Ez is históriai személy. Nem mondom meg, hol lakik? mindenki ismeri.
Egyike a kiveszőfélben lévő őslényeknek, kiket az újabb kor nem
reproducal. Se nem a vulcanicus, se nem a neptunicus kor szülötte; hanem
inkább a bachicus koré, értve az etymologiai gyök alatt nem Bachot, az
accisák behozóját, hanem Bacchust, a borok istenét.
Élő megtestesülése a boldog jelmondatnak: «extra Hungariam non est vita;
si est vita, non est ita».
Lakása ott van abban a faluban, ahol 1849 végén arra a kérdésre: járt-e
itt ellenség? azt felelték: itt nem, de a szomszédban járt mind a három:
a német is, a muszka is, a magyar is. Mind ellenség!
Az ősi lakot még a nagyapja építette Mindenváró Ádám úrnak, s azóta egy
téglát nem ragasztottak ahoz. Földszinti volt; a lépcsőjárás nagy
kényelmetlenség. A teteje zsindelylyel fedve s a zsindelyen fölül még
nádtetőzet; nem azon czélból, hogy a zsindely meg legyen óva, hanem
avégett, hogy télen át a szőllő s némely eltett gyümölcs szépen megmarad
a meleg tetőzet alatt. A ház alatt a pincze, hármas osztálylyal: külön a
bornak, a zöldségnek, külön a jégveremnek. A keleti és nyugoti oldalon
oszlopos tornáczok, bőrpamlagokkal, mikben válogatni lehet, a szerint, a
hogy a szél fú. Az egész házban legnagyobb a konyha.
Ilyen konyhát a mostani takarék-tűzhelyes korszakban ritka helyen
találni már, nagy nyitott tűzhelyével, melyen felül is ég tűz, alól is
ég tűz; felül főznek, alul kalácsot sütnek. A pattogó hasábok közül
emelkedik ki a sok-horgú vaskutya, az tartja az egyik végét a nyársnak,
a mire felhúzva forog a piruló kanpulyka, keresztülütve a nyílforma
lúdlelkével; a forgató gépet egy béresgyerek helyettesíti. A tűz körül
rotyogó fazekak, félig letakarva mázos cserépfedőkkel.
A lángtól félrevonva egy háromszög, vaslábakon, azon egy lapos
cserépedény, az betakarva pléhfedővel, teteje megrakva parázszsal, abban
a cserépedényben bizonyosan a társa sül annak a rétesnek, a mit ott a
nagy kihúzott asztalon most nyujtanak vékonyra, két leány két felül egy
ökölnyi tésztát olyan szélesre elnyújtva, mint maga az abrosz, hogy azt
egy római Messalina, mint tunica vitreát, lepelnek fölvehetné,
Lapponiában pedig ablakokat csinálhatnának belőle. Azt pedig
Magyarországon meghintik tejfellel, mandulával, mazsola-szőllővel, aztán
összecsavargatják, spanyol inquisitori raffineriávai lassú tűzön
megpirítják, s szánakoznak a barbár népeken, a kik ezt nem ismerik.
Más fehérnép ez alatt a tűzhely alatti kemencze agyag tévőjét rakja
körül a kihúzott parázszsal, ott benn magasra kelt kalácsok sülnek; meg
másik görbe késsel gömbölyü fatálon apróz valami húst, a minek bátyját
már befojtogatták káposztalevélbe, s az már kibeszéli, milyen idő van
ott a fazékban? nagyokat pöffenve a cserépfedő alól, míg emez még
kolbásznemű transfiguratióra vár. Valami hasznavehetetlen ficzkó a
konyhaajtóban nagy lomhán tör nagy vassulyokkal, nagy vasmozsárban
valamit, alkalmasint borsot, mert nagyon fintorgatja tőle a pofáját. Egy
vánnyadt szobalány rézsodrony virgácscsal castigál egy czinmedenczében
hófehér tojáshabot, a miből felfujt lesz, czukros levegő. Maga a
főszakácsné pedig mindenütt sürög-forog, vezényli a konczertet;
megöntözi zsirral a piruló pulykát, mi alátett serpenyőbe csorog vissza;
meghinti a rétes-tésztát elébb a szárazzal, azután a fluidummal;
belekóstol a forró ételekbe fa főzőkanállal, megitéli, mi kell még
beléjük? s parancsol bors és sótartóval, paprikás döbözzel,
szerecsendióval; megnyittatja a kemenczét, megvizsgálja a piruló
kalácsokat; ellenőrzi a rétest; beleszurkál a lapátvégű villával a
sistergő hurkafélébe; válogat a mindenféle czifra réz, bádog, fa
műszerek között, gyakorlatba véve fánk-metszőt, derelye-sarkantyut,
czifra paczalvágót, molnárostya-sütőt; dolgot ád a tepsinek, üstnek,
vaskondérnak, tanítja spékelni a szobaleányt, üldözi tormareszeléshez a
visszafelelgető kuktát; s bevezeti kegyesen a dorongosfánk-forgatás
titkaiba a hajdúnét. Közbe pedig levesbe való tésztát metél roppant öreg
késsel, oly finomra mint a czérnaszál s oly sebesen mint a gőzgép. Az
ember bámulja, hogy nem vágja oda a körmét? Néha a hajdú is megjelenik,
kinek az a kötelessége, hogy bort hozzon; a pecsenye-mártáshoz vereset,
a habléhez fehéret, s a sülteket művészien feltranchirozza.
Talán vendégeket várnak a háznál?
Meglehet, hogy jön valaki. Tizet lehet egyre fogadni, hogy a jó asztal
megtiszteletlen nem marad; azonban, ha nem jön is senki, nem vész kárba
az, a mi jó. Mindenváró úr és életpárja jó étvágygyal vannak megáldva.
Meg a tisztelendő úr is bizonyos. A jó asztal szégyent sohasem vall. Igy
megy az itt mindennap!
Azután miért is ne menne? Az embernek az a magáé, a mit megeszik. A
többi mind csak illusio. – «Étel, ital, álom. Boldogít e három.» Ez is
régi aranymondat. A jó evés a legjobb mulatság; a jó étvágy a reménynek
legboldogítóbb faja, s a jóllakott gyomor a legnyugtatóbb emléke egy
bevégzett jó cselekedetnek. A megrakott asztal az egyedüli látvány, mit
az emberektől irigyelhetnek az angyalok, kik mint tudva van, soha sem
esznek. Még dicsőség is van benne. A ki jó asztalt tart, ki másokat is
szivesen lát, és maga is jól hozzá lát, mindenki azt mondja róla, hogy
derék ember, kedves ember, affábilis, respektábilis ember.
Maga és felesége gömbölyű, arczaik ragyognak; mindenki tudja, hogy
boldog családi életet élnek. Magukon kívül senkire sincsen gondjuk.
Mikor Tallérossy Zebulon sóhajtozva emlegeti, hogy hány leányát nem
tudja férjhez adni, Mindenváróné asszonyság gondolja magában: de jó,
hogy leányom nincsen! Mikor Szalmás uram agyarkodik a csavargó gézengúz
fiára, ki megint elszökött az iskolából, Ádám úr arcza ragyog a
gondolattól: de jó, hogy fiam nincs!
Semmire gondjuk nincsen. Csupán a jól evésre. Ahoz pedig itt van helyben
minden.
Legszebb buzájuk terem, saját patak-malmuk megőrli. Maguké a regale, a
mészárszék, ott is az ő marhájukat vágják, a baromfit megtermi az udvar.
Zöldséget, gyümölcsöt ontanak a kertek; gazdag föld, még öntözni sem
kell. Bort ád a szőlőhegy, finom szilvapálinkát a szilvás; a savanyúvíz
ott fakad a hegy tövében. A kondát felneveli a bükkerdő ingyen, még vad
pecsenyét is ad, csak ki kell fáradni az őzért. Az senkié; mindenkié; az
országé. A termés mindig több, mint a mennyire szükség van. Még
harmadévi buza is van a magtárban, s három évi gyapjú hever a
padlásokon. Mindíg pénzt ér az. Pénzre pedig szükség nincsen soha. Mire
kellene az? Czifraságra? Az asszonyság nem szeret öltözködni, mert azt a
termete meg nem sziveli; Ádám úr pedig épen nem türhet magán más ruhát,
mint a mibe már jól beleviselte magát, más karszéket mint a mit már jól
kiült magának. Utazni sehova sem szoktak; nincs az a kényelem sehol, a
mi otthon. Kártyázni szokott Ádám úr a tisztelendővel; de csak krétára,
minek volna egymás pénzét elnyerni? Aztán mit is csinálna e pénzzel? Ha
megtudnák, hogy pénzt tart otthon, még kirabolnák érte; így pedig jöhet
Sobri, a mikor akar, még az ajtót sem találja zárva; enni inni kap, a
mennyi tetszik; de pénzt nem talál varázs pálczával sem. Kölcsön sem
volna érdemes a pénzt adni, mert a kamatot nem fizetné az adós;
perlekedni pedig egészségtelen dolog.
Közügy, ország dolga, vármegyei história, Ádám urat nem érdekli.
«Bolondság! ugyan minek törik olyan nagyon magukat az emberek? Azért a
kis hivatalért? Nem minden ember jobban megélhetne, ha otthon maradna
gazdálkodni, mint hogy egész életében a várost járja?»
A gazdálkodása Ádám úrnak pedig abból állt, hogy megnézte a vetést,
mikor zöld volt, megnézte, mikor sárga volt; s meglőtte benne a fürjet,
ha kapóra jött.
Neki nem kellett hivatal soha; nem szerette, ha azt kivánták tőle, hogy
ő parancsoljon valakinek; azt pedig, hogy neki parancsoljon más, épen
nem szerette.
Miatta lehetett a járásnak rossz szolgabirája, ő nem pörlekedett előtte;
lehetett a megyének adminisztratora, vagy főispánja: ő nem ütött pártot
sem ellene, sem mellette, lehetett az országnak dicasterialis kormánya,
vagy felelős ministeriuma, az az ő concoctióját semmiképen nem zavarta.
Nem szokott vitatkozni senkivel. Ha a vendégei különböző nézetek mellett
az ő asztalánál vitába keveredtek, azt mondta nekik: ne bolondozzatok,
urak, úgy is rövid az élet; inkább igyatok.
Ujságot egyáltalában nem hordatott. Azt mondta, hogy nem lehet
megérteni, olyan czifra stilusban irnak, s azon felül oly érthetetlen
dolgokról, a mikhez neki semmi köze.
Az új korszak vívmányait észre sem vette. Se nem vesztett, se nem nyert
velük. Nem voltak jobbágyai.
Mikor aztán kiütött a belháború, azt mondta rá: «bolondság! minek öljük
egymást? úgy is kevesen vagyunk.»
Hogy valamikép érdekelve lehessen ebben a háborúban, azt nem találta
sehogy indikálva. Faluja be volt ékelve egy völgybe, melyhez félnapi
járással lehetett jutni igen rossz útakon, vagy pedig két hegyháton
keresztül, elátkozott hegyi ösvényeken; ő nem eshetik útjába semmiféle
hadviselő félnek. Helyébe pedig ugyan nem fog menni egyiknek sem; miatta
ugyan dobolhatnak, trombitálhatnak köröskörül az egész országban. Ő nem
hall abból semmit. Hogy lesz a végkimenetele a tusának? azzal sem
gondol. Majd kibékülnek, a kik összevesztek, elébb-utóbb; ha pedig ki
nem békülnek, ők lássák, hogy mire mennek vele? Az ember a délutáni
álmát csak nem ronthatja el azért, hogy e fölött szomorkodjék!
Egy zord téli napon, mikor már csakugyan nem várna vendéget az ember,
egy viaszkos vászonfedelű szekér hajtat be Mindenváró úr nyitott
kapuján, s annak egyik leffentyűje alól, háttal kifelé mászva, előbujik
Tallérossy Zebulon barátunk.
A háznál régi jó ismerős: úr és asszonyság szivesen látta az érkezőt. Ez
aztán a kedves vendég, a ki ilyenkor jő! A házi asszony alig leli
helyét. Zebulon komája. Valamennyi leányának mind ő a keresztanyja.
– Hozta Isten, kedves komám uram! Ugyan minek köszönjük ezt a mostani
szerencsét?
– Hát csak elgyüttem meglátogatni kedves komámasszonyt, ha ki nem veri
engem innen.
Az asszonyság meg akart felelni a nagy mondásra.
– Akkor itt nyaral, komám uram.
– No hát itt nyaralok komámasszony.
– De hátha szaván fogom?
– No hát fogja szavamon.
– Kezet rá!
– Itt a kezem.
– Eb, a ki meg nem állja.
– No csak, ha kergeti, se megyek el innen az idén. A mit mondtam,
megmondtam.
– No asszony, elég volt a tréfából, szólt bele Ádám úr, most pedig láss
komoly dolog után. Komám útról jön, megfázott; hol a silvorium? aztán
láss hozzá, hogy jókor legyen az ebéd.
Az asszonyság sietett rendeleteket adni a cselédségnek; alig húzta ki a
szobából a lábát, midőn Zebulon mosolygó arcza torzonborz komolyságra
vált; félve tekintett körül, aztán megfogta Ádám úr gallérját, mintha
attól félne, hogy az elesik ijedtében, és suttogva mondta neki:
– Jaj, bár tréfa volna, kedves barátocskám; de nem akartam beszélni
coram foemina; én csakugyan itt maradok, a míg csak maradhatok.
Ádám úr csak meg sem ijedt Zebulon titokteljes arczkifejezésétől.
– Vigem van! Meg vagyok lüve! magyarázá Zebulon tovább a dolgot; oda van
nekem.
– De hát mi bajod, öreg?
Zebulon szája elé tette a kezét.
– Üldözi engemet nímet.
– Csak az a baj? Csigavér! Azt hittem, megégtél. Hát miért üldöz?
– Hja barátocskám, nagy dolgot cselekedtem. Én vezettem hadsereget
kassai ütközetben. No – nem előrül vezettem, csak hátulról vezettem.
Mégis majd meglütek. Egy éjjel mindig lütek utánam. Soha iletemben nem
hittem, hogy olyan vadászaton legyek, a hol én leszek nyul. Elfogták
tülem bundát, elfogták szekeret: nem megmenekültem egyebet magammal,
mint éjjeli papucsot. Még csak lilegzetet venni sem nem megálltam
hazáig. Gondoltam, no most már itthon vagyok. Szipen otthon! A mint
belípek udvarra, szalad elejbem Karika leányom, és kitaszigal szilvasba.
Az Istenirt, apuska, hol jársz itt? Ipen most vannak itten svalizsirek,
keresik tigedet; ha megfogják, megölik, megvasalják, szalagy innen!
Utczú neki! Nekem se kelete több! Vesd el magad. Kaptam nyakamba
tarisznyát; ugrotam keresztül saját tulajdon kerítésemen. Szaladtam
erdőbe, elbujtam kemenczibe; ot meglapultam, míg Karika utánam küldi
szekeret; – ot kipemet bemazoltam elib mészszel fehirre – azután
korommal feketire, hogy rám ne ismerjenek. Három nap ki nem tutam
szakalombul mosnyi fehiret, feketit: olyan voltam, mint ördög.
Ádám úr az oldalait fogta a tenyerivel, úgy kaczagott a szomorú
történeten.
Mikor az asszonyság az ó-szilvoriummal s a friss puha kalácscsal
visszajött, azt hitte, hogy valami jó adomákat mond Zebulon koma, azon
nevetnek.
– Mi az a jó? Nekem is adjanak belőle.
– Ejh, nem asszonynak való ezt hallani! utasítá el Ádám úr; pajkos
dolgokat beszél Zebulon koma.
– Ejh, mindig is olyan dolgokat beszéltek ti férfiak egymás között,
mikor magatokra maradtok, pirongatá őket a szemérmes úrhölgy.
Sietett aztán őket magukra hagyni, nehogy valami csintalanság az ő
füleit is megüsse.
– De szomorú dolog ez, kedves barátocskám, folytatá Zebulon; hallgasd
tovább csak.
– Elébb igyunk egyet ebből a jó szilvoriumból. Ez jó búfelejtő. Nincs
ennél jobb a világon.
Zebulonnak nem kellett nagy biztatás; hanem azért tudta ő a kalácscsal
teletömött száján keresztül is folytatni a szomorú történetet.
– Elfutotam még azon ijczaka szekiren ismerős barátomhoz szomszid
faluba. Ot alig megpihentem, ram találta cserepár. Baratom hirtelen
elbújtata engemet pinczébe. Ot voltam két nap, két ijczaka befenekelve
huszonnégy akós hordóba. Csak úgy adogattak be nekem itelt, italt
Spundlochon, míg cserepár nem mente odább.
S még azt prætendálta Zebulon, hogy Ádám komája hanyatt ne vesse magát
kaczagtában a pamlagon, mikor ezt keservesen előadja.
– De nem nevetni való ez, kedves baratocskám, csak meggondold: kétszer
huszonnigy oraig ülnyi hordoba és rettegnyi: jaj, ha csapra ütnek!
Ennek a körülménynek meggondolása még kevésbbé volt képes Ádám úr
kedélyét a tárgyhoz mért komolyságra hangolni.
– Gyere öreg, gyújtsunk rá, így majd sokkal könnyebben megy a discursus.
Fain jó verpeléti van a döbözben.
S azzal bedugta a saját száját és a vendégeét is egy finom
meggyfa-pipaszár ludtoll-szopókájával, melynek másik vége selmeczi
dohány-égetőcserep-katlanba szolgált: vulgo pipa.
Zebulon úr foga közé vette a klarinétot, melyből hang helyett füstöt
eregetnek, meggyújtotta a gyertyánál a fidibust, mit az ott heverő
Calepinusból hasított ki recenter, s aztán az égő fidibust a pipaszárán
szétverve, nagy füstgomolyt fujt a fellegekbe, s felhúzott
félszemöldökével utána pillantva, nagy keservesen folytatá:
– Hordóba laknyi még csak hagyján. A csak tréfa. Diogenes izs megtette
aztat. De mi következte aztán. Baratom, ki elbujtatott nekem, mikor
elmentek tüle cserepárok, aszondot: baratom Zebulon, te it nem
maradhatod magadat: magamra is hozod szerencsitlensiget; neked kell
magadat kiadnyi incognito, hogy rad ne talajanak. Magam izs jobb
szeretem aztat. Inkabb incognito szabadon, mind hordoba pleno titulo.
Hat akor felöltöztette engemet napszamos ruhába, is elvite hat
mérföldnyire pálinkafőző arendashoz, a hun beszegődtette engem
napszamosnak. No mar it csak jó lesz; mert senki se nem ismerheti ram.
Jól van. Is én hordtam regel nigy oratul este hét oraig moslikos
rocskát, is etetem göbölyöket, is targonczáztam malatat, is jartam
nyakig disznosagban, mint valami diszno, hogy utoljara magam izs azt
hitem, hogy vagyok diszno.
Ádám úr összeharapdálta pipája szopókáját kínjában; nagyon nevethetnéke
volt, de félt, hogy Zebulon megharagszik; hát inkább elfordította a
fejét.
– De mar ki nem altam tovab napszamos iletet. Eszembe jutota, hogy
elgyüvök ide te hozad. De hogyan? Mikor mesze van. Mindenüt nímet! Hat
eczer oda vetödi magat derik becsületes zsido kocsmáros egy lovas
szekeren; vele van öreg zsidóval tizenkilenczedik leanyat szoptatott
felesig. Annak felfedeztem qui pro quot. Igirtem neki mindent; azon
felül öt forintot, ha nimeten keresztül szökteti engem te hozzádig.
Aszonta, bizzam csak rá. Másnap felpakolta szekerire, is elszökte velem
moslikgyarbul. Aszonta, ne filjek semmit. De meg is csak filtem.
Utoljára zsidó asszony megszanta nekem. Ram ata ruhajat, felöltöztete
zsido asszonynak, szipen; is mikor gyűte rank szemközt svalizsér,
cserepar, oda ata kis zsido gyereket ölembe, hogy szoptasam keblemen;
hogy meglegyen illusio. Igy kijaczotam nimetet.
De már nem volt semmi földi hatalom, mely Ádám úr száját meg tudta volna
őrizni, hogy a pipa ki ne hulljon belőle, s behemóthi kaczagásra ne
nyiljanak szét torkának minden aperturái.
– Jaj, de nagy bolond vagy te Zebulon! Mintha látnálak, hogy
szorongattad anyai kebledhez azt a kis zsidó gyereket! úhhahaha! Ne
beszélj már több szomorú történetet, mert kidül az oldalom a röhögéstül.
Utóbb még magára Zebulonra is elragadt házi gazdájának derültsége.
– No de most már jó helyen vagy koma! vigasztalá őt Ádám úr. Itt
ellehetsz az itéletnapig; itt tudom, hogy nem keres senki; mert ez a
falu, a hol én lakom, még a mappára sincs feltéve.
– Igazán? kapott ezen a szón Zebulon.
– Ucscse mondom. Csak azért vettem egyszer mappát, hogy megbizonyodjam
felőle, hogy az én falumat még a mappa-csináló sem ismerte.
Mindjárt elő is kereste Ádám úr valahonnan a máglyára itélt könyvek
közül, mik lassú fidibushalállal enyésznek el csendesen, azt a sok rétbe
hajtogatott térképet, melyet kiterítvén az asztalra, nagy kereséssel
rátalált benne a megye székvárosára.
– No látod: itt a város, itt a szomszéd falu, itt a másik falu, itt a
harmadik falu; ez a két szőrös hernyóforma, ez a két hegy; ez a kis
kukacz-forma, ez a patak; hanem a falu ki van felejtve belőle. Mink nem
vagyunk sehol.
Ádám úr nagy önérzettel csapott a térképre. Nagyszerű öntudat, oly
faluban lakhatni, a minek a létezéséről a térkép nem ad tanuságot.
– Jaj, bárcsak a nimetnek is ilyen mappája volna, sóhajta Zebulon.
– Ilyen van! biztosítá őt Ádám úr némi indignátióval a fölött, hogy
Zebulon elég együgyű azt képzelhetni, hogy egyik mappa nem olyan, mint a
másik.
Miután már Zebulon rajta feküdt a mappán, elkezde róla magyarázgatni
komájának.
– No nizzed. Itt voltam táborban. Innen felszaladtam ide. Onnan
leszaladtam amoda. Nagyot kanyarodtam erre. Itten egy vargabötüt
csinyaltam fölfele. Ugy kerültem fel idaig.
Furcsa czikczak-utazás volt biz az.
Ádám úr mégis kiváncsi volt egyre-másra.
– Hát aztán egészen szélyel verték a magyar sereget?
– Nem szilyel; de szerteszilyel. A kinek lova volt, az elfuthatott. De a
ki gyalog maradt, azt utolirtek. Olyan ágyukkal lütte Schlik, hogy engem
csak hangja ütötte hátba ágyúnak, s elől az órám üvegje eltörte ütistül.
De nem tréfa az kirlek!
– De hátha még másutt is van magyar sereg, a melyik megint
felülkerekedik? szólt Ádám úr, új pipára töltve.
– Deiszen, ha van is, elment annak kedve hadakozástól. Veheti példát
magának mi cladesünkből. Arul neked, kedves baratom, nincsen fogalma:
micsoda erővel gyünnek ellenünk? Minden nimetnek két akora lova van,
mint mi nekünk; minden katonának az eleje vas, a hátulya vas, a közepe
nimet. Az ágyujanak a hangja harom olyan messzire elmegy, mint maga a
golyobis. Aztán mennyien vannak? sokan! Nekem egisz iletemre elig lenne
az a pinz, a mit csak egy nap verpflegscomissaer katonaknak elfelejt
kifizetni. Osztán milyen generalisaik vannak! a ki minket megverte, csak
félszemivel nézi, másikat beköti. Hát még ha olyat küldenek ránk, a ki
mind a két szemit kinyitja! Aj, vigünk van nekünk örökre. Jojczakat!
Servus. Agyiő.
Ádám úr vállat vont.
– Hát hisz arról ki tehet? Majd csak elmulik ez is.
– Elmulik, elmulik. De hát én hova mulok?
– Mondtam már. Itt maradsz nálam az itélet-napig.
– Igen izs! A haditörvinszéki itélet-napig.
Ádám úr mosolyra csucsorított ajkkal szítta meg pipaszopókáját.
– Bagatell dolog. Hiszen nem tettél te semmit.
– Az igaz; de ott voltam mindenütt.
– Eltagadod. Én adok néked bizonyítványt, hogy itt voltál nálam az egész
idő alatt; betegen feküdtél.
– Nem ír semmit! ott van kinevezés Közlönybe! Ott van számadás kezükbe.
Látnak belüle, hogy én voltam totum fac! s úgy elitilnek, jobban se kel.
– Megappelláljuk!
– Van is hova pokolba! Nincs ott septemviralis tábla.
– Már mind hiába. Azért előre csak fel nem akasztjuk magunkat.
– Hiszen én nem teszem azt meg magamnak; de attul filek, hogy más teszi
azt meg nekem. Az most hamar megy barátom!
Már erre nem tudott neki Ádám úr más vigasztalást mondani, mint azt,
hogy «oda is ember kell».
– De én szeretnim nem lenni olyan ember, aki oda kell! Azután nagy
siránkozó hangon folytatá: Hiszen, ha úgy meg lehetne alkudni nimettel,
hogy mennyit vállalok el büntetisbe; nem mondom, hogy úgy két-három
esztendöcskét könnyü vasba, vagy akár anélkül, el nem fogadnám magamnak,
kivált ha botot nem kell kapni.
Szegény Zebulon, úgy meg volt szontyolodva, hogy mint asylumra gondolt a
Neugebäud udvarára, a hol olyan jól eshetik a biztos ellátás alatt levő
raboknak a vizes lajtot a kuthoz vontatni, s nem rettegni többé az
üldöztetéstől.
Oda volt a rettegéstől egészen, s nagy reszketőt sóhajtott, arra kérvén
komája urát, engedje meg neki, hadd szegezze fel a pipázó szoba ajtajára
azt a mappát, hogy onnan tanulmányozhassa folyton folyvást, merre lehet
megszökni, ha szökni kell?
Ádám úr adott neki szeget, meg kalapácsot: hát szegezze ki a mappát az
ajtóra.
Zebulon alig ütötte bele az első szeget az ajtóba, a mint azon
tapasztalatra jött, hogy már ő akárkit indul el megütni, az őtet mind
visszaüti, még az ajtó is. Valaki nyitotta azt kívülről, s jó, hogy be
nem törte az orrát Zebulonnak.
Hanem az ijedtség csak azután következett, mikor meglátta azt a valakit,
a ki az ajtón belép.
Szalmás uram volt az.
Mindenváró Ádám nem tartotta szükségesnek komáját eleve értesíteni a
felől, hogy még egy vendég van a háznál. Az is a nyakát félti. Csakhogy
Szalmás uram a hegynek másik oldaláról jön, a hol a magyar seregek
táboroznak. Őtet azok kergették meg, mint az ellenfél megbizottját. És
Szalmás ép oly rémülettel magyarázta el egy nappal elébb Ádám úrnak,
hogy milyen vége van mindennek. A lázadók seregei úgy teremnek, mint a
gomba; az ő fejének nincs már hol megpihenni, ha megkapják, mindjárt
főbe lövik; pedig ő egy légynek sem vétett.
S most ez a két menekült férfiu egyszerre egy orrnyi távolságra állt
egymással szemközt. Mind a kettő azt hitte, hogy a másik azért jött ide,
hogy őtet itt elfogja.
A legutolsó találkozásuk óta úgy ismerték egymást, mint a kik
választottak sorsuk dolgában. Egyik a jobbat, másik a balt; ők
ellenségek lettek.
Tallérossy Zebulon világosan azt hitte, hogy az az ütés, melyet arczának
promontoriumára kapott az ajtótól, szándékos orgyilkos merénylet volt
Szalmás részéről; míg Szalmás ijedt arczulata azon balitéletet fejezte
ki, hogy ez a Zebulon most azzal a kalapácscsal azért állt az ajtó mögé,
hogy őt jól fejbe üsse.
Ádám úr pedig semmit sem akart észrevenni e kettős ijedelemből. Nagy
vendéglátó barátsággal invitálta Szalmást a pálinkához.
– No öcsém, Szalmás! Tartson velünk. Egy kis jó papramorgót ebben a
csúnya időben.
Szalmás az asztal felé oldalgott; de addig csak nem mert a liquorral
töltött kupiczához nyulni, míg azt nem látta, hogy Zebulon leteszi a
kezéből a kalapácsot. Hanem azért mégis, a mint a szilvalét kihörpölte,
a szeme a pohár karimáján keresztül folyvást a Zebulon mozdulatait leste
nagy gyanakodva.
Zebulon nem szegezte már a mappát az ajtóra: inkább oda terítette az
asztalra. Szalmás láttára valami csodás átalakulás történt vele:
féltében vitéz lett.
Mintha legkisebbet sem törődnék ez új ismerős megjelenésével, ott vette
fel a discursus fonalát, a hol elhagyta. Csakhogy most a csúnya
lamentálás helyett elkezdett még csúnyábbul blaguirozni. Henczegett,
mint egy haza szabadult obsitos:
– Hjá, bizony kedves barátom, a hogy mondtam; most már fordult a koczka;
kik voltunk alól, vagyunk felül. Hortobágyon áll kétszázharminczhatezer
kilenczszáz emberünk; harminczháromezer lovas; nyolczszázötven ágyúval;
mikor az kigyün, csak úgy fog Windischgrætzet lesöpörni mappárul. Volt,
nincs.
Szalmás leült az ablakzsámolyra s ott oly kicsinynyé húzta magát össze,
a milyenné csak lehetett. Dehogy szólt volna valamit.
Zebulont elragadta az első siker.
– Huszonhatezer fogoly van már ellensigtől mieink keziben: közötte
háromszáz stabalis tiszt, közötte tizennyolcz generalis. Megmondta
magyar fővezér, ha egynek mi közülünk, olyan úrnak, mint én, az ellensig
csak egy hajaszálát meggörbíti: azért kétszeresen fog revanzsot
csinálni.
Ezt Ádám úr világosabban akarta detailliroztatni.
– Már hogyan, Zebulon? Minden hajad száláért két fogoly generalisnak
huzatja ki egy hajaszálát, vagy egy generalisnak kettőt?
– Az úgy van, folytatá Zebulon, folyvást vad szemeket vetve az ablak
felé. Az én minden hajam szála assecurálva van, duplán. Ki ahoz hozzá
merne nyulni, hetediziglen minden familiája lófarkára köttetik.
– Akkor nem szeretnék borbélyod lenni, mondá Ádám úr.
De Szalmás uram nem szólt semmit. Az meg volt némulva.
Zebulont pedig épen az ejté kétségbe, hogy miért nem szólal meg ez az
ember? Ez valami rosszban töri a fejét!
Csak azért mondott olyan nagyokat, hogy majd arra csak tesz valami
ellenvetést; nem az; ellenmondás nélkül fogadta Zebulon adatait.
Egyenesen hozzá beszélni nem akart Zebulon. Ez annyit tett volna, hogy:
«prodit metum». Neki mutatnia sem szabad azt, hogy ez az ember ő rá
nézve valaki. Obscursus ficzkó! Egy falusi nótárius, korteskolompos, hát
aztán? Ha itt van, itt van. Ha köszön, szervusz neki.
Pedig úgy félt tőle, mint a sárkánytól.
E félelem hadvezetővé tette; oda bökdösött az újjával a kiterített
mappára s magyarázta rajta a pontokat.
– Itt állunk hatvanezren, itt állunk hetvenezren. Erre masirozik a gros,
itten van a pivot. Innen debouchiroz az avantgarda, itt concentraltatik
a reserva. Itt találkozik valamennyi!
A ki közbeszorul, az természetesen el van fogva.
Nem nézett utána senki. Jártathatta az újjait Zebulon a térképen
tetszése szerint, a merre akarta.
Az ebédre hivó szózat félbeszakítá strategiai magyarázatait.
Hanem az úri asztalnál az a fátuma esett, hogy Szalmás épen átellenébe
jutott, s neki folytonosan orra előtt kellett azt az embert látni, a
kiről azt hiszi, hogy az ide azért jött, hogy őtet elfogja.
Zebulon nagyszerű volt az ebéd fölött.
Feladatul tűzte ki magának szomszédasszonyát, a házi úrnőt, alaposan
felvilágosítani a mostani hadjárat mibenléte felől.
– A mint már a komámnak is mondtam, én most épen azért járok ezen a
tájon, mert tízezer lovat kell vennem a hadsereg számára.
Az úrhölgy jó publicum volt, mindent elhitt.
– Az mind huszár alá kell?
– És ulános alá. Hat ezer lengyel gyütt át hozzánk, mind lovas; de lovat
nem hozhatott magával, mert azt hegyen nem lehet keresztül hozni.
– Hát akkor sok pénze van komámnak.
No ez veszedelmes állítás. Itt az erdő közepén! Ezt meg kell czáfolni.
– Pénzt nem hordom magammal. Az nem szokás. Minden pénz itt van
zsebemben – egy plajbász. Ezzel a plajbászszal utalványozhatom egy
millio forintot. Arra nekem hatalmam van. Cassánál kifizetik. A kinek én
egy irást adom nevemmel: az elmehet Konstantinápolyig.
Még nem is hazudott vele.
Hanem Szalmás lezárt nyelvét még ez a szó sem volt képes megoldani. Még
evés közben is minden falat bekapása után bezárta a száját, úgy
mammagott, nehogy Zebulon a szájába lásson.
– Akkor hát komám rettenetes nagy ember most, csodálkozék a háziasszony.
– Ohó! De micsoda ember vagyok én most? A hol vagyok, ott minden
embernek parancsolok. A főispánok nekem csak hajduk, a miniszterek csak
«te pajtás!» A hova bemegyek, meghuznak harangot, is fehirbe öltöztetett
kisasszonyok szórják elejbem koszorukat, is tartanak üdvözlő beszédeket.
Semmi sem tanusítja Mindenváró Ádám úrnak, úgy egyfelől végtelen jószívű
vendégszeretetét, valamint másfelől felülmulhatlan indolentiáját, mint
annak a meggondolása, hogy ő mindezen bramarbasok alatt megállhatta,
hogy meg ne kérdezze Zebulontól: hát a befenekelt hordóban kit etettek
az akonán keresztül? s hát a kis zsidógyerek mit beszélt az úton?
Ádám úr evett és hallgatta Zebulont egy elmosolyodás nélkül.
A házi asszonyságot talán piquirozta az, hogy Zebulon egyszerre ilyen
nagy úr lett, s még ő vele azt a tréfát űzi, hogy itt akar maradni a
nyárig. Ilyen nagy ember, a kire minden órában szüksége van az
országnak. Azért is tette tán azt az észrevételt, hogy «de hátha
legyőzik a hadserget, s aztán egyszerre vége lesz a nagy uraságnak».
– Legyőzik? szólt Zebulon, széttekintgetve a levegőben s ott keresve azt
a vakmerőt, a ki ezt tenni merné. De ki győzne le? S ha legyőzne valaki,
itt van török, mingyárt segítségünkre gyün százhatvanezer emberrel; ott
van anglus egész hadi flottával Dunatorkolatnál; onnan felgyün lapos
hajókkal, kikből hajigálja bombát. Ha az nem elég, gyün talian; ha az
sem elég, megindul Ledru Rolin Francziaországból háromszázezer emberrel,
is mindent letipor. Mind az egész világ a mi részükön van. A muszka? Meg
se meri moczczani magát barlangjában. Örül néki, ha nem bántunk őtet.
Ebéd vége felé már az egész európai coalitiót összeállította Zebulon.
Szalmás még arra is néma maradt.
Pedig azt is megmagyarázta Zebulon, hogy akkor aztán mi lesz a világból?
A hű hazafiak hogy kapnak kitüntetéseket, magas rangot: az olyan árulók,
incselkedők pedig, kik az ellenséggel czimboráztak, kik áskálódtak,
leskelődtek, árulkodtak (mind ez éles oldalpillantásokkal Szalmásra),
azok majd megkapják érdemlett jutalmukat, a mi rájok nézve nem lesz
örvendetes.
Szalmás mindig csak hallgatott. Mindenváró Ádám pedig nem szólt.
A hallgatás és nem szólás két különböző dolog.
A hallgatás malitia, a nem szólás bonhomia.
Hogy csak egy példát hozzak fel rá: tessék összehasonlítani egy
minisztert, a ki hallgat, mikor interpellálják, és egy képviselőt, a ki
nem beszél, mikor rá kerül a szólás sorja.
Szalmás hallgatása jelenthette azt, hogy «kerülj csak a kezemre!» Míg
Mindenváró nem szólásának az volt az értelme, hogy nem kell mindent
minden embernek az órrára kötni.
Délután a pipatoriumban, s estve a vacsoránál még mindig folytatta
Zebulon a gascogneadokat, anélkül, hogy ellenlábasát beleszólásra birta
volna ingerelni.
Ádám urat mulattatta ez nagyon.
Jól megvacsorálván, aztán álomnak bocsáták egymást; Zebulon még a
szobából kimenet is fenyegetődzött; úgy látszik, kissé kapatos volt; a
hajdú vezette szobájáig s segített lehúzni a csizmáit, miket azonban
Zebulon nem engedett neki kivinni suvikszolás végett; csak hagyja ottan.
A hajdú aztán lefekteté, betakarva a jó meleg dunnával, melynek láttára
az egyszeri angol traveller, ki először élvezé a magyar
vendégszeretetet, azt mondá a lefektető inasnak: «ugyan kérem, küldje
hamar azt a másik gentlemant is, a ki rajtam fog aludni, mert alhatnám».
Azt hitte a dunnáról, a mivel betakarták, hogy az madrácz, a mire még
egy másik úr fog feküdni, s hogy nálunk úgy alusznak rétegbe rakva; a ki
legalul esik, azé a belle étage.
Reggel aztán kiderült, hogy miért nem engedte Zebulon a csizmáját
éjszakára kivitetni.
A reggeli már régen készen volt, az asszonyság évelődött, hogy mégsem
keltek fel a vendégei; de soká alusznak; a tejszín mind megrőkönyödik;
Ádám úr is morgolódott, s türelmetlenségében három szelet sonkának járt
a végére; utoljára beküldék a hajdut a vendég urak szobájába, hogy
keltse fel őket, és mondja meg nekik, hogy már készen várja a reggeli.
A hajdú nagy meredt pofával jött vissza.
– Nincsenek azok a vendég urak sehol.
– Nincsenek sehol?
– Nincsenek azok. Még csak le sincs fekve az ágyuk.
De már ezt a csudát Ádám úrnak magának is helyszínelni kellett. Odament.
A két vendégszoba egy folyosótól van elválasztva, egymással átellenben
nyilt. Először is Zebulon szobájába ment be.
– Ahun van ni! Az ablak is nyitva, tevé észrevételét a hajdú.
Biz az tárva volt.
Az asztalon pedig volt egy levél plajbászszal irva. Azt Zebulon irta
Ádám úrhoz.
Ádám úr ezt olvasá belőle:
«– Kedves baratom. Én itt egy éjjel sem maradok tovább. Ez a gyilkos
Szalmás engem elakarja fogni; ki akarja fejemet szolgáltatni. Ismerek
őtet! Veszem nyakamba erdőt. Isten megálgya tigedet, felesigedet. Én
tartozok hazanak iletemel; szaladok.»
A biz elugrott.
Onnan az átelleni szobába nézett be Ádám úr. Ott is nyitva volt az
ablak. Az asztalra volt valami irva krétával; hanem ismét le lett
törülve, mintha megbánta volna a nyilatkozó, hogy irást hagyott maga
után.
Semmi kétség, hogy Szalmás meg Zebulontól féltében menekült az ablakon
át.
Ádám úr egyet csóvált a fején.
– Ezek biz elszöktették egymást. Pedig olyan jól mulattunk. – No majd
jön más…