Hogy attól útlevelet lehessen kapni, arra különös ürügy kell.
Az ürügy megvan.
Schneiderius Bálintnak van egy diák fia Göttingában, Schneiderius
Theophilus, az nem rég írt az apjának, hogy sietve küldjön neki pénzt,
mert halálos beteg. Persze pénzt nem küldött azért neki az öreg, mert a
«Fuchs» nem beteg, csak korhely; hanem annak a levélnek az alapján egy
megkeseredett atyának könnyen lehetne útlevelet kérni Göttingába, a
beteg fia meglátogatása végett.
Zebulon szökhetik külföldre Schneiderius Bálint tisztelendő úr
útlevelével.
– Az ám, kedves papom, monda mindezekre Zebulon; de bolond passusba
beleirnak ám szemiles leirást is; aztán nekem van hajam szöszke mint
kender, tisztelendő atyaságé fekete, mint a vaddisznó és kemény: – azt
még lehetne megfesteni; de hova elteszem orromat, mikor enyim nagy
sasorr, tisztelendő atyáé meg tömpe.
– Könnyű ezen segíteni; monda a pap. Menjen fel Eperjesre uraságod maga
az én nevemmel és irassa le magát az útlevélben.
– Én menjek be? Tisztelendő úr reverendájában? Hát a bajuszom?
– Az levágatik.
De már erre duplát sóhajtott Zebulon. Még a bajusz is! A hatalmas,
parancsoló bajusz! A «gyászvitézek» esete óta nem történt hasonló
csonkítás magyar emberen.
Egy napi meggondolásra való időt kért magának e tárgyban Zebulon. S egy
napi meggondolás után arra a végeredményre jutott, hogy ha a között kell
választani, hogy vagy a nyakat, vagy a bajuszt, mégis csak inkább a
bajuszt kell a késnek adni; mert az megint csak kinő; de a nyak,
úgysegéljen, nem nő ki többet.
Hát csak a bajuszt is el kellett tenni a mellény-zsebbe.
Mikor aztán így megkoppasztva, megalázva megállt a tükör előtt Zebulon,
magának is el kellett ismerni, hogy soha szelidebb, jámborabb,
supplicansabb protestans pappal még nem találkozott, mint a milyent most
lát maga előtt.
Hát még mikor a pap tógáját felvette. Nevetni nem volt ám szabad
senkinek; mert komoly dolog ez nagyon. Ez a játék emberfejbe megy.
Schneiderius Bálint betanította neki, hogy mit feleljen, ha kérdezik? El
ne felejtse a fia nevét, meg különösen a saját nevét; a hova utazni
akar; és a falut, a hol lakik: azt Pukkersdorfnak híják. Ezt mind jól
emlékében tartsa.
Zebulon még egy napot kért magának, hogy magát veszedelmes szerepébe
beletanulja. A következő napon azután útra kelt Eperjes felé, magával
vivén a derék Schneiderius Bálint áldását, reverendáját és fiának
lamentabile nuntiumát.
Eperjes tele volt császári seregekkel mikor Zebulon behajtatott.
A sorompónál nem bántották, látták, hogy pap; hanem adtak Geleitscheint,
hogy vissza is térhessen.
Egyenesen a főkormánybiztos szállása elé hajtatott. Szive majd kiugrott
féltében, mikor annak a lépcsőin felballagott. Az egész úton mondta
magában a neveket: Valentinus Schneiderius, Theophilus Schneiderius.
Göttinga, Pukkersdorf. Szentül félt, hogy mégis, mikor a biztos előtt
fog állani, mind valamennyit el fogja felejteni.
De már benne volt: előre kellett menni. Egyik szobából a másikba
küldték, mindenikben ismeretlen fancsali pofák írtak, dolgoztak valamit,
végre bebocsáták a hatalmas császári biztos elé.
Zebulonnak a félelem is segített, magát tökéletes meghunyászkodott
lelkipásztorrá maszkirozni; lehúzta a fejét a nyaka közé, midőn a biztos
úr ajtaján belépett, a két kezét keblére tette ájtatosan: az egyikben
volt egy nagy cilinder kalap, a másikban a filius prodigus epistolája, s
minthogy Schneiderius termete valamivel alacsonyabb volt Zebulonénál,
meghajlítá térdeit, hogy a reverenda a lábáig leérjen. S a világért föl
nem emelte volna szemeit, midőn nagy ájtatosan elrebegé:
– Bonum mane præcor, domine perillustrissime!
De alig ejtette ki ezt az öt szót, a midőn a kormánybiztos úr hangos
hahotára fakadva, kiálta fel:
– Servus Zebulon!
A villámcsapás nem lett volna oly rettenetes, mit ez a szó «servus
Zebulon!»
Hősünk valóban úgy megrettent, hogy ha a reverendába nem támaszkodik,
összeroskad.
– Hát téged mi az ördög hord itt ebben a papi ruhában?
Zebulon csak most bámult rá a megszólító kormánybiztosra. Rideghváry
Bencze volt az.
A főúr azonban nem vette észre Zebulon bámulását, eléje sietett,
megölelte, megrázta kezeit és megdicsérte.
– No csak hogy valahára mégis eljutottál hozzám. Derék ember vagy,
Zebulon. Megkaptam Szalmástól küldött leveledet. Azóta mindig vártalak.
Dicső, hogy eljöttél. Ez az álruha mutatja, milyen veszedelmeken kellett
idáig eljutnod. Nem marad el hűséges ragaszkodásod jutalma. Az igért
helyet fentartottam számodra. Azonkívül egy magas küldetésben fogsz
részt venni. Nagy emberré foglak tenni Zebulon! nagy emberré!
Zebulon még mindig úgy érezte magát, mint a kit a vízből húztak ki. Nem
talált rá a fejére.
– És most legelébb is jer ide, ird alá ezt az ívet. Ne kérdd, mi az?
Csak ird alá. Láthatod, hogy a legelőkelőbb férfiak nevei vannak már ott
aláírva.
Zebulon engedte a tollát menni a papiroson, mint mikor az álmos kocsist
viszi a lova tudta nélkül a jól ismert úton.
Az a papir pedig, a melyre felírta akkor a nevét, az volt ama historiai
okirat, melyben magyar előkelő urak esedeznek a minden oroszok
czárjának, hogy kegyeskedjék hazájuk négy fehér folyamának vizét
hatalmas seregeivel pirosra festeni.
Most azután Zebulon az első grácziát kérte ki magának, hogy hadd menjen
aludni.
És aludt másnap reggelig, mintha ópiumot szítt volna.
S mikor azután kialudta magát és fölébredt, akkor kezdte észrevenni,
hogy milyen furcsát álmodik ő most ébren.
Hogy került ő most ide, a hova semmi szándoka nem volt jönni, hogy
szökött el a másik oldalról, a hol teljes szándéka volt megmaradni?
pedig hiszen nem kapták meg Szalmásnál semmi levelét, mert az
Rideghvárynak rég átadatott. És hogy mindez milyen furcsa komédia a
sorstól.
Még hogy a mérték beteljen, mikor felöltözött s elment Rideghváryt
meglátogatni, már ott találta nála Szalmást. A furfangos férfiu
természetesen megszökött még az első éjjel Boksa Gergő ketreczéből s
elhordta a vésztörvényszék elől az irháját. Épen azzal mulattatá a
méltóságos urat, hogy Zebulonnal való találkozását mesélte el neki.
Rideghváry úr kaczagott azon nagyon.
Tökéletes tréfának tartotta a dolgot.
Még azt kivánta Zebulontól, hogy azt a vidám történetet majd mondja el
az ebéd fölött, hogy ugratták ők meg egymást Szalmással?
Hanem Zebulon nagyon komoly maradt e fölszólításra, és csak úgy magában
mondá a «Babyloni vizek mellett ültünk» zsoltár 6-dik versét.
«Inkább ragadjon az én nyelvem az inyemhez!»
És attól a gondolattól nagyon komoly ember lett Zebulon.
A miért aztán még többet nevettek rajta a főurak.
Akkor épen nagyon nevetni való idők jártak.