«Én gyűlölöm a hazámat!»
Lehet-e ennél súlyosabb, végtelenebb, iszonytatóbb mondás?
Lehet-e ennek a mondásnak megfelelő érzés?
Lehet-e tett, melyben ez érzés megtestesülhet?
Ismert a történelem óriási alakokat, kik e szót kimondták. De azok mind
összeroskadtak alatta.
Gyűlölettel csapta be Róma kapuját a kiűzött Coriolán, s mint síró
gyermek tért vissza a kaputól, midőn kezében volt a boszú.
Átkozódva futott el a csatatérről Salamon, hol hazája népe koronájától
fosztá meg, s mint vezeklő remete tért vissza a fehérvári templom
küszöbén hazáját megáldani.
Belizár háromszor meggyűlöli hálátlan hazáját, s midőn ellenség közelít
hozzá, háromszor menti meg végveszedelméből; az utolsó bánat megöli.
A vén Foscarinak megszakad a szíve hazája gyűlöletében. Bolivár odadobja
koronáját meggyűlölt hazájának, de nem harczol ellene. Béldi Pál meghal
a börtönben inkább, mintsem gyűlölt hazájának idegen segélylyel
fejedelme legyen.
És Krisztus, midőn a keresztfán küzd a halállal, azt mondja: «bocsáss
meg hazámfiainak, atyám»: azon hazafiainak, kiket három nappal elébb oly
isteni haraggal elátkozott!
Meg kell törni, le kell roskadni e gondolat alatt mindenkinek, legyen az
ember, vagy ördög, vagy Isten! a míg lelke körül annak a földnek a porát
viseli, a melyet gyűlölni akar.
Nem lehet gyűlölni a hazát. Ahhoz nincs elég nagy lélek.
Hanem eladni: az lehet. Ahhoz éppen nem kell lélek.
Nem gyűlölte Ephialtes Hellászt, csak eladta.
Távol legyen, hogy piedesztált rakjunk a törpék alá, s mint dæmonokat
mutogassuk be őket.
Ephialtes nem volt dæmon. Bizonyosan mellőzte Pausanias valami
hivatalosztásnál, vagy tán egy thesbiai legyőzte az olympi játékokban;
tán gazdag özvegyet akart elvenni, s az elutasította a kezét; vagy
lehet, hogy Epikur követője volt, s nem volt hozzá elég pénze, talán a
hitelezői szorongatták, s az archonok nem voltak pártfogói. És azután
Xerxes biztatta, hogy ha elfoglalhatja Hellászt, megteszi szatrapának
Thesszália felett. Bizonyosan így volt.
Erre aztán Ephialtes azt mondta, hogy gyűlöli a hazáját. Pedig nem igaz:
– csak jól akart belőle lakni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Az örömriadalnak, mely Budapest falai közül felhangzik, visszhangja is
van.
Ezen echo, mit a Kárpátok bérczei adnak vissza: az orosz hymnus.
A budapesti diadalhang ezt rivallja: «éljen a világszabadság!» – A
Kárpát visszhangja ezt zúgja vissza: «a czár mindenható».
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Háromezer hatszáz lábnyi magasban a tenger színe fölött, a Kárpát
hegysor egyik magaslatán mulat egy vidám társaság, bor és zeneszó
mellett.
A magasról gyönyörű kilátás nyílik az alant elterülő vidékre. Két oldalt
sötét fenyőrengetegek képezik a tájkép rámáját. A háttérben egy távozó
esőfelhő, melynek sötétjén keresztül az alkonyra szálló nap két teljes
félkörű szivárványt hidalt át. A belső, fényesebb félkörön belül az
egész tájegyetem valami bűvös, ragyogó színt kapott; élénk, földöntúli
eleven zománcza van minden tárgynak, s hol a szivárvány átlátszó fénye
takarja a vidéket, ott minden tárgy annak a színeit vette fel, s látni
aranypiros erdőt, aranyzöld tornyokat, damaszk-lila tavat. E mennyei
bűvkörön belül huszonkét falut lehet megszámlálni a völgyben elszórva.
Az erdőkből mindenütt patakok törnek elő, mik úgy csillámlanak fel,
mintha száz meg száz tükördarabbal volna behintve e tündér vidék. Az az
istenáldotta vidék, mely most a vetések zöld bársonyába van öltöztetve,
s melynek ősvadon szépségét az emberi mívelés fokozza, egyes
országútakat, tornyos városokat rajzolva közé. Alulról fölhangzó kallók
és hámorpőrölyök ütése hirdeti, hogy itt az industria él.
A nap mindig lejebb száll, a szivárvány mindig följebb emelkedik, a
felhő mindig messzebb távozik; a táj egyre tágul, a látkörön már
meglátszik az a vulkán-idomú hegy, melyen a világ leghíresebb bora
terem.
Látvány, minőt Isten mutatott Mózesnek, midőn egy pillantást engedett
neki vetni a Nebo hegytetőről a Kanahánba.
Ez Magyarország!
A hegytetőn mulatozó társaság elragadtatva nézi e látványt.
Mind férfiak. Mind katonák. Az orenburgi ezred tisztei; orosz
testőrlovagok; cserkesz és muzulmán előkelő vitézek.
Van közöttük két polgári férfi is, két magyar ember.
Az egyik Rideghváry Bencze; a másik Tallérossy Zebulon.
A társalgás németül folyik. Az orosz tiszteknek épen úgy obligat
tantárgyuk a német nyelv, mint a burkusoknak a franczia.
– Nézzétek, szól Rideghváry Bencze, miután sorba elszámlálta a
városokat, a falvak neveit, mik ott lábaik előtt el vannak szórva. –
Nézzétek: ez az út Konstantinápolyba!