Egymáson keresztül-kasul omolva hevernek szerteszét a halottak. Magyar,
német, olasz, horvát. A várfalakon, a köröndök felett, a sétánysoron, a
várkert bokrai közt, a György-téren, a lovagiskola előtt, a
fegyvertárnál, a főőrhelynél, a Dísztéren, a három kapunál, a
József-bástyán, az Uri-utczán, az Országház-utczán, néhol halommal, mint
a résnél, hol legdühösebb, legmakacsabb volt a küzdelem.
A királyi vár még egyre lángol. Régibb romok csak füstölögnek már;
omladékkal, szenes gerendákkal fedve az utczák; a házak oldalai bezúzva
nehéz golyóktól, a tetők széttépve; minden ablak üvegtelen; a kövezet
felszántva a bombáktól; szétszórt sánczkosarak között, tönkre zúzott
ágyúk mellett a levert tüzérek; az egész fölött egy lomha füstfelhő;
lőpor és égő korom füstje.
E szomorú utczákon keresztül halad végig a dél óráiban Baradlay Richard.
Egy frissítő hideg fürdő, egy katonás reggeli elfelejteté vele, hogy ma
reggel annyi veszélyes játszmát játszott ki a halállal. Az utolsónál
csoda volt megmenekülése. A Vezúvot akarta letakarni papirlappal
kitörése előtt. A papirlap elégett, a keze nem. Az a multkori
láthatatlan selyemfátyol őrizte fejét, hogy a lánczhidoszlopon szét ne
zuzódjék. A tűzakna lefelé tört ki és oldalvást. Így maradhatott élve.
Hanem a feje még most is zúg bele.
A legelső volt mégis, a mire megemlékezett, a beteg nő a kórházban, ki
Palvicz gyermekéhez utasítja.
Még egy pohár rostopsinnal leöntve kábulatát (a mi ellen azt nagyon
jónak tartotta), sietett fel a várba.
A hullákon, az ágyúkon, a cserepeken, a gerendákon kellett még keresztül
lépdelnie, hogy eltaláljon arra a helyre, a mit keres.
Egy tizenhét napig ostromolt városban pedig nem oly könnyű valakinek
tájékozni magát. Némely jól ismert ház nincsen sehol. Eltűnt.
Azt tudta Richard, hogy a kórházak fölé fekete zászló volt felvonva,
figyelmeztetésűl. Czivilizált ellenfél a fekete zászlóra nem lő.
Arról a gyászlobogóról rá lehetett találni a keresett házra.
Hanem abba a kórházba meg nem akarták beereszteni Richardot.
Az őrül állított honvédek azt válaszolták neki, hogy oda mindenkinek meg
van tiltva a belépés.
Ki adta a rendeletet? – A térparancsnok.
Ráment a térparancsnokra. Miért nem szabad a kórházba bemenni?
– Mert ott kiütött a kórházi üszög.
– De én nem bánom, ha a fekete halál, vagy a keleti pestis ütött is ki;
nekem be kell mennem.
– Elvisz az ördög.
– Dehogy visz. Ma bedugtam a lábamat a kéményén, még sem kapott el. Nem
félek én a levegőtől.
– De hát mi dolgod van abban a kórházban?
– Becsületbeli ügy.
– No hát eredj. Hanem ha belehalsz, rám ne hagyd az árváidat.
Richard visszament a kórházhoz a térparancsnok engedélyével.
A kórházban akkor épen egy tábori orvos sem volt. Mind a halálra
sebesült várparancsnoknál voltak.
Egy öreg betegápolónéval lehetett csak beszélni.
– Van itt egy Bajcsikné nevű asszonyság?
– Van.
– Merre van a nők osztálya?
– Itt.
– Vezessen hozzá.
A vén banya ajtókat nyitogatott nehéz fojtó légű szobákban, mikbe lépve
Richard arra a gondolatra jött, hogy ha a tűzakna torka a pokol kéménye
volt, ez itt valósággal a pokol konyhája. Itt főzik a halált.
Az ápolónő egy függönyös ágyhoz vezette Richardot, s annak a függönyét
félrehuzta előtte. Ott feküdt egy emberalak, rövidre nyirott hajjal,
szederjes ábrázattal.
– Ez az.
– Alszik? kérdé Richard.
– Meghalt, felelé az ápolónő.
– Mikor?
– Ma reggel.
– És a cselédje?
– Az meghalt tegnap éjjel.
Richard maga elé bámult. Mintha egy talányt akarna megfejteni, mely a
más világba tűnt el előle.
Odahajolt a typhusban elhalt nőalak fölé; s akkor vette észre, hogy az
ágy melletti falra ákombákom írással valami van feljegyezve.
Kibetűzte az írást.
«A félrézpénz – Monor – Kaszáné – 73».
Ezt akarta tudni.
Visszabocsátá a függönyt a nyoszolyára. A betegápolónőnek adott egy
aranyat s azzal sietett a halál e házából.
Mikor kilépett belőle, oly jól esett egyet lélekzhetni a friss
levegőből, a lőportfüsttel, korombűzzel terhelt levegőből.
A dísztéren Ödönnel találkozott. Az eléje sietett derült arczczal.
– Hat lépésnyire tőlem, kiálta eléje Richard. A typhuskórházból jövök.
Ma ne közelítsen hozzám, a kit szeretek.
És elfutott előle.
Richard bérkocsit keresett és hajtatott Monorra.
Ott hagyta Pestet friss diadalmámorával.
Legalább egy millió éljenkiáltást s egy pár ezer csókot vesztett el
vele.
Ment a helyett fölkeresni a «meghalató intézetet».
Mi az a meghalató intézet?
Majd mindjárt megtudjuk.
Chinában, a mint tudós Wagner Cristophorus írja, az a bevett és
törvényesen helybenhagyott szokás van, hogy miután évi átalány szerint
tíz százalékkal több leány születik, mint fiú, ez a manco a természet
bilánce-ában akként üttetik helyre, hogy a fölös csecsemők egy
meghatározott napon a Lileu Ping szigetre összehordatnak, ott
megáldatnak, beszenteltetnek s aztán a «sárga folyóba»
belehajigáltatnak. A sárga folyónak a keleti partja mocsáros, ott a
bambusz közt sok gyíl lakik, mik tátongó százfogú fejeiket feltartják a
vízből. Egy kis ideig úsznak a gyermekfők a víz fölött, mire a mocsárhoz
leértek, már akkor csak a krokodilfők úszkálnak a vizen.
Ekkor aztán a mandarin megköszöni a százkezű Vishnunak, hogy ilyen sok
hím- és nőnemű újszülöttet ajándékozott ez évben is a mennyei
birodalomnak: íme a differentia tisztelettel visszaküldetik. És ezzel
lequitteltek egymással: a társadalom és a természet.
Nálunk a hasonló lequittelést gyermekgyilkosságnak nevezik; büntetése öt
esztendő.
Ez ítt sokkal rafinirtabb módon intéztetik el.
A helyett, hogy chinai barbár őszinteséggel azt mondanák annak a
felesleges istenáldásnak: «te kis sírórívó portéka, a ki senkinek sem
kellesz, midőn megvagy, a ki magad sem tudod még, mit tesz lenni vagy
nem lenni? Látod, eltévesztetted a dolgot, nem ide voltál híva; valami
más csillagzaton kelletett volna születned; itt nem ismer senki. Az apád
nem bán, az anyád nem ér rád; ez talán cseléd, ki maga is más házánál
kuporog; talán divathölgy, kinek bölcsőd útjában lenne; talán
szerencsétlen, kinek lételed szégyen; vagy talán takarékos gazdaasszony,
kinek sok pénzébe kerülnél, míg felnősz. Eredj Isten hírével vissza!
Szüless át egy másik csillagzatba, a hol privilegium nélkül lehet
születni. Te kis porba esett isteni szikra, te csírája a léleknek egy
tökéletlen állatban, te semmiből lett semmi; szállj le a víz fenekére,
szállj fel az égbe, s mondd meg Vishnunak, hogy itt is voltál», – e
helyett minálunk kitalálták a «dajkaságba adást».
Ez a «meghalató intézet».
Nem ölik meg azokat a szárnyavesztett apró angyalkákat, csak meghalatják
őket.
A Pest körül levő falvak mind tele vannak ilyen dajkaságokkal.
Erről a dologról nem vezet senki statistikát.
Kerül-e valaha vissza «egy» azok közül, a kiket oda küldtek? Nehéz volna
rá megfelelni.
A mint Richard belépett a megholt nő által jelzett házba, a konyhán
keresztül az udvarszobába nyitva, csaknem elfutott onnan. Minden érzéke
meg volt támadva egyszerre.
Az a megnevezhetlen bűz, a mi egy mindig emberrel telt, soha nem
szellőztetett, alacsony, földes szobában megörökült: miasma, penész,
piszok együtt! A typhusos kórház halálgőze nem éri azt utól.
Az a nyirok, mely egyszerre végig borzongatja az egészséges bőrt, s
közelgő nyavalya előérzetét költi fel az idegekben.
Az a savanyú, émelyítő íze a légnek, a mit minden pórus érez, mintha
csupa íny volna mindenik.
S e bűzben, e nyirokban négy ágy és egy bölcső tele nyivákoló, ordító,
bömbölő porontyokkal; a kik közül legjobban van ellátva az, a melyik
meztelen; a kin nem lóg a gyalázatos rongy.
Hármával összezsufolva egy vaczokba, melyet használnak addig, míg
egészen össze nem rohad, hentereg, mászkál, dulakodik az állativadékok
legtehetetlenebbike. Egy és két évesek többnyire.
A tizenharmadikat a bölcsőben ringatja egy harmadfél éves gyermek, kinek
ezzel a munkával kell megszolgálni azt a főtt krumplit, a mit markából
fal nagy mohón. A bölcsős gyermeknek még hímzett ruhája van és szalagos
vánkos a feje alatt. Az nem sír; egy nagy szopacs (czuczli) van a
szájába dugva. Azzal csalják meg az anyai emlő helyett.
A kályha padkáján nyavalyog egy két éves fiú gyerek, kinek a két lába be
van kötve: bizonyosan sebes.
Richard eliszonyodva nézett körül ez oduban: melyiket képzelje e
nyomorult alakok közül Palvicz Ottó gyermekének? Egyik visszataszítóbb
volt, mint a másik.
És volt ideje szemlélődhetni, mert jó haladékba kerűlt, míg az intézet
tulajdonosnéját valahonnan a kertből előkurjongatták, a hol fokhagymát
ültetett. – Bizony nem is strázsálja ám azokat a porontyokat napestig a
fészkükön; elég, ha háromszor megeteti napjában.
Kaszáné asszony nagy, csontos, erős némber volt. Semmi rosszaság, gonosz
indulat nem látszott a vonásain. Úgy vette ő ezt az üzletet, mint egy
meglevő bajt, a mit nem ő talált fel.
Az ilyen látogatásokhoz is szokva volt már, mint Richardé. Ritka ugyan a
férfi látogató e háznál, de mégis megesik.
– Oh tessék innen kijönni, nagyságos úr, a tiszta szobámba, ebből a
bűzös veremből.
– Bizony, hallja Kaszáné asszonyom, ez utálatos egy odu, hanem maradjunk
itten.
– Hát bizony palotát nem adhatok nekik nyolcz forintért egy hónapra,
nyelvelt vissza a némber.
– Hát csak annyit fizetnek? kérdé elbámulva Richard.
– Annyit bizony édes lelkem, nagyságos úr; s még azért is mennyi
hercze-hurczám van. Holmi szegény cselédfélétől csak könnyebben megkapom
azt az öt forintot, mert annak minden hónapban kijár a bére; de mikor
valami úri dámával van dolgom: az Isten őrizz. Mert vannak ám itten úri
gyerekek is. Ne tessék rosszat gondolni. Ez a kis poronty a bölcsőben
(mért nem ringatod jobban, te akasztani való hóhér), hát ez egy jó módú
kereskedőnének a kicsinye, a kinek derék ura van, szép szállása van,
kocsin jár, selyemmel söpri az utczát, hanem hát nem tudja tűrni a
szoptatós dajkáknak a szekaturáját. Tudja lelkem, egy szoptatós dajka
nagy úr egy úri háznál, s inkább kiadta hozzám dajkaságba. Az igaz, hogy
ez tizenkét forintot fizet: de tisztába is kell tartanom a kicsinyét s
minden hónapban egyszer be kell hozzá vinnem a városba, hogy lássa.
– Hát ennek sem tart ön dajkát?
– Hja, az itt ki nem állná. Aztán miből? tizenkét forintból?
– Hát mivel tartja?
– Oh ez nagyon jól él. Még pépet is kap. S tejbe mártva a szopacsot.
– S mi van a szopacsban?
– Jó fekete kenyér; az legjobban tisztítja a gyermeknek a vérét. Hja
lelkem, mikor azért a másik porontyért három forintot fizetnek,
piskótával nem tarthatom.
– Három forintot! s ki az a kegyetlen, a ki három forintot ad egy
gyermek havi élelmére?
– Jaj édes lelkem, nagyságos úr; azt a magistratus adja; mikor egy olyan
eldobott porontyot felvisznek a biztosok, a kapitányság összehivatja a
dajkaságokat, s a melyik legolcsóbban elvállalja, annak odaadja. Már
ennél olcsóbban nem lehet. Aztán hányat itten felejtenek. Megszöknek
tőlük: azt sem tudom, hol keressem. Ez a kutya is olyan, a ki a padkán
ordít. Majd be fogod a szádat. Kérem nagyságos úr, tizenegy hónap óta
nem láttam érte egy batkát.
– Mi baja annak a gyermeknek?
– Hát az égetni való rossz kölyke, annak is maga az oka. Levest főztem
nekik, mert hogy vasárnap volt, s a rossz, pákosz kölyök magára rántotta
a fazekat, s mind leforrázta a két lábát, hogy végig kisebesedett.
– S ön gyapot-rongygyal kötötte be a nyomorultnak a sebes lábait. Az
irtóztatóan szenvedhet alatta.
– Árt is az neki! Úgy sem lesz belőle ember, mert a sok sivalkodástól
már sérvet kapott, Belehal. Apja, anyja nem nagyon bánják. Kocsis,
kocsisné. Szegény emberek. Itt sem laknak már.
Richard lelke megkönnyebbült. Ez nem Palvicz gyermeke.
– Kaszáné asszonyom. Én egy gyermeket keresek önnél, a kiért szintén
régen nem fizettek már. A gyermeket Bajcsikné adta át önnek, a neve
Károly, nyakába egy fél rézpénz volt kötve, a mellén szederjes anyajegy.
– Oh bizony édes lelkem, azt ugyan jól teszi, ha megfizet érte. A
Károlykáért, a kedves kis Károlykáért.
– Melyik az ezek közül?
– Oh az nincsen ezek között. Az odakinn van: az külön helyen van.
– Külön helyen? Richard kezdett jó véleménynyel lenni Kaszáné asszonyom
felől.
– Majd mindjárt behozom. Tessék besétálni addig a tiszta szobába.
– De én is oda akarok menni hozzá. Én azt a gyermeket magammal akarom
vinni.
– Magával vinni? Oh az már más. Hanem bizony egy kis alkalmatlanság lesz
vele. A kis Károlyka nagyon beteg.
– Mi baja?
– Szemfájása van. Azért tettem külön, hogy a többiekre rá ne ragadjon.
Erre is úgy ragadt egy másikról, a ki a mult héten bele halt.
– Hát miért nem gyógyítják?
– Próbáltuk mink azt mindenképen: még gáliczkövet is fujtam a szemébe,
az sem használt. Csak rákszemet lehetne kapni! Ha a «nagysárfű» magtól
meg nem gyógyul, hát aztán semmitől sem.
E beszéd közben végig vezette Richardot a sáros udvaron Kaszáné egész az
istállóig, az istállóból nyílt egy sötét fakamra; ott, abban a sötét
oduban látott Richard egy rongyos szűrdarabbal betakart gyermekalakot
heverni, félmeztelen, fájdalomtól lehunyt szemekkel. Az a gyermek, a
mint a belépés neszét hallotta, elkezdett nyöszörögni: «oh, adjanak egy
kis vizet; meghalok szomjan».
– Tudja, édes lelkem, nagyságos úr, azért tettem erre az árnyékos
helyre, hogy ne ártson a szemének a világossság.
– Menjen és hozzon neki vizet.
– Jaj, édes lelkem, nagyságos úr, betegnek nem jó vizet adni. Én soha
sem hagyom inni a beteg gyermeket, mert az annak rossz.
Most aztán Richard olyat kiáltott rá, hogy majd hanyatt esett az asszony
ijedtében.
– Hozzon neki rögtön vizet.
Kaszáné aztán hozott a kútról egy vászonkorsóval.
Richard térdére emelte a gyermek fejét és ajakához tartá a korsót.
A nyomorult teremtés félig kiitta azt.
Richard a vízből a markába töltött s gyöngéden megmosta vele a gyermek
orczáját. Olyan jól látszott az annak esni.
Azután elővett egy fehér zsebkendőt s beköté vele a gyermek fájós
szemeit.
Akkor aztán felvette a szecska és fürészpor közül, a miben feküdt s
beletakargatá a köpenyébe.
«Csak félczipőcske van szegénykének a lábán.»
Mikor kivitte a világosságra és meglátta, minő állapotban van, eszébe
jutott, hogy Palvicz Ottónak rettenetes oka volt nőül nem venni azt az
anyát, ki gyermekét hideg vérrel ide hagyta kerülni. Ha Palvicz Ottó
maga talált volna itt rá: talán megölte volna azt a némbert, a ki a
jegygyűrűjét hordta.
Richard a hintóig vitte ölében a kis fiút.
Kaszáné egész odáig kisérte az urat. Mert nem addig van az; hanem hát a
tartáspénzt ki fizeti?
Mikor a gyermeket elhelyezte Richard, kivette a tárczáját s egy csomó
pénzt dobott az asszonynak.
– Jutalmul a jó gondviselésért.
Kaszáné kétszerezve találta a járandóságot, s hálálkodni akart. Richard
bevágta az útját.
– Hallja maga Kaszáné: én most csak azt sajnálom, hogy nem olyan időben
élünk, a mikor megégetik a boszorkányokat; mert a mikor magát égetnék,
azt még magam is megnézném.
Mely nyájas istenhozzád után búcsút vett a «meghalató intézettől».
Mikor a falu alatt elrobogott, figyelmesen nézte az oldalt eső temetőt;
ott hosszú sorokat látott apró sírokból, miket kicsiny, fehér, kékzöld
keresztecskék jeleznek. Ezek a földből kiálló apró keresztek: a
jancsekiángi mocsárból kimeredő kajmánok fejei.
Csakhogy a mit a kajmánok elvégeznek egy percz alatt, ahhoz amazoknak
évek hosszú kínzásai kellenek.
Richard egyenesen a gyermekkórházhoz hajtatott Pesten.
Ne gondolja valaki, hogy ez valami államintézmény. Magánpolgárok jószívű
adakozásából áll az fenn; a státus csak annyit tesz meg vele, hogy az
adakozásokból lehúz egy pár ezer forint jövedelmi adót! az emberek
legszánandóbbját fosztva meg, ki háromszorosan részvétet igényel, mint
gyermek, mint szegény, mint beteg.
Hanem hát «Astaroth éhezik». A budget a gyermekpépbe is belezabál.
Richard a legjobb helyet találta ki Palvicz Ottó gyermekének.
Ott visszaadják azt az emberiségnek.
A takarékpénztárnál annyi összeget tett le, a mennyinek a kamatjából a
gyermeket tartani és nevelni lehet.
A városi tanácsnál bejegyeztette magát mint a gyermek gondnokát. Palvicz
Ottó alhatik nyugton a föld alatt.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Másnap nagyszerű ünnepélyek voltak Budapesten.
A csatában elhullott hősöket temették egy diadalmas nemzethez illő
pompával; az ostrom alatt kitűnt vitézeket érdemrendekkel diszíték fel;
s Pest város hálás polgárai nagyszerű lakomával vendégelték meg a napok
ünnepelt hőseit.
Richard alig várta, hogy mind ennek vége legyen.
A gyermekkórházba sietett.
– Jobban van-e már a Károlyka?