SÖTÉTSÉG.

A Plankenhorst-háznál egyike volt azon bizalmas estélyeknek, a mikben

soror Remigia is részt szokott venni növendékével együtt.

Ama vakmerő szökési eset óta azonban soror Remigia nem kiséré egyedül

Edith kisasszonyt, még egy másik kolostorszűz is járt vele; ketten csak

megőrzik.

Edith ott hallhatott eleget a magyarországi harcztérről, a mi elrontsa

kedvét a férjhezmenetelre. Hányszor és hogyan verték szét a magyar

seregeket, mily tökéletesen meg lett az semmisítve; hogy meg van az már

szorítva s kénytelen magát megadni rövid időn; ha pedig előre nyomul,

mint csalják kelepczébe, hogy vágják el visszavonulási útját? egy sem

szabadulhat meg belőle.

Ilyenkor Baradlay Richardról is hallhatott eleget. Már két izben csak

lova gyorsaságának köszönheté, hogy Palvicz Ottó kardja utól nem érte.

Palvicz fogadást tett, hogy akár élve, akár halva, kézre kell őt

kerítenie.

Edith választhatott, azért imádkozzék-e, hogy a kedvesét élve, vagy

azért, hogy halva lássa? Halva a csatában, vagy élve a vesztőhelyen?

Azt tudták már Plankenhorsték mindenfelé kiterjedő összeköttetéseiknél

fogva, hogy tegnap dél óta döntő ütközet folyik a Királyerdőben.

Windischgrätz herczeg legutolsó távsürgönye azt tudatta, hogy este 7

órakor a magyarok minden ponton vissza vannak verve, s a lovagias bán

épen a kegyelemdöfést indul megadni a visszavert ellenhadnak.

Ugy is volt egész este 7 óráig; a fővezér nyugodtan fekhetett le vetett

ágyába; a csata meg volt részére nyerve.

A lovagias bán csak reggel 7 órakor verte fel azzal a hírrel, hogy egész

hadtestével együtt megérkezett, s ott hagyta a csatatért az ellenfélnek.

Ezt azután ráértek megsürgönyözni Bécsbe.

Ott mindenki hihette azt, hogy a győzelem teljes, másnap estig.

Plankenhorstné és leánya, a két apácza és Edith a theánál ültek az

isaszegi csata utáni estén. A társalgás tárgya természetesen a tegnapi

ütközet volt, a hogy azt a mindenbe beavatott hölgyek a

főhadparancsnoknak bülletinjéből ismerték.

A négy elébb említett hölgy különös derült kedélyhangulatban volt ma. Az

utolsó annál többet ábrándozott.

Soror Remigia a multkori tapasztalat óta nem nyilvánít oly

tartaléknélküli rokonszenvet a chartreusehöz; a helyett inkább arakot

tölt a theához. Azt hiszi, hogy az arak ébren tartja az érző idegeket.

Ma különösen beszédes.

A hölgyek magyarázzák egymásnak az ütközet terét. Soror Remigia érti azt

a legjobban.

Kirakják kenyérhéj-darabkákból és czukordarabkákból, hogy állnak

szemközt a seregek?

A kenyérhéj-darabok a magyar ezredek, a czukordarabkák az osztrák

ezredek.

Így minden a legkönnyebben megfoghatóvá lesz.

Ha az az egy czukordarab egy araszszal elébbre megy a kenyérhéj-darabkák

háta mögé, ezek mind el vannak fogva. S mi annak azt az arasznyi utat

megtenni ott az abroszon?

Ha a Rastich-dandár jókor megkapja a parancsot, hogy flankirozza az

ellenséget; ha a Lichtenstein-dandár en échelon avancirozik, s ha a

Colloredo-dandár à cheval veti magát az országútra, egy ember, egy ló

meg nem szabadul az ellenségből.

A hölgyek nagy szónoki zajjal magyarázzák azt egymásnak. A hadi műszavak

oly folyékonyan mennek nekik, mint akármelyik second lájtinantnak.

E vidám trécselés közepett kopogtatás hangzik.

– Ki az? Szabad!

A kis szőnyegajtón, melyen csak a jó barátoknak volt bejárása, benyitott

hozzájuk Rideghváry úr.

A nemes úr arcza pergamentszinű volt, szájszögleteit rejthetlen

idegesség galvanizálta.

A két Plankenhorst hölgy eléje szaladt, megfogták kezeit, lármásan

üdvözölték, arczába nevettek, az asztalhoz vonták, egy karszékbe

beerőltették, s csak akkor döbbentek azután meg tőle, mikor ott látták a

lámpavilágnál ülni. Valami mumiaformája volt.

– Nos, mi hír a csatatérről? kérdezé barátjától Plankenhorstné.

Rideghváry felelni akart s csak akkor vevé észre, hogy nyelve és torka

száraz, hogy hangja felakad.

Egy korty vizet ivott elébb.

Azután felelt.

– Minden rossz. Az ütközetet elvesztettük.

Csak perczek mulva bir Plankenhorstné gyönge kétséget kifejezni.

– Az lehetetlen.

– Az való, monda Rideghváry.

Most Alfonsine akarta megmutatni, hogy neki több lelki ereje van, mint a

többinek, s fel sem veszi a dolgot. Pedig az nála nem lelki erő volt,

hanem könnyelműség.

– Ah uram! Az még nem bizonyos. Önök nem tudhatnak semmit bizonyosan.

Önök könnyen megrémülnek az álhirekre.

Rideghváry éles, szuró tekintetét Alfonsine arczára szegzé, melyen

rózsapiros nevetés tagadta a rémhir hatását.

– Bizony pedig kisasszony, monda kemény hangon: az való, a mit mondok.

Oly hirnök hozta meg e tudósítást, ki maga jelen volt ott, a hol Palvicz

Ottó elesett…

A rózsapiros nevetés aztán egyszerre elmult a kisasszony arczáról.

– Palvicz Ottó? rebegé soror Remigia. Más nem mondta ki a nevet.

– Igen is. Az, a kit futárnak küldtek, jelen volt Palvicz Ottónak

találkozásán Baradlay Richarddal. Egyszerre vágtak mind a ketten egymás

fejére, egyszerre estek le mind a ketten a lóról.

Két arcz, a kétségbeeséstől elsápadtan, a rémülettől elmerevülten,

fordult egyszerre a beszélő felé; Alfonsine és Edith arcza.

Rideghváry kegyetlen lassusággal folytatá:

– Baradlay megélt; – Palvicz Ottó meghalt…

Edith az üdvösség enyhült mosolyával arczán, roskadt vissza karszékébe,

s kezeit összefogta keblén, mint a ki némán hálát ad valakinek. Míg

Alfonsine a düh és kétségbeesés torzulatával arczán ugrott fel székéről,

szemeit vadul a szólóra meresztve.

Anyja is rémülten nézett, de nem Rideghváryra, hanem leányára. El

fogja-e árulni féltve őrzött titkát?

A leány pedig nem bánta, ki látja, ki hallja őt e pillanatban; hanem

lelkének egész pokolkeservével felkiálta:

– Átkozott legyen, a ki őt megölte! Átkozott legyen, a ki Palvicz Ottót

megölte!

S azzal levágta magát az asztalra, széttörve a mi törékeny eléje akadt s

elkezdett zokogni dühvel, kétségbeeséssel.

Plankenhorstné elájult ebben a pillanatban. Nem Palvicz Ottó halálhirére

ájult el, hanem azon ijedelemre, hogy Alfonsine így el tudta feledni

magát.

Alfonsine pedig nem törődött azzal, hogy ki látja, ki nézi? szabad

folyást engedett indulatának.

Egy kitörő vulkán volt az, mely meghajigálja tűzzel a villámló felhőt, s

visszadobálja a mennyköveket az égbe!

Elébb homlokával s öklével verte az asztalt; aztán hanyatt veté magát

karszékében s engedte könyeit végig omlani orczáján, és haját ziláltan

szerteszét bomlani:

«Átkozott az ég! a föld! az emberek!»

És vonaglott, mint egy halálra sebzett tigris.

Aztán felkapott egy kést az asztalról s neki rohant az ajtónak, őrülten

hebegve:

– Kit ölök meg? megölök valakit!

A felkapott eszköz pedig nem való volt arra, hogy akár mást, akár magát

megölje vele. Földhöz vágta azt: «nyomorult darab vas!» és rátaposott.

Aztán valami jutott eszébe: a falnak borult arczával, karjaival,

zokogva: «oh kedves Ottóm», s végig csúszott a fal mellett odaroskadva a

földre.

Ott sirt egy ideig, senkisem sietett fölemelni, fölkelt önmagától.

Szemei véresek voltak a sirástól.

Körültekintett.

A két apácza Plankenhorstnéval volt elfoglalva, kit nem birtak

ájulásából magához téríteni. Edith egy sarokba vonult s kalapját,

shawlját felvéve állt ott, mint ki menekülni óhajt. Csak Rideghváry állt

nyugodtan, közönyösen az egész viharban, kezeit zsebébe dugva.

– Vigyék ágyába, a ki beteg s fektessék le. Hívják a cselédeket, mondá

Alfonsine, kegyetlen részvétlenül, s azután Rideghváryhoz fordult:

– Uram, e teremben, e városban, az egész világon nincs több ember, a ki

jobban tud gyűlölni, mint félni, csak ön, meg én! Ön látott engem. Ön

tud mindent?

– Igen!

– Van-e visszatorlás e világon?

– Van.

– Ön rátalál arra?

– Ha a pokolból hivom is elő.

– Ön ért már engem?

– Mind a ketten értjük egymást.

– No hát, ha lesz önnek egyszer szüksége egy szívre, a melytől öldöklő

mérget kérjen kölcsön, mikor már az öné elfogyott, gondoljon rám. Én

önnek egy kölcsön adott pokollal tartozom.

– Fizetni fogunk, kisasszony! arról legyen nyugodt. Fejet fejért! Semmi

sem marad ingyenben. Ha a világ darabokba esik is szét, bosszút állunk.

Olyan sírást csinálunk Magyarországon, hogy három nemzedék nem fogja

elfelejteni, és divat lesz a gyászruhaviselés azon a földön tíz

esztendeig! – Én gyűlölöm a hazámat! – Tudja ön, mit tesz az: «én

gyűlölöm a hazámat!» Minden fűszálát, minden csecsszopó porontyát

gyűlölöm! Most már tudhatja ön, ki vagyok, a mint én is tudom, hogy ön

kicsoda? A hol egymásra szükségünk lesz, – ott majd találkozunk.

Azzal vette a kalapját, s senkit sem üdvözölve, eltávozott.

Alfonsine pedig leült a mindenkitől elhagyott asztal mellé, s két

összekulcsolt kezét homloka elé téve, odakönyökölt a lámpával szembe, s

elkezdett beszélni ahoz a néma világossághoz, szemeit annak fényébe

meresztve.

– Hát meghaltál? Hát megcsaltál? – Hát elhagytál örökre? – Elmenjek-e

utánad? Kit küldjek el utánad? Mindenkit! Szeretnek ott, gyűlölnek ott

még, a hova te mentél? Én ott sem fogok feledni. Jaj nekem, a kit

elhagytál! Jaj neked, a ki elmentél. Jaj annak, a ki elküldött! Nem

fogsz tőlem alhatni a sírban, s én nem fogok tőled alhatni az ágyban, s

egymást fogjuk kisérteni mind a ketten. És ketten együtt gyilkosodat.

Van még egy átkozott hely, a mi gyászosabb a sirnál: a vesztőhely – ott

találkozunk mind a hárman; – de ott sem békülünk ki. Ki békíti ki a

leányt, a ki nem lehet többé asszony? Egy egész mennyország sem, tele

szentekkel és angyalokkal! Egy egész pokolnál több vagyok én, tele

ördögökkel és elkárhozottakkal.

A delnő úgy beszélt a gömbölyü lámpa üvegéhez, mintha az egy világító

lélek volna, mely szavait megérti. Talán sok álmatlan éjfélen át szokott

ő e néma világgal beszélgetni; máskor némán, most önfeledtében hangosan.

A közben a lámpa lángját mindig feljebb csavarta, hogy üveghengerén át

már égő veres füsttel lobogott az túl. Mégsem volt neki elég fényes.

Egyszer aztán szétpattant az ízzó üveg, szerteszét rugva forró

cserepeit.

Alfonsine felrettent.

A szétpattant üveg is gyászt jelent. Valaki meghalt, a kiről épen

gondolkoztak. Mi ereje van a testetlen léleknek, hogy az, mikor már

megszünt egy egész emberalakot fejjel az ég felé egyenesen tartani, még

képes legyen egy üveget végerejével szétszakítani? Babona! azt mondják a

tudósok. Pedig azt már kitalálták, hogy az «f» hang kettős keresztet

rajzol egy porral hintett üvegtáblára, a «d» hang kettős kört alakít

rajta, s a kétszer vonalzott «c» hang szétrepeszti az üvegpalaczkot.

Hanem a lélek testentúli hatalma – az babona.

A két apácza visszajött Plankenhorstné szobájából. A hystericus

görcsökbe esett hölgyet lefektették, s rábizták a cselédekre.

Soror Remigia – szokásból – vigasztalni iparkodott Alfonsinét.

– Forduljon ön az ég irgalmához. Az Isten meg fogja önt vigasztalni.

Alfonsine egy dæmon vad tekintetével felelt vissza:

– Én nem beszélek többé az Istennel. Én nem imádkozom többé soha.

A kegyes hölgy áhitatosan tevé össze kezeit s engesztelni akarta.

– Az égre és minden szenteire! Bárónő, gondoljon rá, hogy ön keresztyén.

– Én nem vagyok többé keresztyén!

– Gondolja meg, hogy ön nő.

– Én nem vagyok többé nő! Az vagyok, a mi önök: apácza. S ha kellett a

sorsnak, hogy legyenek teremtések a földön, a kik azért szüntek meg nők

lenni, hogy imádkozhassanak, legyenek hát olyanok is, a kik azért vannak

teremtve, hogy átkozódjanak! – És még rosszabbat is tesznek.

Soror Remigia ijedten szedte föl a köpönyegét, hogy meneküljön e vétkes

hangok elől, miket meghallani botránkozás, megérteni bűnrészesség a

kárhozatban.

Pedig ő értette azokat.

Az apácza némán inte Edithnek, hogy kövesse őket.

Alfonsine azonban útját állta a leánynak, s hevesen megragadá kezét.

– Nem fog többé visszamenni a kolostorba. Itthon marad!

A jámbor apácza nem mert ellenmondani. A hogy tetszik! Örült, hogy

társnéjával együtt ép testtel elmenekülhetett e furia gőzköréből, mely

terhes volt a blasphemiától.

Edith pedig remegve oldá le kalapját, s rakta le felöltönyeit magáról.

Alfonsine odaállt eléje, mikor mindenki magukra hagyta.

– Tudod-e, miért tartottalak itthon?

– Nem tudom.

– Nézz a szemembe jól. Mit látsz abban?

– Sötétséget, felelt Edith.

És jól mondta; a pokol örvénye nem lehet sötétebb, mint Alfonsine két

szép fekete szemének mélysége volt.

– Hanem ez a sötétség él, és tele van alakokkal. Te is közöttük vagy. –

Megölte az, a kit te szeretsz, azt, a kit én szerettem! – Megölöm én

azt, a kit te szeretsz!

Mintha megmérgezett tőr lett volna összeszorított öklében, oly fenyegető

mozdulattal mondta e szókat.

– Megölöm! Eléri őt a kezem, ha egy világ áll is közöttünk; eléri, ha

egyikünk az égben, másikunk a pokolban lesz is! Nem gondolkozom sem

éjjel, sem nappal egyébről, mint arról, hogy hogyan ölhessem meg?

Akarom, hogy olyan nyomorult légy, mint én. Akarom, hogy tudd meg,

milyen nyomorult vagyok én? – Akkor aztán gondolkozzál rajta, hogy mikor

fogsz engem utólérni? Az egész világon egyetlen egy ember volt, a kit

szerettem szívvel, szenvedélylyel, bűnömmel: egyetlen ember, a ki

csinálhatott belőlem nőt, angyalt, vagy hetærát: de mindig boldogot. Azt

egy Baradlay megölte. Még egy másik ember volt a világon, ki, ha nem

tehetett is boldoggá, de tehetett volna nővé, adhatott volna nevet,

megszabadíthatott volna enmagamtól; azt az eljegyzés napján, a világ

gúnyhahotájára elrablá tőlem egy Baradlay nő. Engem azok orozva

megöltek, élve eltemettek, halva meggyaláztak, elkárhozva

feltámasztottak: – én ördögük fogok nekik lenni. Megölöm őket mind!

Kiirtom férfiát, asszonyát az egész családnak; és az lesz a

legboldogtalanabb közöttük, a kit élve hagyok, hogy a többit

felemlegesse! Az, a mit te a szememben sötétségnek láttál, az a sötétség

már az én lelkem előtt meg van népesülve. Az egész jövendő jár-kel s

tolakodik benne. Nem vagyok őrült, ne hidd. A mit megigértem, kezemben

tartom. A fejeiket. A hogy engem megajándékoztak a kedvesem fejével: úgy

foglak én is téged megajándékozni az övével. – Egész terv van erről a

fejemben. Olyan ép egész terv, mint a megkristályosodott sötétség. –

Megölöm, szerencsétlenné teszem őket. – Ezért marasztottalak ide haza.

Hogy minden éjjel, mikor aludni mégy, minden reggel, mikor fölébredsz,

ezt sughassam a füledbe: «megölöm a kedvesedet». Hogy láthassalak olyan

nyomorultnak, mint a milyen magam lettem. Lettem te általad, lettem a

tied által. Légy te én általam. Hogy lásd bennem magadat, és essél

kétségbe, mikor magadra ismersz bennem, míg megbolondulunk mind a ketten

s rugdaljuk lábainkkal egymás szeretőinek koponyáit, mint két

játéktekét.

Oh kedves Ottó!

A hölgy arczczal a pamlagra veté magát és ott maradt fekve.

Edith reszketve hallgatá végig e medeai dühöngést, mely tépett

gyermektagokkal jelöli boszorkányröptét; nem megtorolni, de fogalmával

utólérni sem birta e dæmoni kitörést; midőn látta, hogy Alfonsine

elcsöndesül és fekve marad, nesztelenül elhagyta a szobát: hátravonult a

nőcselédekhez; azok lefektették hajdani kis szobájában, ismert egyszerű

ágyába, vánkost melegítettek lábára, hogy ne fázzék, s magára hagyták,

hogy aludjék.

És Edithnek úgy tetszett, mintha a sötétségnek csakugyan alakjai

volnának, a mik élnek és mozognak, feketék a feketében, s mintha egy

azok közül, melynek arcza még az éjszakán, még a poklon, még a vakságon

is keresztül sötétlik, s az által lesz láthatóvá, hideg lehelletével ezt

sugná fekhelye fölött:

«Megölöm őket mind».