Ödön nagyon jól sejtette azt, hogy igen fájdalmas boldogságot szerzett
meg számára az, a ki őt családjához haza hozta.
Az az élet egy mindennapos haldoklás volt.
Ödön, mint föltevé magában, rögtön hazaérkezte után tudatá levélben a
teljhatalmu fővezérrel, hogy hol van; rendelkezzék vele. Itt be fogja
várni parancsát.
És már most addig az ideig örüljünk egymásnak.
Mikor minden csók egy búcsuvétel, mikor minden ölelés közé oda tolakodik
egy hideg árny, mely azt susogja: «talán holnap?»
Aranka egy elkárhozott angyal kínjait szenvedi.
– Ne maradj itt, suttogja férjének. Eredj, menekülj. Rejtsd el magadat.
Mit nekem a te büszkeséged, a te nagyságod? légy nekem megalázott, légy
kicsiny, de maradj enyim. Fuss, a míg futhatsz. Becsületszavadat adtad
nekik? Ha százszor megszeged, százszor imádni foglak! Menj külföldre, én
utánad megyek. Ha nem akarod, itthon maradok és leszek gyászoló
özvegyed. Viselem gyászruhámat, csak élve maradj. Ne hagyj iszonyú
örökséget két gyermekedre. A vérkeresztelőben ne füröszd meg két fiadat!
– Menjünk koldulni együtt. Végig a világon. Mi kell nekem egyéb, mint te
és két gyermekem? Mi közöm én nekem a ti családi nagy nevetekhez? Dobd
el nevedet. És szeretni foglak, akármi neved lesz. Nekem ott lesz hazám,
a hol te fogsz lenni. Menjünk el Amerikába. Leszek ott melletted
szolgáló, napszámos, cseléd. – Vagy hát ölj meg engem elébb, és légy
akkor római!
Ödön nem hajtott szavára. Bevárja sorsát.
Az ifju nő izgalmát rettenetes volt naponkint látni. Minden ajtónyitásra
fölrezzent, minden idegen hang az előszobákban fölriasztá: nem férjét
idézik-e már?
És éjszaka, mikor mindenki aludt: ő ébren számlálta az órákat, s
végig-végigjárt a szobában az éji lámpával kezében, kérdezősködve
mindenkitől, nem hallottak-e valami neszt? Nem zörget-e valaki a kapun?
Nem hallanak-e fegyvercsörgést odakívül?
Jenő minden éjjel találkozott e kísértő alakkal: a mint fehér
hálóköntösét összevonva keblén, tornáczról tornáczra suhant, mereven
fölnyilt szemeivel éber álmokat látva, mint egy őrült, mint egy
holdkóros. Gyakran lecsillapítá aggodalmait s biztatva rávette, hogy
térjen hálószobájába vissza. Hiszen csend van. Nyugszik minden. Nem
hallatszik semmi.
És aztán mindennap, mikor a posta érkezett, mily mohó aggodalommal esett
a család az érkezett leveleknek. Kinek jött levele? Mi a tartalma?
Érkezik-e válasz Ödön levelére?
Nap nap után mult, és még nem jött semmi felelet.
Egy délután, midőn ismét megérkezett a kőrösszigeti kastélyba a posta, a
hozott levelek közt volt egy, melyen a czím németül volt fölírva.
«Herrn Eugen von Baradlay.»
Eugen = Jenő.
A levelet átadták Jenőnek.
Jenő felbontotta, elolvasta azt és aztán keblébe tevé.
Az egész család jelen volt.
Anyja kérdezé tőle, honnan jött e levél, s mi van benne írva?
– El kell innen mennem!
Anyja azt kérdezé:
– Hová és miért?
Jenő arra elszánta magát és előállt vele.
– Én nem nézhetem ezt így tovább. A Baradlay-ház összeomlik, s rászakad
családunk fejére. El van veszítve minden, és ti nem tudtok többé
segíteni. Számítástok rosszul ütött ki. Erőfeszítéstek kárunkra vált.
Elveitek le vannak tiporva. Én nem nézhetem ezt a kínt tovább. Egyik
bátyámról nem tudok semmit, másik bátyám napról napra várja befogatását.
Anyámnak egész nap egy szavát nem hallani. Ángyom az őrüléshez közel.
Engemet ez az élet megöl. Ti elvégeztétek, nem tehettek többet
magatokért semmit. Most következem én, majd én tenni fogok.
– Mit? – kérdezé anyja hidegen.
– Azt én tudom.
– De nekem is jogom van megtudni. Mert családom tagja e házért nem tehet
semmit, a mire én azt nem mondom: «jól van!»
– Majd megtudod azt, ha megtörtént.
– S ha akkor azt mondom rá: «nem jól van»?
– Akkor már nem fogod azt megmásíthatni.
– Akkor előre tiltani fogom.
– Hasztalan. Parancsodra nem hallgatok többé. Férfi vagyok. Tetteimmel
szabad.
– De fiú is vagy és testvér, – szólt közbe Ödön.
Jenő bánatosan tekinte bátyjára.
– Azt majd megtudod később! – mondá halk sóhajjal.
Anyja megfogta Jenő kezét s azt kérdé tőle:
– Te családunk megmentésére gondolsz?
– Gondolok és teszek.
– Kitaláljam gondolatodat?
– Nem hagyom azt.
– Én olvasok lelkedben. Hiszen csecsemő korodtul fogva tanulmányoztalak.
Könyv voltál, melynek minden fejezetét tanultam. Te e perczben arra
gondolsz, hogy elhagyj bennünket s visszatérj régi összeköttetéseidet
megujítani, előbbi befolyásodat a mi ellenségeinknél visszanyerni.
Jenő keserűen vágott közbe:
– És aztán bátyáim elkobzott vagyonát magamnak megszerezni, úgy-e?
Anyja megsajnálta e szóért.
– Nem fiam. Én nem keményszivűséggel vádoltalak. Inkább azzal, hogy
nagyon is szeretsz bennünket; hogy áldozatot akarsz hozni
megmentésünkért, áldozatot, mely keserűbb magánál az elveszésnél.
– Talán keserű lesz; de majd hozzászokunk.
– Mihez?
– Én nem mondtam. Te tudod.
– Tudom! Te visszatérsz Plankenhorstékhoz!
Jenő bánatosan mosolygott.
– Ezt olvastad a szivemben?
– Nőül akarod venni azt a leányt, hogy azon család mindent tehető
befolyásával megszabadítsd testvéreidet!
– Úgy hiszed?
– Azt a leányt, ki az én gyűlöletemet hozza móringul házadhoz, kit
elátkozott hazád, kivel megver az Isten!
Aranka odaveté magát napa keblére.
Anyám, ne mondd ezt róla, hát ha szereti őt!
Ödön visszavezette nejét ülőhelyéhez.
– Ne szólj közbe, szerelmem. Tárgyakról van szó, a miknek fogalma
hiányzik a te angyaltiszta lelkedben. Ha arról volna szó, hogy valaki
közülünk mezitláb, szőrkötéllel nyakán menjen bűnbocsánatot kérni
vezekelve, azt mondanám: meglehet, egy királyon is megtörtént már ez; ha
arról volna szó, hogy valaki közülünk a templomban, a nép előtt
visszaesküdje mindazt, a mit eddig vallott: azt mondanám, meglehet: egy
bölcsen is megtörtént már ez. De hogy életet, boldogságot vásároljanak
meg azon az áron, hogy egy oly nőnek esküdjenek szerelmet, ki mindazon
csapásnak, mely hazánkat érte, sugalmazó ördöge volt; ki szította a
gyűlöletet nemzet és nemzet között, ki árulkodó, kém és rágalmazó volt;
ki lázította a polgárt a trón ellen s bakónak adta a fellázítottat; ki
pokoli tanácsokat forralt fúria-keblében, miket hogy meghallgattak, két
ország fogja megsiratni és soha ki nem gyógyul belőle: hogy ezt a
mænadot, mint menyasszonyt hozza be apái házába, azt nem teheti egy
Baradlay. S ha teheti, találni fog egy másikra, ki ezen az áron élni nem
akar.
Az anya sírva borult Ödön fia nyakába. Az ő büszke lelkének hangjai
voltak ezek.
Jenő nem szólt rá semmit, csak szomorúan mosolygott és távozni készült.
Aranka oly szánalommal tekinte rá.
– Te is elitélsz-e? suttogá hozzá Jenő, távoztában.
– Tedd, a mit szived parancsol! sóhajtja az ifju nő.
– Az égre! azt teszem.
De anyja útját állta még. Letérdepelt előtte, úgy állta útját.
– Fiam. Könyörögve kérlek, ne menj. Érjen bennünket halál, nyomor,
kínszenvedés. Viseljük tűrve, panasztalan. Hiszen tizezren haltak meg ez
eszméért. De lelkünket ne hagyjuk megölni. Hisz mi mindnyájan poklot
szenvedünk s nem hallasz bennünket Istent átkozni soha. Ne zárd el
előlünk az utat az égbe.
– Anyám, kérlek, kelj fel.
– Nem; ha te elmégy, a porban a helyem. Te sujtasz oda.
– Te nem értesz engem. Nem is akarom, hogy érts.
– Hogyan? szólt örömmel az anya; te nem arra gondolsz, a mivel én
vádoltalak?
– Nem felelek rá.
– Csak egy szót, szólt közbelépve Ödön. Ha meg akarsz bennünket
nyugtatni, mutasd meg mi van azon levélben írva, a mit most kaptál?
Jenő ijedten kapott kebléhez, mintha attól félne, hogy erővel veszik azt
el tőle, s rejthetlen zavarral monda:
– Azt nem fogjátok meglátni!
– Én akarom azt olvasni!
Most Jenő arcza egyszerre kigyulladt.
– Baradlay Ödön! e levél Baradlay Eugénnek szólt. Az én vagyok.
S elfordult tőle büszkén.
– Úgy anyánk jól talált! mondá Ödön.
Az anya fölkelt térdéről. Könnyei omlottak és arcza büszke volt.
– Tehát menj! Menj, a hová önfejed visz. Hagyj itt engemet kétségbeesve,
könyezve. És tudd meg ezt. Két fiamnak a feje a bárd alatt; de én nem
azokat siratom, a kik elvesznek, hanem tégedet, a ki megmaradsz.
Jenő szelid mosolylyal tekinte e nehéz mondás után anyjára.
– Anyám, emlékezzél rá, hogy midőn eltávoztam, ez volt hozzád utolsó
szavam: «Szeretlek.» Isten veled!
És elsietett.
Senkitől sem kapott egy búcsúcsókot: csak a kis unokaöcstől, ki odakinn
játszott a füvön. Az nem bocsátotta el a nélkül, hogy megcsókolja, s
megkérdezte tőle, mikor jösz vissza, bátyám?
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Abban a levélben pedig ez volt írva belül:
«Baradlay Eugén kormánybiztos úr.