Augusztus tizenharmadikának éjszakája volt.
Baradlay Ödön a világosvári urilak ablakából nézte a csillaghullást az
égen.
Régi talány, miért hull augusztus tizenharmadikán ezer meg ezer csillag
alá? miért jön elő ezen az éjszakán ama csodás tűzijáték meteorokkal?
Ödön most már tudta, miért van ez éjszakán e sűrű csillaghullás.
A hány csillagot látott leesni, még meg is tudta nevezni «ki» volt az?
«mi» volt az?
És azután elmélkedett felőle tovább.
Azon égő asteroidok közül, melyek az égen végig repülnek, tűzvonalat
rajzolva az álló képletek közé, nem mindenik hull le a földre. Sok csak
meggyulad a föld gőzkörének erős surlásától s aztán tovább repül az
égen. Van saját körpályája.
Vajjon a mostani éj futó csillagai közül hány van olyan, mely tovább fut
az égen, mely nem esik alá, földbe, tengerbe temetkezni, hanem útjára
megy s ismét megjelen egy új találkozáskor?
Saját csillagát nem számította azok közé. Az bevégezte futását.
Mikor az ember szükségtelenné vált a földön, akkor lemenni jó.
A magyar sereg e napon lerakta a fegyvert.
Ödön nem tartozott azok közé, kik önámítással úszszák meg a délibábot.
Tudta, hogy vége van mindennek. – Csak az eszmének nincs.
Ez a generatio lejátszta szerepét. – De befejezte azt becsülettel. Az
eszme fenmarad és élni fog.
Azoknak pedig, kik érette küzdöttek, meg kell halni.
Meg kell halni, azért, mert már semmit sem tehetnek érette egyebet, mint
azt, hogy meghaljanak.
Ez volt a vége minden apostolnak.
A martyrkoszorú: az a korona.
A «golgotha»: az az eszmének a koronázási dombja.
Ödön megirta a bucsúleveleket anyjához és nejéhez; tudatta velük, hogy
balvégzetét nyugodtan fogja bevárni, mint bevárták Róma atyjai, kerekes
székeiken ülve, és menekülésre nem gondolva.
Annyi veszteség jutott e napra, hogy egy ember elvesztén keseregni sem
illik.
Majd megnőnek, a kik most kicsinyek, s ismét nagy lesz a világ.
Ödön egész philosophi nyugalommal állapodott meg ebben, s nem osztozott
abban a tétova sietségben, a mivel sok pályatársa kereste az útat a
személyes menekülésre.
Ő még csak arra sem gondolt, mivel sokan mások előre ellátták magukat:
külföldi útlevélre.
Aztán nagyon tisztelte a «brahminokat» azért, hogy sohasem futnak.
Futás a «pária» dolga.
(Bizony pedig néha a «Ksetriáé» is.)
A mint így találgatja magában a futó csillagok neveit, egy ismeretlen
alak áll meg ablaka előtt s felszól hozzá.
– Itt találom-e Baradlay Ödön urat?
– Én vagyok az. – Hát ön kicsoda?
– Az én nevem Schneiderius Bálint, evangelicus lelkész Pukkersdorfból.
Egy levelet hoztam önnek.
– Jőjjön be hozzám.
– Nem mehetek. Sietős utam van. Itt rekedni nem akarok. Míg az orosz áll
mögöttünk, addig szabad az út, később nem lesz az. Itt a levél. Isten
önnel.
A levelet átadta Ödönnek az ablakon át s eltávozott.
Ödön asztalához ment a levéllel, hol gyertya égett.
A boritékon megismerte Tallérossy irását.
Felszakítá a levelet; abból egy czifra nyomtatvány hullott ki. A levél
pedig így szólt:
«Kedves barátom.
Sohasem elfeledem neked azt a sok jó szivességet, a mivel voltál hozám.
Életemet is neked köszönhetem; mert ha hátul nem hagysz, bizonyosan
elveszek. Boldogult atyádnak is jó barátja voltam. De meg ilyen nagy
hazafinak elvesztését nem türhetem nyugodt szivvel, mint te vagy. Bár
többin is segíthetnék. Azért küldöm neked egy angol utlevelet, kivel
kimehetsz Angliába. Utlevél van vizálva, ellátva mindennel akkurátusan,
benne személyleirásod hűségesen. Egy hajszál különbség nélkül; mert nem
akartam, hogy fejed megszabadulásáért bajuszt, vagy szakállt levágjad.
Tudom magamról, milyen rosszul esik az. Irj be nevet, mi neked tetszik.
Ezt a levelemet pedig elégesd,
hajdani öreg barátod Tudod már ki?
Következett az utóirat.
«Ha szöx, szökjél Lengyelország felé, a hol senki se nem ismer. A másik
felé valaki rád ismerhetne; de muszka nem látott soha. Annak mondhatod,
hogy te vagy Algernon Smith; hát mit tudja az?»
Még egy másik utóirat is volt.
«Gondold meg, hogy ha külföldön lehetsz, még tehetsz valami jót ezért a
mi szegény hazánkért.»
Ödön kezébe vette az útlevelet. A legtökéletesebben el volt az látva
minden kellékkel; a legutolsó név rajta az orosz főhadvezéré volt. Még
arról is volt gondoskodva, hogy az útlevél jól megviseltnek lássék.
Ödön ledobta az asztalra. Szégyenlette magát e gondolattól.
Hogy ő meneküljön? Meneküljön egy olyan embernek az irgalmából, a kit
legkevesebbre becsült; a kit legnevetségesebb embernek tartott; a kit
épen nem kötelezett le maga iránt hálára soha. S most ennek köszönje
életét.
Aztán micsoda életet?
Hát érdemes még ez az élet arra, hogy azt az ember valakinek
megköszönje?
De hasztalan keményítette meg szívét.
A lehetőség láttára elővették a kedély gyöngeségei. Csak a vas
lehetetlenség képezte annak aczélát. Most eszébe jutott, hogy vannak
még, kiket az ő élete boldoggá tesz. Egy anya, egy nő, két gyerek.
Nem jó lenne-e még azokért élni?
Hát a végső utóirat Zebulon levelében?
Zebulon nagy psychologiai adományt árult el, mikor azt odairta. Ez volt
a legerősebb indok. Hátha még használhat hazájának?
Megjelentek lelke előtt azok az illusiók, a miket más optimistáknál
kigunyolt, kinevetett.
Hátha lehetséges volna azokból valami?
Nagy volt a kisértés. Nem tudott neki ellent állani.
Még egyszer végig nézte az útlevelet. A hátiratok között egy névre
talál, melytől összeborzadt. Rideghváry neve volt az.
Nem! Ez embernek ne legyen az a diadala, hogy fülébe sughassa gúnyos
kárörömmel:
«Ime az utolsó lépcső ama bizonyos magaslathoz!»
Fogta Zebulon levelét s anyjához és nejéhez irottakkal együtt a
kandallóban elégette.
Azután behivta az inasát s utasítá, hogy menjen rögtön haza Nemesdombra,
s tudósítsa édes anyját, hogy ő külföldre menekül. Onnan várják
tudósításait Jenőhöz czímezve.
Azután minden iratát, melynek nem szabad idegen kézbe jutni, elégette;
hirtelen összecsomagolt egy kis málhát, a mi legszükségesebb volt az
útra. Az útlevelet kitölté Algernon Smith nevével, a hogy épen Zebulon
ötlete volt, azt tárczájába tette, kocsijába fogatott s az éj sötétje
alatt elhagyta Világost.
Jól esett, hogy sötét volt: nem látta az arczát senki pirulni.
Első találkozása az ellenféllel szerencsés volt. Az előre tolt hadcsapat
vezére megvizsgálta útlevelét; rendben találta és láttamozta a maga
részéről. Mehetett odább.
A második állomás, hol ismét elő kellett mutatnia útlevelét, Gyapjun
volt. Onnan egyenesen Váradnak szándékozott, és azután fel Szigethnek s
úgy keresztül Galicziába.
Gyapjun az ezredparancsnok szállására vezették. Ödön hideg nyugalommal
ment be a terembe, s kérdezte, hogy kinek nyújtsa át az útlevelét?
Sokan voltak a teremben.
Mondták neki, hogy várjon, míg az ezredparancsnok a benyilóból előjön.
Ödön közönyös arczot csinált a várakozáshoz.
Egy segédtiszt azalatt átvizsgálta útlevelét, összehasonlította a
személyleirást s azt mondta rá, hogy minden rendben van, az ezredes úr
rögtön láttamozni fogja.
Ime jön már.
A kilépő ezredes láttára Ödön minden idegén egy villanyütés nyilalt
keresztül. E villanyütésnek egyik polusa az öröm, másik polusa a
rettenet volt.
Az eléje lépő orosz ezredes – Ramiroff Leonin.
Leonin martialis alakká izmosult a lefolyt évek alatt. Arczán az ifjui
könnyelműség helyett katonai szigor uralgott.
A segédtiszt mondá neki, hogy itt egy útlevél, melyet mr. Algernon Smith
kiván láttamoztatni. Az útlevél rendben van.
Leonin odairta a nevét, s azután felvette az útlevelet, hogy Ödönnek
átnyújtsa.
Ödön minden csepp vérét jegedni érzé ereiben, midőn szemei az éles,
átható, vizsgáló tekintettel találkoztak.
Leonin mereven állt meg előtte, parancsoló távolban.
S onnan kiáltá rá durva, kemény hangon angolul:
– But you are not mr. Algernon Smith! You are sir Edmund Baradlay.
Ödön azt hitte, a földnek kell alatta elsülyednie!
– Hogyan? szólt angolul Leoninhoz. Te elárulhatnál engemet?
– Én elfogatom önt!
– Te? Ramiroff Leonin? Ki velem egy szív, egy lélek voltál; ki
elkisértél viharokon, fenevadakon keresztül; ki utánam rohantál a jég
alá, hogy saját életedet koczkáztatva megszabadíts?…
– Akkor testőr-hadnagy voltam. Felelt Leonin fagyosan.
– És most kiszolgáltatsz legkeserűbb ellenségeimnek? beledobsz a
legnyomorultabb, a leggyalázatosabb halálba? Odavetsz a győztes
gúnykaczajának?
– Most pedig testőr dzsidás-ezredes vagyok.
Azzal kétfelé repeszté az útlevelet s eldobta az asztal alá.
– Vigyétek el és tegyétek őrizet alá.
A segédtiszt karon fogta Ödönt s kivezette.
A ház minden szobája tele volt tisztekkel és azok szolgáival: a fogoly
számára nem lehetett más helyiséget berendezni, mint a fakamarát, mely
állt egy, az istállóhoz ragasztott deszkaszínből.
Ödönt oda zárták be és ajtaja elé dzsidást állítottak őrül,
karabélylyal.
Most azután Ödön érezte, hogy mit tesz «semmivé lenni».
A letiport, elgázolt ember, ki helyéből el nem hagyta magát riasztani,
még mindig «valami». Corday Charlotte arcza még elpirult a haragtól,
midőn levágott fejét a hóhér arczul üté, még a leütött fő is «valaki».
De a futó ember, ki kelepczébe esett, az a «senki» és a «semmi».
Ki hagyta magát ugratni abból a bűvkörből, a melyen belül legalább egy
ponton örökké sérthetlen maradt: az önbecsülés pontján. Most már azt is
elveszté.
Most már még csak büszkén sem léphet a bakóelé; mert futott előle.
Futott, és most mint az ostoba fürj, belefutott a tőrbe.
Oh milyen iszonyú büntetés a megaláztatás egy pillanatnyi ellágyulásért!
Mily megtorlása a gyávaságnak!
Elfogva lenni, bezáratni egy piszkos deszkabódéba, mint valami apró
szökevénynek!
Oh mily dicső magaslatnak tetszett e helyzetében az a szédítő emelvény,
a honnan elfutott.
Csak oda juthatna még egyszer vissza! Csak ezt a megriadást kitörölhetné
életéből.
Oh mily fenségesnek tetszett előtte annak az ősz bajtársnak az arcza, ki
e pillanatban nyilt homlokkal lép az őt kereső ellenfél elé; megmondja
neki, hogy hivják? mit tett? Nem bánta meg! «Victrix causa diis placuit;
sed victa Catoni» s azzal nyújtja kezét a békó elé.
Ő pedig itt kussad egy szégyenletes ketreczben; rajta kapatva a mester
megtagadásán.
Péter apostol is sirt, mikor a kakas másodikat szólt. Pedig «tu est
petra!» S ő ingott meg legelébb.
És a mi legsúlyosabban nehezült kedélyére: a megsemmisült hit emberben,
Istenben! El kellett azt vesztenie ez utolsó találkozás után. A halálra
kínzott martyr kezében marad egy selyemfonál, mely őt felvonja az égbe:
a hit saját lelkének halhatatlanságában, a túlvilági igazságtételben, az
örők Istenségben. Ödön kezében e fonál szakadt ketté. Ha megtörténhetett
az, hogy jó barát jó barátját ily hidegen, ily borzasztóan elárulhassa,
akkor mind az, a mit lélekről, túlvilágról, Istenről beszélnek, nem más,
mint kegyetlen mese. Kárhozat csak ezen a világon van, s az is csak az
igazak számára.
Este volt már s senki feléje sem jött Ödönnek, csak az őrt váltották fel
minden három órában egyszer.
Az utasítást, mit az őrnek adott az őrvezető, hallhatá Ödön az ajtón
keresztül. Értett oroszul.
«Ha szökni akar, lelövöd.»
Este kilencz órakor zivatar támadt; akkor váltották fel ismét az őrt.
Az eső szakadt, a villám kétszer lecsapott a városban; Ödön a
villámlobogásnál láthatá a deszkahasadékon át, hogy az őr mozdulatlanul
áll a fergetegben, arczczal ketreczajtaja felé fordulva. Karabinja
lövésre készen. A zápor csorog minden ruhája széléből; bokáig áll a
sárban, s egyik lábát sem emeli fel. Ott fog állani, míg fel nem
váltják.
A zivatar tovább halad, a villám távolabb fénylik; azután koromsötét
lesz. A toronyóra tizenegyet üt. Az istállóban horkolnak a lovászok; az
istálló mellett hevenyészett szárnyék van felütve, ott a kozákok lovai
kapálóznak. Ödön mind azt hallhatja jól.
Akkor úgy tetszik neki, mintha valaki nevén szólítaná, súttogva, mint az
álombeszéd hangja.
– Uram, Baradlay!
– Ki szólít?
– Én.
Az őr beszélt hozzá.
– Te is ismersz?
– Emlékezel uram az imsikre, ki a mohilevi pusztán utazott veled; mikor
a farkasok meg akartak enni? Te nem hagytál engem; én sem hagylak téged.
A rekeszed hátulján egy deszka kijár helyéből: a negyedik szál. Azon a
résen kiférsz. Hátul van a szárnyék, ott vannak kipányvázva a kozákok
lovai. Az enyim fel is van kantározva. Ráismersz arról, hogy a farka
fehér. Az a legjobb futó valamennyi között. Ülj rá. Hátul a kert; azon
tul a puszta. Fuss, a merre a zivatar ment. Az jó kalauz. Jól hajt. Jó
nyomon jár. Engem ne félts. Én utánod lövök. Kötelességem; megteszem.
Arról nem tehetek, hogy a börtönöd oldala rossz. – Még egy szót. Ha a
lovamra felülsz s azt akarod, hogy vágtatva fusson, szorítsd meg
térdeddel az oldalát; de rá ne üss. Ha ráütsz, megáll; s mentül jobban
ütöd, annál jobban megáll. Sok lótolvaj megjárta már ezzel. Nevezd
Ljubiczának. Azt szereti. Ha azt mondod neki: hurrah Ljubicza, nyargal.
Ödön ujra életet érzett szivében.
Ha nem választotta a szabad ember halálát, nyílt homlokkal szemközt
megállva, legalább választhatja a szabad fenevad halálát, agyonlövetve
az üldözésben; legalább nem éri utól a patkány halála, megfojtatva a
csapdában.
Sietett követni hajdani imsikje utasítását.
Ráakadt a deszkára, melyet csak egy fejetlen szeg tartott a többihez;
azt kifeszítette, a résen keresztül furta magát. Azon át a hevenyészett
szárnyékba jutott. A kozákok mind aludtak lovaik mellett, mély
narcoticus álmot. Rátalált a fehér farkú lóra, a mellett nem aludt
senki.
Ödön felült a lóra s megfordítá.
Akkor megszorítá azt térdeivel s fülébe sugta:
«Hurrah Ljubicza!»
A ló vágtatott a kerten alá.
Az őr előugrott a vágtatás zajára: arczához kapta fegyverét; elébb
eldörmögé magában: «Szent György oltalmazzon!» s aztán utána lőtt.
A lövés zajára talpra ugrált minden alvó.
«Mi történt?»
«A fogoly elszökött.»
«Utána!»
Lóra kaptak tizen-huszan; utána eredtek üldözni. Utána lövöldöztek a
fekete éjszakába. Egy-egy villámlobbanásnál látták is a lovas árnyékot a
síkon végig rohanni s nyargaltak utána.
A jó volhyniai mén utolérte a zivatart s a zivatar jó útitárs;
lassankint betakarta záporpalástjával a futót; elnyomta villámdörgésével
az üldözők hajrá ordítását, a futó paripák robogását. Pártjára kelt a
menekülőknek.
Nem fogták el.