A kiknek még egy 1849-ki magyar hirlap akad a kezébe (kevés volt, s a mi
volt, megsemmisítették), az fog egy rövid tudósítást találni abban, mely
jelenti, hogy junius 20-án reggel 10 és 12 óra között nagyszerű napudvar
volt látható az égen.
Lesznek élő emberek, a kik emlékezni is fognak rá.
Valóban a legnagyobbszerű perihelia volt az, a mit látni lehetett.
A koróna, a hálósz és a melléknap egyszerre.
A koróna egy emberöltő időben egyszer ha előfordul. A hálósz századot
átlépő ritkaság; a kettő a melléknappal együtt portentum: égi csoda,
melyről a természettudósok köteteket irnának más békés időkben.
1849-ki juniusban nem voltak Magyarországon természettudósok, kik az
akkori melléknapot leirták volna.
Hajh, akkor a «kettős napot» észre sem vettük, nekünk az éjszakánk volt
kettős!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Kétszáznegyvenezernyi orosz hadsereg hömpölyödött alá Magyarországra.
Pihent, rendezett, harczedzett hadsereg.
Kétségbe kellett esni.
Voltak forró képzelődésű emberek, a kik azt hitték, hogy még lehet
győzni.
«Voltak? – Voltunk!»
Ha ők jönnek ránk kétszáznegyvenezer emberrel, mi állítsunk eléjük fél
milliót!
Minden ember, a ki él, mozog, a ki kezét emelni bírja, ki a férfi névre
érdemes, talpra! Minden eszközt, a mi vasból van, a minek éle, hegye
van, fegyverül a kézbe; és aztán – egyszer kell meghalni. Csak nem
akartok tán örökké élni? férfiak!
Keresztes hadjárat lett hirdetve a betörő ellenség ellen. A papok
prédikálták a szószékekből. És invokálták a rögtönzött fegyverekre a
hadverő Jehova áldását.
Erős vonást képez e rettenetes korszak illustratiójában ez a «veres
kereszt».
Feltüzte azt mellére a reformatus és evangelicus épen úgy, mint a
catholicus. Feltűzte a zsidó is. A nemzet parancsolta!
Nem látott e keresztben más jelvényt senki, mint egy rettenetes idegen
hatalom támadása elleni országos protestatiót.
Elenyészett ez iszonyú veszélylyel szemközt minden valláskülönbség,
minden dogma.
Lánghy Bertalan maga hordta kezében a felkelt nép előtt a veres
keresztes zászlót. Maga a protestans pap. A kormány hirdette a keresztes
hadjáratot, s a protestans papok nem álltak elő, mint a konstantinápályi
shismaticusok, az ostrom alatt a «filioque» fölött czivakodni, hanem
utánozták Amiensi Pétert. Sokan megkeserülték azt.
Lánghy Bertalan roppant tábort toborzott már össze. Kaszákkal,
lándzsákkal, fejszékkel fegyverzett tábort. Ő maga volt a vezér. – Mi
tudomány kell ahhoz? Rárohanni az ellenségre; nem gondolni a
meghalással; vágni, míg az ellenben tart. Akarat, elszántság,
elkeseredés volt hozzá elég.
Az ellenséget nem ereszteni át a Tiszán. Ez volt az ő feladatuk.
A szent Tiszán, melynek folyama még akkor is határvonalat képezett
magyar és nem magyar között, mikor végig be volt fagyva. Ennek a
balpartját ne tapodja ellenség.
Junius huszadikán ezrével lepte el a népfelkelés a tiszamelléki rónát.
Forró nap volt, a föld izzott, az ég sápadt.
Déltájon a sápadt égen csodatünemények tüntek fel.
A nap tányéra elmosódott, s tompa szögletes küllőkkel vette körül magát.
Ennek a neve a «koróna».
Azután nagy távolban a naptól látszott egy kerek fényudvar, köröskörül,
a szérű belseje felé halvány piros, a külső oldala gyengén zöld, mint a
szivárványé. – Ez a «hálósz».
S a fényudvar keleti oldalán ott sápadozott egy másik nap. Oly egyenlő
sápadt, szakgatott szélű mind a kettő, hogy nem lehetett választani,
melyik az igazi, melyik a melléknap?
A nép meg volt rettenve e tüneménytől. Soha élő ember nem látott ehez
hasonlót. Tanult emberek is csak tudományból ismerik, s megdöbben a
szivök, midőn előttük áll – egy században egyszer.
A végveszedelem jele az égen! suttogták a babonások.
Lánghy Bertalan látta jól, hogy a nép baljóslatot lát, s ez égi betüket
nem lehet letörülni onnan emberi kéznek.
Azt a betűt ott merészen el kell olvasni! S mint nagy Constantin tette a
csata hevében, hozzá kiáltani: «In hoc signo vinces!» (E jelben
győzesz).
Az ősz pap felragadta a keresztes zászlót s felállt a kunhalomra, és
kalapját elveté magától.
Istennel akart beszélni.
«Te, ki onnan felyül jeleket mutogatsz nekünk! Fegyvereink diadalát
jóslod-e, vagy elveszésünket? Biztatóul mutatod-e, hogy magának a napnak
is vagyon ellensége, kit hatalmas kezed támaszt az égen, – s kit kezed
letöröl onnan ismét? melyikünknek a napja az, a melyet le fogsz törülni
a kettő közül? Oh bizonyosan azt hagyod meg, mely áld, világít, éltet,
felmelegít. Azt, mely neked szót fogadott s megállt az Ajalon völgyében,
míg hiveid harcza bevégződött; azt, mely elfeketült és vért ontott
kebléből, midőn szent fiad a keresztfán megdicsőült: a mi hazánknak
napját, a te istenségedet hirdető napot. Bizonynyal azt tartod meg! Él
az én lelkem, hogy e tünemény a mi napunk dicsőségét jelenti.»
A lelkész ki volt már akkor hevülve a naphosszant tartó buzdításban,
erei fel voltak dagadva halántékain; arczán túlvilági megdicsőülés
sugárzott.
A nép meghatottan, fedetlen fővel hallgatá Istennel való beszédét.
– Oh mert ha nem a mi napunknak dicsőségét mutatnák jeleid: akkor oh
uram, ne lássam én semmi napodat többé. Ne legyek élő azon a földön,
melyet hazámnak nem nevezhetek többé! Haljak meg ott, a hol ezen te
zászlódat kezemből kiejtem.
S azzal kiejté kezéből a zászlót, végig esett a kunhalom ormán és
meghalt.
Az úr szaván vette és betölté kivánatát. Jót tett vele. Az oroszoknál
már ki volt rá mondva az itélet, ötszáz kancsuka-ütés és deportatio
Siberiába.
Az úr megőrzé szolgáját és magához vette.
Nem volt az csodatünemény, a pathologia majd jól meg tudja magyarázni:
szertelen volt a hőség, az ember nagyon fel volt indulva, s régtől
hajlandó az apoplexiára.
Hanem a keresztes hadat ez eset szétzavarta. A nép hazaoszlott.
Csak egy kereszt maradt még, mely segítsen.
Az a kereszt – a kardmarkolat.
És az sem segített messze.
A juniusi perihelia két napjából nem a régi nap maradt az égen.
Ezt az astronomusok sem vették észre – de mi tudjuk.