S az összecsördülő pohárcsengés után rákezdi a társaság az orosz
néphymnuszt.
Rideghváry együtt énekel velük. Már megtanulta az orosz hymnuszt.
Mindenki leveszi a fövegét az ének alatt.
– Hát te nem énekelsz, Zebulon? kérdi Rideghváry a mélázó öreg úrtól.
– Hangom páva, felel a bús férfi.
A hymnus a kőszáli magaslatról messze hangzik a vidék felett. Alant a
hosszú országúton szakadatlan sorban vonulnak a minden oroszok czárjának
lovas ezredei; azok folytatják az aláhangzó hymnuszt; azt a nemzeti
dalt, melynek a ki szavait nem érti is, megértheti a hol riadozó, hol
mysticus, majd fenyegető, majd sötéten elborongó dallamból: hogy az a
minden oroszok urának dala, mely szól azon vakmerő népeknek, a kik
büszkélkednek vele, hogy még nem viselnek rabigát. Góg és Magóg dala a
sziklák mögül.
– Nézd, szól Rideghváry, oda vonva maga mellé Zebulont. Négy lovas ezred
halad el itt előttünk az úton. Az egyik az Olga Nikolajewna, a másik a
Cesarevics huszárezred, a harmadik az Olviopol dzsidás ezred, a negyedik
a muzulmán lovasság. Minden ezrednek egyforma színű lovai vannak. Az
Olga Nikolajewnának szürke, a Cesarevicsnak sárga, az Olviopolnak
fekete, a muzulmánnak pej. Még hátra vannak a doni kozákok és a
wosnecensk dzsidások. Azután jön az ágyúpark. Azután a gyalogezredek. És
végül a szekerészet. És aztán a második és harmadik hadtest.
Nyolczvanezer ember.
És megszorítá Zebulon kezét.
– Most következnek a mi diadalaink napjai! Most fogjuk a lábaink alá
gázolni a mi ellenségeinket! Ennyi erő alatt szétmállik az egész
nyomorúság.
És ragyogott bele az arcza.
Hogy jobban gyönyörködhessék e látványban, egészen a szélére lépett a
meredélynek, mely száz ölnyi magas falként emelkedett ki a fenyőerdők
közül, fent buja pázsitszőnyeggel terítve.
És Tallérossy Zebulonnak, a mint e meredélybe lenézett, az a szédületes
gondolata támadt, hogy mi lenne belőle, ha ő most ezt az ő kedves
barátját derékon kapná, s mint Dugovics Titusz a törököt, lerántaná
magával együtt oda a mélységbe?…
Úgy segéljen!
Csak az az öt leány ne volna odahaza!
A nap a láthatáron alul szállt már. Az a tűzgolyó, mely még az égen
izzadni látszik, már nem a nap, csak annak a gőzkörtül fölemelt optikai
csalképe. A szivárvány még ívlik az égen; de nem hétszínű többé, hanem
egyszínű, tűzvörös.
A völgy útjain még tovább hangzik a hymnusz. Az orosz lovasok zene
helyett énekszóval vonulnak be a városba.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Tallérossy Zebulonnak sehogy sem tetszett ez az állapot.
Addig csak szerette a mulatságot, a míg az ő kedves barátja és
pártfogója társaságában előre-hátra utazgatni kellett, idegen nagy
férfiakkal megismerkedni, nagy kitüntetésekben részesülni: a magas
politikában tényleges szerepet vinni.
Azt hitte, a magas politika majd mindent elvégez szépen, csendesen,
okosan.
Azt hitte, az orosz diplomatia majd közbeveti magát a harczoló felek
közé, s arra aztán mind a két fél recipiskál: beveszi a jó tanácsot.
Legelőször is visszavétetik a debreczeni vésztörvényeket. Azután
legfeljebb a mostani miniszteriumot leköszöntetik, a főispánokat
leteszik, másokat raknak helyettük, s a jövő országgyűléssel
elfogadtatnak kétszáz millió státusadósságot. Talán egy pár nagy
embernek útlevelet is adnak Amerikába.
Hanem azután, mikor azt látta, hogy nagyobb baj lesz itten: akkor az
egész magas politikától elment a kedve. Ezt ő nem így képzelte.
Azt nem bánta volna, ha Boksa Gergőt eszére térítik, meg a többi hasonló
embereket; de hogy azt az egész mappát, a melyről őt Boksa Gergő et
consortes lekergették, azért rátartsa a gyertyára, s nézze, hogy ég az
el az utolsó körömfalatig? már az nem fért az ő érzékeny keblébe.
A kedélyes majális után, melyet együtt élvezett a fényes idegen urakkal,
Rideghváry társaságában kocsizott haza a völgyben fekvő városig Zebulon.
Útközben aztán sincerizálgatott vele.
– Hja, bizony ez nagy erő. Ennek, nem tudom, hogyan fognak ellene
állhatni azok odabenn?
Rideghváry kérkedő gunyorral mondá:
– Fuimus Troes! Ruet Ilium et ingens gloria Parthenopes. (Voltunk
Trójaiak! Megdől Ilium és Parthenope roppant dicsősége.)
– S mi lesz akkor a legyőzöttekkel?
– Væ victis! (Jaj a legyőzötteknek) volt rá a válasz.
– De csak nem fognak valami erősen izélni velük? (Nem merte az igazi
szót kiszalasztani a száján.)
– Ense recidendum immedicabile vulnus. (Vassal kell kivágni a
gyógyíthatlan sebet.)
«Vigyen a tatár, gondolja magában Zebulon, a diák classicusaiddal,
beszélj velem magyarul.»
S aztán egyenesen föltette neki a kérdést.
– No már, teszem föl, egy olyan emberrel mit csinálunk, mint Baradlay
Ödön? a kit szerettük, becsültük, és az egész ország. A kinek atyja volt
olyan jó barátunk, a kinek anyjának megfogadtunk, hogy gyermekeit fogjuk
mindenütt védelmezni; a ki, ha tette, a mi nekünk nem tetszett, nem
tette haszonból, hanem meggyőződésből. Szép talentum, nagy ész; sok
hasznát veheti még valaha ország. Lehet még trónusnak oszlopa. – Nos?
Citált aztán Rideghváry Zebulonnak diák auctor helyett német classicus
mondatot:
– Mitgefangen, mitgehangen.
Zebulon aztán nem szólt hozzá többet az egész úton egy szót se.
Hanem mikor Rideghváry Bencze az nap este az íróasztala fiókjában
hagyott útlevélblanquettek közé nyúlt, úgy tapasztalá, hogy azok közül a
legfelső hiányzik. Az pedig egy angol útlevél volt, a legpontosabb
láttamozásokkal ellátva, közbeeső országok követségeinek bélyegeivel
hitelesítve, csak a név- és személyleirás hiányzott belőle. Ily üres
útleveleket tartottak készen titkos missiókban járó megbizottak számára.
– Azt nem lophatta el más, mint Zebulon. Kinek lopta?
Rideghváry mosolygott e fölfedezésen.
Jártában-keltében mindig egy kocsiban utazott Zebulonnal, s egy szobában
hált vele.
Mintha attól tartott volna, hogy elszökik tőle Zebulon.
Minő nagy barátság kötötte e kegyelmes urat ez ismerőséhez?
Egyszerű a magyarázat. Rideghváry nem tudott azon vidék lakóinak
nyelvén, a melyre legtöbbet számítottak; Zebulon pedig annak a népnek
valóságos orákuluma volt. Szerették, prófétájuknak tartották. Ha azokkal
értekezett, valódi Áron volt Mózes mellett. Csak a thémát kellett neki
feladni, ő azt igen szépen felczifrázta. Ennél a válságos expeditiónál
olyan szükség volt Zebulonra, mint a falat kenyérre. Azokat a
felháborodott népeket, a miknek falvain keresztül vonuland az orosz
sereg, bölcs felvilágosításokkal rábirni, hogy a fegyveres vendégeket ne
tekintsék ellenségnek, hanem jó barátnak, testvérnek, fajrokonnak.
Ez volt Zebulon missiója.
Érezte ő annak szagát előre!
És sehogy sem vette a nyaka!
Nagyon czélszerű elővigyázat volt Rideghvárytól, hogy ékesen szóló
Áronát mindenkor saját szobájában hálatta; mert az bizonyosan megszökött
volna tőle már régen.
Törte azon a fejét Zebulon, hogyan veszthetné el valahol ezt az ő
nagyméltóságú protectorát? De nem lehetett! Szerette az őtet nagyon. Azt
is próbálta már, hogy összevész vele s akkor brusquirozza a szakadást.
Nem lehetett. Nem tudott igazán megharagudni. Mindjárt kibékítették.
Rideghváry olyan szépen bánt vele, hogy nem lehetett vele haragban
maradni.
A legutóbbi discursus óta pedig komolyan elhatározta Zebulon, hogy
elcsapja magától ezt az ő kedves barátját.
«Ha te nem engedsz engemet elszökni magadtól, majd elszöktetlek én téged
magamtól.»
Egy terve volt Zebulonnak már régóta.
Ez a terv akkor szülemlett az agyában, a mikor a legelső kozákot
meglátta sárga uborkát enni, nyersen éhomra. Csak azon módon harapta a
kozák az uborkát, a hogy leszakította a kertből, mint valami kedves
csemegét.
Érlelte e tervét azon szakácsművészet szemlélete, melyet a muszka tábor
inyenczei szeme láttára kifejtettek: disznótököt, tehénrépát
összemetélve, vörös liszttel összekeverve és forró vízzel leöntve. A mi
magában még nem volt jó, mindaddig, míg rá nem jött valaki, hogy a
világításra osztott egész csomag fagygyúgyertyát a forró lébe
belemártsa; a mitől a gyertya vékonyabb lett, de azért jó lett; a
bouillon pedig egészen jó lett.
Tökéletességre jutott aztán Zebulonnak terve akkor, midőn az orosz
hadseregben oly mértékben kiütött a kolera, hogy vesztett ütközetnek is
sok lett volna a pusztulás. Kétezer száznyolcz halottjuk volt, mielőtt
egy ütközetük lett volna, s minden megpihenésük helyét egy új temető,
meg egy ezer emberre való új kórház jelölte.
Ez az árnyéka volt Rideghváry ragyogó pályájának.
A kolerától félt. És benne kellett járnia.
És aztán nem volt felőle bizonyos, hogy vajjon a szent Wladimir-rend
megóvja-e az embert ettől a bajtól?
Annálfogva mindenféle præservativát hordott magával. Kámfort viselt
zacskóban a mellén, shawlt kötött övül a derekára; a csizmájába
kénvirágot hintett; a szobáját chlormészszel ragálytalanította; veres
bort ivott este, arakot reggel, s fenyőmagot rágicsált napközben. És
megtiltotta mindenkinek, hogy neki arról referáljanak, hányan haltak meg
ma kolerában? Harangozni nem volt szabad halottra, sem fényes nappal
temetkezni olyan városban, a hol ő megszállt.
Ezt a gyöngéjét tehát ismerte a főúrnak Zebulon.
Azon majális utáni estén elment Zebulon a gyógyszertárba és kért magának
tartarus emeticust.
A gyógyszerész szabadkozni kezdett; de Zebulon letorkolta.
– Most nem parancsol doctor! Most én parancsolok! Van kivételes állapot.
Ha én mondom kell, hát kell!
A gyógyszerész megijedt tőle; csakugyan rendkívüli idők jártak. A kozák
urak a higított vitriolt az utolsó kupiczáig kihörpölték a
gyógyszertárban, mint valami delicatesset; hátha ennek a kozákvezetőnek
meg ezt kívánja a gyomra?
Adott neki tehát tartarus emeticust, apró adagokra felosztva.
Azt Zebulon eldugta a flanell-jaklija alá.
Éjjel aztán, mikor Rideghváry úrral egy szobában aludt, bevett belőle
két adagot.
Uraim! Ehre, dem Ehre gebührt! Minden embernek megvan a maga saját
vitézsége. Zebulontól ez heroismus volt!
Ilyen veszedelmes időben mesterséges kolerát csinálni magának.
Terve tökéletesen sikerült.
A katastropha, mely a kettős adag tartarus emeticusra következett,
felriasztá mély álmából Rideghváry urat.
Kiugrott az ágyából a szoba közepére. Itt kolera van! Kifutott a
folyosóra.
– Ott hagyta minden ruháját, a mi le volt vetve s más öltözetet kért! a
mi irata, málhája abban a szobában volt, megfüstöltette. S azzal
befogatott, s sötét éjjel elmenekült abból a városból; meg sem állt a
szomszéd faluig ijedtében. Úgy megrettent Zebulon veszedelmétől.
Zebulon pedig, miután a tartarus emeticus bevégezte hatását, szépen
elaludt és horkolt világos viradtig.
Még tán akkor sem ébredt volna fel, ha rá nem nyitják az ajtót, s be nem
jön valaki.
Az a valaki egy kis alacsony emberke volt felgyűrt ingujjakkal, borzas
gubancsos hajjal, papucsban, kék köténynyel. A körmeit diszítő
schellak-maradványok bizonyítják felőle, hogy asztalos.
Zebulon csak úgy a félszemének a pillája alól leste, hogy hát ez mit
akar? Nagyon álmos volt még.
A kis borzas csendesen odalépkedett az ágyához s előhúzott mellköténye
alól egy czollstokkot.
S a mint Zebulon ott hanyatt feküdt az ágyon, s a rövid paplan alól ki
voltak dugva a lábai: a kis borzas elkezdte a czollstokkal végig mérni.
A lába ujjától az ináig két láb, onnan a melle közepéig másik két láb.
Onnan aztán neki indult, hogy a tarkójáig is megméri, hány hüvelyk?
Hanem azt már Zebulon nem várta végig; hanem a mint a kis ember az orra
körül kotorászott a hüvelykmérővel, egyszerre belekapott mind a két
markával a borzas hajába, megczibálta irgalmatlanul a hajánál fogva az
egész tömpe alakot, hogy az se látó, se halló nem volt ijedtében; hanem
a mint Zebulon az üstökét elbocsátá, csak térdre esett s hüledezve
rebegé: «Jézus Mária, Szent Anna!« s a mellét verte a két tenyerével.
Zebulon pedig kiülvén az ágy szélére, két kezét két csipőjére tette s
úgy förmedt rá:
– Hát te akasztófa! mit méregeted czollstokkal termetemet?
– Jahahaj! Názáretbeli Jézus ne hagyj! rebegé a megriasztott emberke s
vaczogott minden foga.
– De majd mindjárt megnázáretozom én tégedet, lurko; kiálta Zebulon
talpra ugorva. Mi bajod neked az én termetem hosszuságával?
Mikor aztán a kis emberke azt látta, hogy Zebulon nagyon keresi az ágy
mellett a nádpálczát, kezdte észrevenni, hogy egészen e világból való
veszedelem fenyegeti, s annálfogva sietett a mentsége előadásával.
– Kérem alásan, nekem az excellentiás úr, a ki innen elment, hagyta meg,
hogy jőjjek ide: itt van egy halott úr, csináljak neki koporsót. Az árát
is kifizette.
Zebulon most aztán restelni kezdte felgerjedését.
– No no. – Akkor jól van. – Excellentias barátom gondoskodta rolam. –
Nagy gráczia. – Rendelte nekem koporsot. – Hanem hát nem élek vele. – Ha
kifizetett árát, azt maga majszter igya meg egészségemre. Aztán ne
mondja senkinek, hogy micsoda tréfa volt közöttünk? mert kinevetik mind
a kettőnket. – Inkább nevessünk magunk.
A szegény megszeppent asztalos pedig nevetett volna is, sírt volna is.
– De megijedtem én nagyon. Még most is reszketnek a beleim. Nem tudom,
nem lesz-e valami bajom? Mikor azt hittem, hogy megtetszett halni, aztán
a hajamba tetszett kapni.
– No hát ott egy palaczkban arak. Tessék egyet húzni belőle. Úgy ni. Mi
neve magának?
– Sztrupka Márton.
– No jól van Tamás gazda. Hát igyék még egyet, aztán itt van még egy
forint. Ezt én adom. Keressen nekem lovat. De nem Szentmihálylovat. Arra
még nem ülöm. Forspontot, ki engem elvisz Pukkersdorfbe. Oda akarok
evangelicus papomhoz, ki nekem nagyon jó barátom.
A mint aztán Sztrupka Márton megtudta, hogy Zebulon lutheránus,
egyszerre ki lett engesztelve; elmult minden félelme iránta; a forintot
elvette, megköszönte, kezet csókolt.
– Mindjárt itt leszek egy jó ismerős kocsissal; magam is elmegyek vele,
az útat megmutatni neki, én is jól ismerem azt a tisztelendő urat, három
esztendeig voltam ott egyházfi.
Zebulon örült annak nagyon.
Minden psychologiai és ethnographiai alaptétel ellenére volna, ha
Sztrupka Márton valahogy tudtára nem adta volna Zebulonnak, hogy ő is
«nostras».
És ezzel a saltomortaléval sikerült Zebulonnak leugorni a láthatárról.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –