ki legelől találkozik vele, azt összemorzsolja. Minek az a
sietség?
– Csak nem fogok tán a nádasban bujkálni évhosszant? beállni pusztázó
betyárnak, s kergettetni magamat egyik határból a másikba.
– Én nem mondom, hogy azt tegye; ámbár magam aligha úgy nem teszek;
hanem hát mégis azt tartom, hogy egy ilyen nóbel uraság, mint ön, a ki
ismeri a jó társaság szabályait, annyit megtehet, hogy ne menjen addig
valahová, a míg nem invitálják.
– S addig lakjam a kukoriczát, míg a meghivó levéllel rám akadnak?
– Nem mondom én azt. Dehogy lakja a kukoriczát. Van uraságodnak szép úri
kastélya. Hazamegy s ott egész rangjához illő kommoditással bevárja, a
míg érte küldenek.
– Hogy még meg is mérgezzem magamnak azt a bárdot, mely a nyakamat
levágja, az által, hogy anyámat, nőmet, gyermekeimet lássam mindennap;
kínozzam a lelkemet a boldogsággal, mely napokra, órákra van kiszabva s
azoknak a kétségbeesett jajgatását hallva, hurczoltassam el magamat, a
kiket legjobban szeretek. Hisz ily válogatott kínzást még az ellenségem
sem itélhetne rám.
– Mikor látta ön legutoljára családját?
– Négy hónapja mult már, hogy legutoljára voltam Nemesdombon.
– Tehát még a nagy csaták előtt.
– Azóta nem értem rá hazarándulhatni.
– Hát Kőrösszigeten mikor volt ön?
– Soha sem. Az csak nyári mulatóhely, melyet atyám azalatt szerzett, míg
én külföldön jártam, s a mióta itthon vagyok, azóta még elmulatni való
nyár rám nézve nem volt.
– Jól van! Én egészen értem önt. Fel tudom fogni a csekély eszemmel,
hogy ilyen kitünő nevezetességű úr válogatni szeret abban, hogy kinek
kapituláljon, és milyen állapotban? Nem akarja magát úton, kutyafuttában
elcsipetni; nem akar ellensége hahotája között hátrakötött kézzel
bekisértetni; hanem hát hadd mondjak én is a magam együgyü eszével
valamit, a mi ide illik, Én elvezetem önt pusztákon, mocsárokon
keresztül úgy, hogy emberrel sem találkozunk. Elviszem önt egy jó
ismerősöm házához, a ki nem esik épen útba. Ott ön megirja a levelet
egyenesen magának az osztrák fővezérnek, hogy ime itt vár további
rendelkezésére. Ha kell neki, hát aztán az majd híja. De hát ha nem
híja? Ezerféle dolog történhetik. Minek volna eléje sietni a bajnak?
Várja meg ön, míg helyébe jön s addig se engedje kialudni a pipáját. Én,
ha úr volnék, azt tenném.
– Megfogadom! Járok az ön esze után. A magamét már kidobtam az ablakon.
Nem bánom, vigyen a merre akar.
Ödön utána bámult az ördögszekérnek, melyet egy szélroham végig
görgetett a síkon. Milyen nyomorult növény lesz belőle, ha gyökeréről
leszakad! Az egyik szél délnek hajtja, aztán a másik ül fel a hátára s
elhajtja keletnek. Pedig milyen kemény, daczos tüskével fenyegető
növény, a míg gyökerén áll.
Ime két nap óta már a harmadik ember, a ki őt helyéből kilódítja. Apró
cseprő emberek, kikre máskor rá sem hallgatott volna, s kik most
előrehajtják az avaron mint szél az ördögbordát. Tallérossy, az imsik,
és Boksa.
Egyik átka a semmivé lett nagyságoknak: azt látni, hogy a kicsiny
emberek megmaradtak akkoráknak, a mekkorák voltak.
Baradlay Ödön tudott valamit irigyelni Boksa Gergőn. Azt, hogy ez most
is Boksa Gergő.
– Tehát kantározzuk fel a lovainkat és aztán ballagjunk.
A délibáb különösen kérkedő volt a mai nap: pálmaerdőket mutogatott a
láthatáron. Pedig nem volt ott egyéb, mint mocsár.
Az is üdvözölt menedék a forró nyári ég alatt a kopár pusztán
barangolónak.
Mikor déltájon a mocsár közelébe értek, a délibáb eltünt, s az egész
déli láthatárt egy végtelen sötétzöld síkság foglalta el.
A mocsár közelében nagy térséget a halvány sziksó terít be, a mint azt a
víz árja kimosta; aszú, pirókfenyérrel szálankint beborostálva. Közte
egy-egy szittyó, mely mikor virágzik is olyan, mintha száraz volna.
A hol aztán a víz kezdődik, ott kezdődik az élet.
Egy iszonyú puszta, mely tele van nekünk idegen élettel.
Egy nádrengeteg, melynek bajuszos bugái, mint egy ördög-vetés
hullámzanak a szélben. Annyi meddő kalász, mely tápláló magot nem
ereszt!
Benn titokteljes csönd és méla suttogás. A suttogás a nád közt zizegő
szélé, a csend a nappali álomé. A mocsár lakóinak a nappal az éj.
Szív és fej legyen, a mi e csendes országba be mer hatolni, hogy annak
rejtekein keresztül gázoljon.
Boksa ismerte már azon keresztül a járást. Neki az otthona volt.
Sokszor megjárta ő ennek a vigályosait. Ismerte minden semlyékét, hol a
tinót el lehet rejteni; tudta, melyik csereklyetörésen lehet kikerülni a
dágványokat, mikben feneketlen a sár? hol bírja meg az ingó bürü a lovat
és lovast? A ki letéved róla az abajdócz lápba, elnyeli a süppedék,
semmi tudomány meg nem menti onnan; a nadályok, rákok megeszik. És aztán
tudta, hol vannak pihentető tanyák az ingovány közepett? miknek
emelkedett szérüjén legelőt találnak a lovak, nádkunyhót a lovasok.
– Nem kell félni, a ki utánam jön!
Ezt oly büszkén mondta Boksa Gergő, mintha tudná, hogy ezen a földön
most már ő az úr. Itt kezdődik az az ország, a hol senki sem parancsol.
A mi nincs meghódítva soha. A hol az orosz czár minden hadvezérének meg
kell állni.
Ő pedig otthon él benne.
A lovak néhol szügyig gázolták a vizet. Egy helyütt egész folyamon
kellett átusztatniok. Nem volt út. A betyárt csak a gindár növényfajok,
a vaginya nyápicz-levelek vezették, merre van biztos feneke a víznek, és
saját csodaszerű tájékozása, mely megtalálta a vadonat egyformaságban a
bozóttömkeleg régi útjelölőit.
Néhol aztán úgy belejött az ismert csapásba, hogy rá sem kellett
ügyelnie lovára. Ismerte az már az útat maga is.
Olyankor aztán hátrahajolt és tartotta beszéddel útitársát.
Elmondta neki, hogy még nincs ám mindennek vége! Egy egész caleidoscop
volt a fejében tarka ábrándokból, miket egymás mellé fűzött.
«Még áll Komárom, s három esztendeig védelmezheti magát. Fogja is!
Azalatt újra egyet fordul a világ.»
«Legrosszabb esetben, ha feladja magát, cserében ki fogja kötni, hogy
mindenkinek közbocsánat adassék.»
«Több, mint bizonyos, hogy az orosz czár kikötötte, hogy itt a győzelem
után senkit se üldözzenek, a régi alkotmányt helyreállítsák.»
«Igen közel jár az elhihetőséghez, hogy most rögtön az oroszok és az
osztrákok fognak egymás közt összeverekedni; ezt az orosz tisztek maguk
beszélik; az megint új fordulatot ad a dolognak.»
«Azután még sokan vannak, a kik le nem tették a fegyvert, hanem elmentek
az erdőkbe, a lápokba; onnan fogják folytatni a guerillaharczot.»
«A fő emberek kimenekülnek Törökországba, a törököt segélyünkre hivják,
mint Tököly idejében. Az nem engedhet az orosznak, kénytelen lesz
bejönni.»
«A török háta mögött áll Anglia és Francziaország, azok meg fogják
támadni az oroszt.»
«A korona az angol királynő kisebbik fiának ajánltatik. Az azt
elfogadja.»
«Ázsiában van még hét sátoralja magyar, kik otthon maradtak a régi
hazában, azokért kiment az öreg Mészáros és behozza őket. Minden
sátoralja harminczezer harczost számlál.»
És mindezt a legfanatikusabb hit kemény meggyőződésével mondta el Boksa
Baradlay Ödönnek.
Ödön nem szólt ellene; csak magában gondolá:
«Vajjon engem is meg fog-e egykor lepni ez a szent őrjöngés?»
Bizony meg!
És nem volt egy ember, kivételnek sem, a kit itt valami kis rész e
holdkóros látások hallucinatióiból meg ne lepett volna.
Még az asztaliráshoz is folyamodtunk s kérdeztük a kopogó szellemektől:
mi lesz velünk?
Álmainkat magyaráztuk!
Kik? – Mind!
Csak az a külömbség, hogy egyikünk el tudta titkolni, hogy már benne van
e betegségben; a másikunk pedig kibeszélte.
Egy halálos-beteg nemzet rettentő fantáziálása volt az! Oh, de soká
gyógyúlt ki belőle!
Dél volt már, midőn elértek egy mocsárszigethez, mely pihenőt képezett
ez emberlaktalan útban.
Öt-hat öl átmérőjű kerek tér volt az, rekettye- és hangafa-bokrokkal
bekerítve.
A tér közepén volt valami rossz nádkunyhó. Egymásnak döntött nádkévék
gyékénynyel összekötözve.
– Itt megpihenjünk uram, monda Boksa Gergő, leugorva lováról. A lovakat
kimélnünk kell.
A tért buja fű lepé, sárkereppel vegyes: a lovak jó tanyára találtak.
– Nem érez ön valamit? kérdé Boksa.
– Semmit, felelt Ödön, nem értve a kérdést.
– Például: éhséget.
– Azt soká el tudom tűrni.
– Majd mindjárt lássunk valami után. A víz nem szokott üres lenni.
Boksa Gergő leveté csizmáit, felgyürkőzött s legázolt a vízbe a kerek
tér aljában. Nehány pillanat mulva visszatért, tele volt a kalapja
rákkal.
– Az «r» nélküli hónapban igen jók.
Azután siskából, kákából kerek máglyát csinált egy földbevájt katlan
fölött, abba belehajigálta a rákjait s tüzes taplós csóvával rájuk
gyújtá a máglyát. Mikor aztán lekaparta róluk a pernyét, a rákok szép
pirosak voltak. Meg voltak sülve.
Kiszedte őket s odateríté a fűre Ödön elé.
Azután maga ment jó példával elő a ráklakomában.
Ödön hozzá sem nyúlt; pedig Boksa váltig dicsérte, hogy milyen jó.
Mikor aztán készen volt vele, azt mondá Ödönnek:
– Ez így nem jól lesz. Nekünk még huszonnégy óráig kell mennünk, míg
arra a helyre találunk, a hova önt vinni akartam. Ön tegnap óta nem
evett; az úton ki fog dülni. Azt már látom, hogy az útfélen kinálkozó
csemegétől irtózik. Én hozzá vagyok szokva. Néha öt napig is elélek
nyers csigával, meg sulyommal. De ez bizony nem okos ember gyomrának
való. Majd segítek rajta. Két óra járásnyira innen észak felé fekszik
Komádi. Én oda beballagok; ön pedig itt marad és megvár. Jót alhatik
azalatt, csak a tűzre tegyen, hogy a szunyogokat elűzze. Úgy sem aludt,
tudom, sok éjjel. Alkonyatig visszatérek az elemozsinával. Akkor aztán a
szép holdvilágnál baktatunk tovább. Jó lesz úgy?
Ödön ráhagyott mindent. A nagy elbukás óta nem érzett magában akaratot.
Boksa tehát hevenyében felkantározott s az északi irányban tova tünt a
nádbozót között.
Akkor kezdte csak Ödön érezni az egyedüllét sulyát.
Kívül volt a világon.
Egyedül egy husz ölnyi kerületű szigeten.
Annak a szigetnek még a növényzete is mind olyan, mely a társadalom
számüzöttje, mely rossz hirével az emberlakta vidékről a magányba
menekült.
Itt díszlik a Gyilkos Csomorika, a vérbogyóju Álkekengi, a kéklevelü
mérges Ádáz, a vízlakó Békakorsócska, a kábító bűzű Zizon, a maszlagos
Haramag, a fenyegető fekete Zászpa, mint egy rablókból és orgyilkosokból
összevert világkerülő harám, mely titokban főzi a minden élő halálára
összeesküdött terveit.
Körül pedig a vízi kietlen körülbezárt egyeteme.
A víz szinén fennúszó nymphæák kalapnagyságú bőrlevelei s tulipános
virágai tanuskodnak róla, hogy ölnél mélyebb a vízfenék. E liliom sárga
virága messziről figyelmeztet, hogy ott mély iszap a talaj.
Milyen csodálatos börtön a természet ős tanyája.
Baradlay Ödön olyan jól be van itt zárva, mintha ólomtetők rekeszei
alatt ülne.
S ha eltávozott vezetője vissza nem tér, ha elvész, elfogják, vagy
elriasztják, Ödönnek itt kell elveszni. Ez ingoványból a maga erejével
soha ki nem talál.
De hát mit félt ő a pusztaságtól ez órákban?
A puszta nem sokára megnépesült, a néma csend megelevenült, a mint a nap
lejebb kezdett szállni. Suhogás hangzott a légben. Vándor kócsagok
repültek el feje fölött, fehér tollazatuk csillogott a napban; a
bölömbika elkezdett búgni bús hangon a távolban; a vízi kutya nyivákolt
oduja előtt, vad kacsák, lilék hápogása vegyült a békamilliardok
kerepelő kardalába, melybe beleszólt néha a berki csíkasz éh-vonítása. –
És semmi harangszó. – Nagyon távol kell lenni ide a legelső helységnek.
Hanem néha úgy tetszett Ödönnek, mintha a vízi világnak ez idegen
zsivaján keresztül egy-egy földütő dörgés dobbanna keresztül. – Mintha
egy ágyúszó hangzanék a távolból.
És ismét másik – és ismét másik.
Eszébe villantak vezetője agyrémei.
Három napja már, hogy az utolsó csataképes magyar hadsereg letette a
fegyvert s nem harczol többé. Ki ágyúz ott?
Talán a két szövetséges fél egymásra?
És tovább fűzte e gondolatot. Addig fűzte, míg egyszer fölriadt
önálmaitól. Hát már ennyire vagyunk?
Ilyen könnyű egy embernek megőrülni az egyedüllétben?
Magához tért.
A nap egészen lealkonyodott már. Kezdte érezni, hogy éhezik és fázik. A
mocsár közepén hideg az est.
És Boksa még sem jön elő.
Ha oda talált veszni? Hát ha szándékosan itt hagyta? Ez embert egykor az
ő láttára megbüntették. Testvére verette meg. Most szörnyű boszút állhat
érte. Csak itt kell felednie, a kit idáig behozott, az ingovány közepén.
A nap leszállt már s az ingovány tulsó oldalán, szélesnagy arczot
meresztve, jött fel a hold.
A mint Ödön a hold táblájába nézett, egyszer csak egy mozgó emberfőt
látott meg benne. Valaki közeledik.
Illés próféta hollója volt az, ki mesterének kenyeret hoz.
Nem sokára hangzott a mocsárban Boksa Gergő fütyörészése. Ismerős
csatadalt fütyölt. – Csak a dal maradt fenn.
Ödön fentartá a tüzet, hogy a közeledő könnyebben visszataláljon.
Boksa megterhelt iszákkal jött, általvetőjében duzzadt az egész
expeditióhoz való élelmezés.
– Soká kerültem vissza; – mentegeté magát már messziről, még le sem
szállt a lóról. De majd nagy baj volt. Hanem elébb lássunk hozzá!
Azzal leemelve lováról az általvető iszákot, kinyitá annak száját s
leterített szürére sorba lerakta a szerzett holmit: puha kenyeret,
sajtot, sonkát és tele kulacsot. A másik oldaláról az iszáknak meg egy
szőrgubát huzott elő, s azt Ödön vállára keríté.
– Jó lesz ám ez az úton. Láttam, hogy nincs meleg felöltője.
– Köszönöm.
– Nincs mit. Minden ingyen van, szólt Boksa és nevetett.
– Hogyan?
– Majd elmondom. Elébb együnk. Ne féljen, nem loptam. Úgy segéljen,
tisztességesen jutottam mindenhez. Hanem magam sem faltam még hozzá.
Azzal lehasalt a fűbe a leterített guba mellé s mindgyárt bebizonyítá
Ödönnek, hogy még maga sem vacsorált a hozottból, az által, hogy
olyanokat falt a leszelt holmikból, hogy majd megfulladt tőle.
Hanem még evésközben is elővette a nevetés. Csak még egyet akart inni.
Aztán Ödönnek adta a kulacsot.
– No, már most beszélhetek. Ejh de becsülöm az eszemet, hogy bementem
Komádiba. Ejnye, de felsült ez a kis expeditio. Hát gondolja el, uram, a
mint belovagolok Komádiba, nem szól ám senki semmit, csak hagynak előre
menni a városházáig. Akkor látom, mikor a piaczra érek, hogy utczu
mákomadta, hiszen tele van ez a város kozákkal; csak úgy bukkannak elő
egyik házból is, másikból is, a városháza meg épen főhadiszállás.
Szaladni késő volt. Mindenütt el volt az útam állva. No most Gergő, a ki
hunder-bundere van, vagy te szorítod meg őket, vagy ők szorítanak meg
téged.
– No, és mi lett?
– Hát: én szorítottam meg őket; oda koczogtam egyenesen a városház
ajtajához. Megparancsoltam egy kozáknak, hogy fogja a lovam kantárját,
míg visszakerülök; azután a strázsától megkérdeztem, hogy hol a
generális? Nem tudom, generális volt-e? de rárontottam. Tudtam, hogy
azért van ilyen messzire leküldve a főseregtől, hogy élelmi szereket
szerezzen számára. Egyenesen rárukkoltam a tegnapi utalványnyal. Uram,
mondom neki; én ökröket adtam el nektek, itt az utalvány, fizess. A
jámbor megijedt, majd hogy ónossá nem lett. Nagy összeg volt, a mit
követeltem rajta. Váltig szabadkozott, hogy Nagyváradon van a főpénztár,
menjek oda; de én annál jobban allegáltam, hogy nekem itt kell a pénz,
hogy menjek én oly messzeföldre? azt sem tudom, merre van? Nekem is
fizetnem kell a többieknek! Míg utoljára is kötélnek állt s aztán
megalkudtunk, hogy én leengedek neki az utalványból harmincz perczentet.
Úgy megörült neki, még meg is ölelt; a hetven perczentet meg kifizette.
Itt van a zsebemben. Én nem csaltam meg érte senkit. Eladtam nekik az
ökreinket, a miket úgy is elfogtak volna, ők megkapták a mit vettek. A
szegény generálisnak is maradt belőle harmincz perczent. Jól esik
szegénynek, bizonyosan családapa, gyermekei vannak. Az Isten áldja meg
jártában-keltében!
S még egyet szelt a sonkából, kenyérből.
Ödön úgy irigyelte ez embert, a ki a legrettentőbb katastrophában is
megtalálja az átkozott humort.
– És most útra!
A tele hold kedvezett a bujdosóknak. A mocsár belsejében több helyütt
egész száraz tisztások voltak már, miben gyorsítani lehetett a haladást.
A lovakat is jobban lehetett ott etetni. Mindenütt buja fű volt,
szederindás, máholás haraszt.
Reggeltájon egy folyam partjához értek.
Itt egy ismerős halász kunyhójában pihent meg Boksa Gergő védenczével; a
halász paprikás halászlét készített számukra; Boksa krámpámpulit égetett
hozzá. A reggeli után Ödönt úgy elnyomta az álom, hogy végigdült a
gyékényen és aludt hosszan, három éji virrasztás és futás után.
Mikor fölébredt, Boksa ott ült a kunyhó ajtajában.
– Mennyi az idő? – kérdé tőle.
– Alkonyra jár.
– Olyan hosszan aludtam! Miért nem költött fel elébb?
– Isten ellen való vétek lett volna. Ön otthon volt álmában s a kis
fiával beszélgetett.
E szóra Ödön nagyon elkomorult.
Nem volt nehéz kitalálni az ő álmát.
Az út most már mindenütt a kanyargó folyam mentében vezetett.
A szabályozatlan folyam partjait mindenütt lankaságok fedték. Erdők,
miknek lába az év három szakán át vízben úszik, mikben csónakon, vagy
lóháton szokás járni; gazdag tölgyfa- és éger-erdők, mik közt folyik a
víz, úgy, hogy a folyam közepén levő szigetek csak folytatásai látszanak
lenni a parti erdőnek; néhol a partok és szigetek fái, óriási
koronáikkal összeborulnak, a folyam ága alattuk suhan el.
Az idő beesteledett már, midőn egy nagyobb szigethez értek, melyről hid
vezetett át az északi partra, melyen ők jártak.
– Helyben vagyunk, uram. Monda Boksa. Itt lesz már annak az ismerősömnek
a lakása, a kihez önt vezetni igértem.
– A neve?
– Majd ráismer ön.
– Nem leszek neki terhére?
– Bizonyosan nem.
Csendesen átdobogtak a hidon, s a mint a hidfőnél kétfelé nyilik az ős
pagony s az összehajló óriási fák, mint egy zöld templomíven át engednek
a sziget belsejébe láthatni, egy, a holdtól megvilágított kastély képe
látszik; a falak repkénynyel, futó rózsával bevonva, mely másodszor
virágzik; a ház mellett egy óriási hárs, előtte egy széles azur-tó,
melynek tükrében a ház még egyszer előtünik.
Ödönnek úgy tetszett, mintha látta volna ezt a képet valahol, lefestve.
A ház verandáján már lámpa égett, a kivilágított ablakok tűzfénye
reszketett a tó habján.
A két lovag csendesen haladt a kastély alá a kavicsos úton.
A veranda előtt leszálltak lovaikról; egy lovász átvette a lovak
kantárait, s a két jövevény felhaladt a márványlépcsőkön.
És mikor Baradlay Ödön a veranda küszöbén állt s a kivilágított ablakon
át egy tekintetet vetett annak belsejébe, ott látott egy asztal mellett
egy gyászruhás ifjú nőt, egy alvó csecsemővel ölében, – egy másik
márványarczu hölgyet, ki mozdulatlan tekintettel olvas egy előtte
kiterített kapcsos bibliából, és egy fiatal férfit, ki egy kis fiút tart
a térdén s egy nagy fekete táblára betüket rajzol elé.
És úgy tetszik neki, hogy mindezen alakokat ő olyan jól ismeri.
A szögletben egy nagy newfundlandi kutya hever, az hirtelen felkapja
fejét és fogait nevetésre vicsorítva, siet az ajtó felé. Úgy tud
nevetni, mint egy bohó nagy ember. Tudja, hogy ugatni nem szabad, mert a
kicsike alszik.
Az eb nyüzsgésére mindnyájan az üveg-ajtó felé tekintenek, várakozó
bámulattal. Ők nem látnak a külsötétbe.
– Hol vagyok? – rebegé Ödön megrendülten vezetőjéhez.
– Otthon!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –