És ezzel be volt fejezve Ádám úr előtt ez a történet. Ő ugyan nem indult
el a menekülteket nyomozni erdőn-bokron keresztül. Különben is ezóta
hetedhét országon túl lehetnek.
De mi legyünk irgalmasabbak Zebulon iránt s nézzünk utána, hol szalad?
Éjnek éjszakáján sötétben, hidegben az erdőnek vette útját; követve egy
barátságos hegyi patak útmutató folyását. Azt tudta régibb itt jártából,
hogy a hol az a patak ered, ott van egy odvas fa, abban van egy szent
kép, az némi részletes hitelben áll a környék előtt; ennélfogva ahhoz
ismét egy gyalogút vezet a hegyek tulsó oldaláról, azt a gyalog utat
könnyű lesz megtalálni.
Nagy bátorság volt Zebulontól éjjel sötétben, egyedül, fegyver, pálcza
nélkül megindulni sétálni egy olyan rengeteg erdőben, a mely arról
híres, hogy minden esztendőben levágják benne Ádám úrnak egy pár
csikóját a farkasok.
De a félelem bátorrá tette. A nagyobb rémület a kisebbet elöli, mint a
hogy a varrótűvel megszúrt ujj fájdalma elenyészik, ha forró vízbe
dugják.
Szerencsésen rátalált a forrásra, nagyot ivott belőle a kalapja
karimájából; megtalálta a szent képpel felékesített odvas fát is, arról
ráakadt a hozzá vezető ösvényre, s aztán dicsérte magát, hogy mégis csak
okos ember ő, milyen szépen el tudta intézni a menekülést oly világos
veszedelemből.
A hold világított az útjára valami keveset, különben sokszor neki ment
volna a fának.
Hajnal felé úgy kezdte tapasztalni, hogy nagyon meredekre visz fel az
út, jó lenne botot vágni, a mire támaszkodjék. Kiválasztott egy sugár
mogyoróhajtást, s azt tollkéssel lenyiszálta valahogy. Annak a
segélyével aztán könnyebben mászott fel a hegytetőre.
Lefelé már szelidebb munka a ballagás. Itt már vállára vetette a botot,
s a bot végére akasztotta az utitáskát.
Azután csak egy kicsit meg is virradt, s a mint a fák között a
holdvilágot a napvilág kezdte felváltani, tünedezett Zebulon kebléből az
üldöztetéstől való félelem, hogy helyt adjon a rögtön nyomába következő
más fajta aggodalomnak, melyet az erdők elhagyatottságának ünnepélyes
csendje szokott előidézni.
Ebben a nagy vadonban sok mindenféle állat lakhatik, a melynek a
becsületérzésében nem egészen lehet bízni.
Eszébe jutott Kisfaludy Sándorból az a vers, a hol az álremetével
szemközt jött egy farkas.
«S fogai közt fel a bércznek egy nagy halálfejet vitt.»
Már ennél borzasztóbb találkozást csakugyan nem lehet képzelni. Pedig a
farkasok még most is foglalkoznak a craneologiával.
Ha jól emlékezik rá, még az is következik abban a versben, hogy a farkas
ijedtében elejtette a koponyát, s az a remete lábához «a hegyen
lekopogott».
Ez sem lehetett a legkellemesebb jó reggel kivánás!
Bárcsak már valami tisztásra vezetne ki ez az út.
Az a kivánsága is beteljesült. A hegyi út, a mint a tulsó oldalon leért
a völgybe, egy másik út által lett keresztül szelve, mely a túlsó
völgyből más kerülőn vezetett ki. A keresztútnál volt egy kis üres tér.
A mint Zebulon a maga útján kilép a gyepes irtványokra, a túlsó oldali
bozótból egy rémkép bukkanik eléje.
Nem a farkas a halálfejjel, hanem egy ember a saját fejével. – Szalmás!
Egyszerre látják meg egymást mind a ketten.
A mohos pázsiton még lépteik hangja sem árúlhatta el őket egymás előtt.
Zebulon átlátta, hogy sorsát hiába akarja kikerülni: a fátumnak be kell
teljesülni, nincs hova menekülnie többé. Ez az ember őtet megkerülte és
most elfogja. És ő nála semmiféle fegyver sincs egyéb, mint egy tollkés,
annak is beletörött a hegye még a multkor a profuntba, míg ellenfele
bizonyosan el van látva pisztolyokkal. Zebulon, add meg magad!
Ezzel a resignatióval vevé a botot a válláról, leakasztva róla a
tarisznyáját s elszánt lemondással lépett Szalmás felé, mintha mondaná:
«itt a botom, nem védelmezem magamat».
Hanem a mint elkezdett feléje lépegetni, akkor vette észre, hogy hiszen
az a Macbeth, s ő annak a Banquo-szelleme. – Antipodese szemeit
elmeresztve, száját nyitva felejtve, a halálos ijedelem kifejezésével
állt előtte, mint a kinek a lábai egyszerre gyökeret vertek a földbe.
Annak is pálcza és tarisznya volt a kezében.
Zebulon most értette meg egyszerre a dolgot.
A helyzet komikus volt és fatális.
– No – no Szalmás. Ne bolondozzunk egymással. Hiszen én nem akarom magát
bántani; maga se ne bántsa engem. Maga azt hiszi, hogy én akarom elfogni
magát; én meg azt hittem, hogy maga akarja elfogni engem. Én szaladok
maga elől, maga szalad én elülem s megint csak összehoz bennünket
bolondos út. Jobb lesz, hogy értsünk meg egymást.
Szalmás még most sem tudott szóhoz jutni. Nagyon megijeszthették valahol
másutt. Csak az álla mozgott, mintha magának beszélne valamit.
– Tudja, Szalmás, kérlelé őt Zebulon, a mit tegnap mondtam Ádámnál, az
csak mind tréfa volt. Nem kell elhinni. Nem bántok én senkit; csak engem
hagyjanak békit. Minek is bántanánk egymást mink ketten, régi jó
ismerősök? Maga is jó ember, én is jó ember vagyok. Inkább legyünk
egymásnak barátsággal. Maga oda át van «azoknál», én meg ide át vagyok
«ezeknél». Ha magának valami baja talál lenni ezeknél, én segíthetek a
maga baján. Ha pedig engem éri valami veszedelem azoknál, maga segíthet
én rajtam. Jó, ha az embernek jó barátjai vannak mindenütt. Isten tudja,
hogy lesz, mint lesz? Nem kell egészen elrontanunk rigi baratsagot. Én
nem elrontottam. Hiszen talán még most is ott van magánál Rideghváry
barátomhoz irott levelem? No csak vigye el neki és adja oda. Mondja meg
neki, hogy köszöntetem. Erről a mai scenáról jó lesz, ha egyikünk se
beszél. Kinevetnének rajtunk. – Hát úgy-e, nem haragszunk egymásra
Szalmás? – No Isten áldja meg magának. Már most csak azt mondjon meg,
melyik úton fog maga menni? Mert tudja, én magát nagyon szeretem;
sokszor mondtam már, hát elhiheti – hanem azért mégis – nem szeretném,
ha egy úton járnánk.
Szalmás még most sem szólt semmit. Tán fogadása tartja, vagy ijedtében
megnémult, mint Tigris Róbert menyasszonya; hanem a mint megtudta, hogy
szabad az út, nagyot fohászkodott, s amelyiket közelebb találta, azon
megindult lefelé.
Képzelhetni azt a boldogságot, mikor egyszer Zebulon a legelső magyar
katonával találkozik!
Nem svalizsér többé, nem uhlános, huszár az, a ki fölveri a port az
úton.
Csak olyan parasztos huszár, kerek kalappal, melyen széles piros
szalagot visel, és tulipános szűrrel: de azért mégis huszár.
Azt majd leszedte a lováról örömében Zebulon. Kezet akart neki csókolni.
– Barátom! Hazám fia! Megszabadítóm! Honnan jön?
– Innen a faluból, felel a megrohant vitéz.
– Van ott még több is?
– Hogyne? Az egész csapat.
– Micsoda csapat?
– No hát a Bendeguz-csapat.
– Bendeguz-csapat? Nekem is van egy leányom, a kit Bendeguzellának
hínak. Szabad csapat úgy-e? Hát a többi sereg merre van?
– Az még a Tiszán túl van és készülődik.
– Hát maguk mit csinálnak itten?
– A mi feladatunk az ellenséget nyugtalanítani és a pecsovicsokat
elfogdosni.
Az első esély Zebulont megszeppentette. Nem kereste ő az oroszlánt, csak
a nyomát.
– Hát – van itt közel – ellenség?
– Az nincs; de van pecsovics.
(No egy ott szalad a másik úton az erdőben, gondolá magában Zebulon; de
csak még sem utasította a nyomába a lovast. Jó szívű ember volt
Zebulon.)
– Hát nincs közel ellenség?
– Nincs két napi járó földre.
– No akkor én leülöm ide az útfélre, és kipihenek magamat. Magának pedig
kedves barátom, itt van egy forint borravaló, menjen vissza faluba,
mondjon meg csapatvezér urának, hogy küldje értem szekeret.
Felfedezhetek magamat. Én vagyok az a kormánybiztos Tallérossy Zebulon,
a kiről az volt a hír, hogy kassai csatában eleste, hogy ellensig
elfogta. Nem elestem, nem elfogtak. Szerencsésen keresztül vágtam
magamat egész armádián. Most itt vagyok, de lábamat már nem birom, mert
sokat gyalogoltam. Hát küldjön értem szekeret. Majd itt megvárok.
A tulipános szűrü lovas átvette a forintot is, a megbizást is, s
visszanyargalt a faluba; míg Zebulon kikeresett magának egy szép gyepes
mesgyét s azon végig heveredve, kedvére kinyujtózott.
A küldöncz csakugyan pontosan teljesíté a rábizottakat. Egy óra nem telt
bele, már látta őt Zebulon visszafelé jönni egy parasztszekér
kiséretében.
Egész rangbeli büszkeséggel kapaszkodott fel a saraglyába; ez hát már
olyan ország, a hol az ő parancsolatjára befognak a szekérbe!
Az úton aztán elmondatta magának a szekere mellett koczogó lovassal,
hogy mik történtek az ő távolléte alatt a túlsó oldalon. Ajh de örült a
jó meleg dicsekedésnek. Bizony jobban esett neki, mint egy bunda.
– Hiszen urak vagyunk e szerint! Mit monta csapatvezér, mikor nevemet
meghallott?
A lovas mosolygott egy kicsit.
– Azt mondta a csapatvezér úr, hogy nagyon jól ismeri az urat. Tessék
hozzászállni. Szivesen látja egy kis kollácziózásra.
– Áh, nagy megtiszteltetés!
Zebulon kezdte magán helyregombolgatni a bekecszsinórokat, a mik nagyon
összevissza voltak rendezve, egy gombbal alább mindenik. A csizmák pedig
igen dicstelen állapotban, az erdei sár minden színű maradékával
ellepve. A kocsiülés szalmából volt. Zebulon egy csomó szalmát kihúzott,
azt csutakká csavarta, s elkezdte vele a csizmáit némileg salonképessé
tisztogatni. A közben a lovas úrral folytathatta a discursust.
– Őrnagy az a maga csapatvezére, vagy kapitány?
– Úgy gondolom.
– (Mit gondolom?)Szabad becses nevit megkérdeznem?
– Boksa Gergely úr.
– Micsoda? Boksa Gergő? Ki volt én alattam ökörhajcsár.
Zebulon abbahagyta a csizmái tisztogatását.
(No még azt sem hittem volna soha, gondolá magában Zebulon, hogy én
tisztelkedni menjek valaha Boksa Gergőhöz!)
Hanem azután útközben lovas kisérője annyi csodadolgot összebeszélt neki
Boksa Gergő harczi erényeiről: hány gulyáját elfogta az ellenségnek?
hány prófuntos szekerét elhajtotta? hány futárját elcsipte? hogy
utoljára Zebulon át kezdte látni, hogy biz az nem lehetetlen, hogy ilyen
háborus világban rangot kap az olyan ember, kinek jó ökle van, a ki jó
lovas, és a ki nem sajnálja a ruháját összetépni a heczczben.
Azért is a faluba érve, nem hajtatott egyenesen Boksa főhadiszállására,
hanem a fuvaros gazda udvarára, hogy már mégis azt a csizmát egy kicsit
kitakaríttatja.
Patent fénymáz a gazda házánál nem volt; hanem ahelyett megkenték
Zebulon csizmáit hájjal: az még jobb. E toilette alatt Zebulon
megalkudott a fuvarossal harmincz forintba Debreczenig. Most már tudta
utazása czélját. Az most a centrum: a főváros.
Azután hát csak elment Boksa Gergőhöz tisztelkedni.
Az érdemes vitéz úr szabadalmat kapott lovas guerilla csapatot
alakítani, tetszés szerinti ranggal. Ha akarja kapitánynak neveztetheti
magát; és ha valaki őrnagynak találja szólítani, azért sem haragszik
meg.
Zebulon úr nagyon megváltozottnak találta régi ismerősét. A
victoria-dolmány, a rajthuzli ugyan még most is a legutóbbi egyenruhája,
melyben a nagy futás előtt látta, legfeljebb, hogy a könyökei foltosak,
s a térdei kopottak; hanem van ám gallérjára, meg a karmantyuira olyan
széles ujdonatuj arany paszománt varrva, mint a tenyerem.
Aztán belül is csak olyan volt Boksa Gergő; kopott darócz, arany
paszománttal kisujtásozva.
A mint meglátta Zebulont, nyájas volt és leereszkedő, és kevély és
goromba vegyest.
Szívesen látta, de nem nagyon mutatta iránta való tiszteletét.
– Áh! a tekintetes úr is megérkezett! Örülök, hogy van szerencsém!
Szívesen látom ma ebédre nálam. Másutt úgy se kapna. Tessék kényelembe
tenni magát.
És az egész elfogadás alatt ki sem vette a pipát a szájából.
Azt azonban szerette Zebulon, hogy nem nyujtotta kezét parolázásra.
Zebulon elfogadta a kinálást és leült, még pedig a pamlagra. (Boksa
Gergőnek volt annyi hadi tudománya, hogy az egyetlen úri lakot
választotta ki a faluban főhadiszállásának.)
Aztán csak Zebulon is elővette a pipáját zsebéből, hogy megmutassa
Boksának, hogy ő csak még most is urabb nálánál, s megtömvén azt
dohányzacskójából, a régi familiáris fensőbbség hangján így szólt hozzá:
– Ugyan édes Gergő öcsém, adja nekem egy kis fidibust.
Kritikus egy felszólítás volt: egy aranygalléros úrnak azt mondani, hogy
adjon fidibuszt, a szolgálattétel hűbéri jelvényét. Ha megteszi,
elismeri a suzerainitást.
Boksa Gergő szívesen és gorombán kivett a belső zsebéből egy
nyomtatványt s odaadá az egészet Zebulonnak.
– Itt van, tekintetes úr. El is olvashatja, aztán szakíthat belőle
fidibuszt, a mennyit tetszik.
– Mi ez? Újság?
– Az hát. A Márczius! Most Debreczenben nyomják, onnan kapjuk.
– Ah, derék! kapott rajta Zebulon. Azóta sem olvastam ujságot. Legalább
ebből megtudok, mi történik Debreczenben?
S azzal, anélkül, hogy elébb pipájára gyujtott volna, elkezdte a
kiváncsiság ragyogásával arczán, mohón olvasni a megkapott ujságot.
Hanem a mit abból olvasott, az lassankint letörölte arczáról a
ragyogást, s rajzolt helyébe megszeppenést oly vastagon, hogy Boksa
Gergőnek is feltünt.
– Valami baj van, tekintetes úr?
– Nem szelel pipám, monda Zebulon.
– Hiszen rá sem gyujtott még.
– Úgy! igaz. Azzal zsebébe dugta a pipáját, s aztán leeresztve térdére
az olvasott hirlapot, sokáig bámult Boksa Gergőre, míg végre fölmerte
neki azt a kérdést tenni, hogy ugyan édes Boksa barátom, nem tudná nekem
megmondani, mi az a vésztörvény, mit olvasok ebben ujságban, mit hoztak
abban országgyülésben?
– Oh igen is tudom. Az olyan törvény, mely szerint hazaárulók és
ellenséggel czimborálók vésztörvényszék elé állíttatnak.
– De hát mit értenek az alatt, hogy «hazaárulók»?
– No, hát például az olyan képviselőket, kik nem jöttek el a debreczeni
országgyülésre.
– De hátha akadályozva voltak? Már teszem föl magam is.
Boksa igen biztató modorban felelt:
– Hát hiszen a ki nem jöhetett, purificálhatja magát, a vésztörvényszék
itélni fog fölötte, s ha igaza volt, fölmenti.
– No köszönök alázatosan. Én azóta mindig szaladok, mint üldözött nyul
hajtásban, bujkálom pinczében, hordoban, mészkemenczében, zsidó asszony
fejkötőjében, hordom moslikos dézsát napszámba, szenvedek hazámért
hideget, éhséget; s mikor megérkezem országgyülésbe, akkor fognak
engemet nyakon s állítanak vésztörvényszék elejbe. No szip dolog!
– Már ez pedig nem lehet máskép. Megmagyarázza ezt a Márczius jól.
Egyszer már keményen kell fogni ezeket a hazaárulókat! A ki ma itt,
holnap amott!
– No én egy óráig sem voltam amott. Menté magát Zebulon.
– A ki csak beszédbe állt is az ellenséggel.
– No én csak egy szót sem szóltam vele. Ágyulövésnél egyebet se nem
hallottam tőle. – Zebulon úgy védte már magát, mint ha a törvényszék
előtt állna.
Boksa pedig annál jobban hepcziáskodott.
– Vagy csak aki egy sor levelet irt is az ellenségnek: akármit.
No már erre nem mondhatta Zebulon oly apodictice, hogy «ezt se nem
tettem». Bizonyos Rideghvárynak irt bolondság bizonyos Szalmásnál kissé
nyomta a lelkét. No de Szalmás ezóta már az operenczián is túl van s az
a bizonyos levél rég elhasználódott már egyre másra; nincs mit aggódni
miatta.
– Hja bizony, ilyen időben nem lehet kimélni az embereket; folytatá
Boksa Gergő, kegyetlen dölyffel, s azt a bátorságot vette magának, hogy
leült Zebulon mellé a pamlagra s egymásra vetette a lábait, összefonta a
mellén a karjait, úgy pöfékelt. – Ilyenkor nem ismerek se jó pajtást, se
nagyurat. S ha az édes apám fia volna is a ki áruló, elcsipetem és
felküldöm.
– Hova fel?
– Nagyváradra.
– Mi van Nagyváradon?
– A vésztörvényszék.
– Hát már van is?
– Van bizony; de nagyon van; és működik is.
– Is működik is? És ha maga Boksa megfog egyet, küldi oda?
– Küldöm én! Ha a szentek fia is! Elég jó pajtásom volt a Szalmás…
Zebulonban hülni kezdett a vér erre a névre.
– De spion volt az ármányos. Megtudtam. Utána iramodtam.
– Hát maga kergette Szalmást? – Ez észrevételt szalasztá ki Zebulon a
száján, mire gyanus oldalpillantással monda Boksa:
– Hát tudja az úr, hogy én Szalmást kergettem?
– Nem, csak rosszul intonáltam hangsúlyt; kérdeztem, hogy kergette
kapitány úr (már kapitány úr!) Szalmást? Nem bánom én, csak kergessen
őtet tovább is.
– De már nem kergetem tovább.
– Miért nem?
– Mert már elcsiptem.
– Mikor?
– Ezelőtt egy órával. Épen belém jött a nyavalyás, a mint szökni akart
valahonnan.
– Is aztán mit csinálta Szalmással?
– Itt van a fás kamrába becsukva. Nagyon veszedelmes ember. Tömérdek
irás volt nála kabátjába, meg a csizmatalpába is bevarrva. Én ott is
rátaláltam.
Zebulonnak úgy tetszett, mintha Boksa nagyon nézné az ő csizmáit is.
– Sok mindenféle urat compromittáló irások voltak nála, folytatá Boksa,
fontos szemöldökrángatással.
Nojszen ez épen elég volt Zebulonnak; vésztörvényszék, ellenségnek irott
levél, Debreczen, Nagy-Várad, Szalmás, Boksa, golyó és lőpor.
Azt mondta Boksának, hogy engedelmet kér az őrnagy úrtól, egy kicsit
hazamegy a szállására, más csizmát húz, mert ez nagyon szorít.
Igaz is, hogy szorította, még pedig a torka körül, t. i. Zebulon torka
körül; hanem az nem igaz, hogy Zebulonnak más csizmája lett volna.
– Fogjon bácsi, rögtön és vigyen innen engemet; mondá a fuvarosának, a
mint megérkezett hozzá.
– S hová vigyem az urat?
– Nem bánom én, akárhová, csak Debreczenbe nem.
De már mégis annyit szeretett a fuvaros megtudni, hogy aláfelé, vagy
fölfelé induljon-e meg Zebulon úrral? s hogy hány napi útra legyen
készen?
Zebulon arra határozta magát, hogy «fölfelé», és mennek addig, a míg
menni «lehet».
Most azután előlről is kergetik, hátulról is kergetik, maradás nincs
sehol, menekülés nincs sehova, czél csupán a futás.
Ha a német megfogja, főbe lövi; ha a magyar megfogja, főbe lövi; ott
rebellis, itt hazaáruló. Akármelyiknek kerül a kezébe, már kész a
halálos itélete. «Valóságos akasztófa-allée közt járkáltam», így fejezé
ki Zebulon e siralmas helyzetét, a melybe jutott.
A legközelebbi állomáson, az alatt, míg a fuvaros etetett, Zebulon
ollót, borotvát kért a korcsmárostól.
Szép hosszú szakálla volt, közepén kissé fakó, itt-amott szürke
szálakkal átszőve. Ez a szakáll volt az ő büszkesége, úri tekintélyének
symboluma; vassal soha nem irtott, fésüvel ritkán tépásztott szakáll, a
melyről olyan jól esett ebéd után a ráhullott zsemlemorzsákat
lesepergetni. Most neki állt ollóval, borotvával férfiusága e büszke
czímerének, s levágta azt tőből.
Oh ti nem tudjátok azt, szakállt nem viselő népek, mit tesz az,
valakinek rászánni magát, hogy a szakállát levágja. Az egy partialis
temetkezés!
Zebulon sokáig nézegette a markában áldozatnak esett állsörényét, egy
pár könyet törült szét a szemében, aztán papirosba csavargatta testi
énjének legdrágább megdicsőült részét, s keblébe dugta azt. Legalább ott
fogja viselni.
Azután belepillantott a tükörbe, kiöltötte a nyelvét arra a csúnya
emberre, a ki a tükörből visszanézett rá, s hátat fordított neki.
Pedig már ezentúl mindennap látnia kell azt a csúnya embert a tükörből,
mert a levágott szakáll egy bizonyos rabszolgaságot hagy maga után: a
mindennap borotválkozás kegyetlen rabkötelességét.
A mint aztán Zebulon újra megjelent a fuvaros előtt, az őt nagyon
megbámulta ez ifjított kiadásban.
Míg a korcsmában voltak, addig nem szólt neki; hanem a mint kiértek
megint az útra, visszafordult a kocsiülésből Zebulonhoz.
– Ugy-e bár, az úr most olyan helyeken szeretne járni, a hol a világnak
nincs szája?
– Bizony, felelt rá Zebulon.
– Értem, szólt a fuvaros. Nem kérdek többet. No majd elviszem én az urat
úgy, hogy semmi baj nem éri. Ugy-e Lengyelországba akar menni?
– Oda. Zebulon ráhagyta. Tudta is ő, hogy hova megy?
– Vittem én már oda egy urat, a ki a lengyelekért ment. Majd elszállítom
én az urat is olyan félreeső helyeken, a hol a madár sem jár; egész
odáig, honnan majd megint mások odább viszik, míg eljut Lengyelországba.
Nem kell nekem többet mondani.
No ennek örült még csak meg Zebulon! Nem elég neki a miben már benne
van; most még egy kis lengyel conspiratiót is a nyakába varrnak. Még
elviszik a krakúzok közé!
Pedig ugyan vitte a fuvaros, a hogy megigérte, két nap, két éjjel,
szolgabirót, útibiztost soha nem látott utakon keresztül, hegyekbe,
völgyekbe, gyanus szállásokba.
A harmadik napon megsokallta Zebulon a dicsőséget. Nem akar ő lengyel
legiót toborzani. A mint egy völgy torkolatánál megpillantotta egy falu
tornyát, megállította a szekeret; kifizette a fuvarost; azt mondta neki,
hogy csak forduljon vissza s menjen haza; már innen ő majd odább talál.
Itt ebben a faluban különös dolgai vannak.
A fuvaros sajnálta nagyon: milyen szépen elvitte volna Lengyelországba!
Zebulon vitte megint a tarisznyát gyalog. Soha a nevét sem hallotta ő
annak a falunak, a hova be akart ballagni; de megtetszett neki nagyon,
mert két tornya volt.
Az egyik torony, a kisebbik, a pápistáké, a másik, a bádog fedelü, a
nagyobb, a lutheránusoké. Ez tetszett meg neki azon a falun nagyon.
Ment egyenesen a lutheránus pap házához.
Schneiderius Bálintnak hivták ezt a derék urat.
Zebulon bemutatta magát a papnak. A pap olvasott ember volt, hallotta a
nevezetes úr hírét.
Akkor aztán Zebulon meggyónt neki mindent elejétől végig, híven.
Ő neki már most a történtek után ebben az országban nincsen maradása;
mert itt ő van egyedül abban a kivételes állapotban, hogy minden, bárki
kezében levő puska az ő fejének van fordítva.
Schneiderius Bálint igen eszes és jószivű férfi volt. Mindjárt készített
valami tervet, a mivel a nevezetes férfiút megszabadítsa.
Zebulonnak ki kell menekülni a külföldre.
A külföldre meneküléshez útlevél kell.
Útlevelet csak a császári hadak kormánybiztosa adhat.