Egy idyll a csatazaj közepett.
Milyen jó, hogy nem olyan a föld, mint Herodot térképén van ábrázolva:
sima, egyenes, lapos; milyen jó, hogy fa föld gömbölyű. Milyen jó, hogy
lehet egy-egy pontja a földnek, a honnan a kerek láthatáron nem látszik
meg az égő falvak füstje. A földboltozat hajlása eltakarja azt s engedi,
hogy legyenek boldog emberek is a világon.
Ha a föld oly lapos volna, mint Herodot hitte, látni kellene a
Kőrös-sziget partjáról délfelé eltekintve, hogy ég Ó-Arad, Ujvidék, hogy
robban a légbe Szent-Tamás, hogy gyullad ki Temesvár; nyugatnak nézve
meglátszanék, hogy füstölögnek Abrudbánya romjai napokig, hetekig;
keletnek tekintve látná a szem Budapestet égni, s északnak nézve, látni
kellene az ezernyi őrtüzeket, mik egy közeledő tábort jeleznek. És végig
hangzanék a rettenetes sík világon az ágyúk dörgése, mik Aradot,
Temesvárt, Péterváradot, Gyulafehérvárt, Komáromot, Budát, Titelt
vívják. Egy folytonos szakadatlan dörgés moraja volna az, mely önmagának
viszhangot ad.
Nem látszik abból, nem hallik abból ide semmi; a láthatár eltakar
mindent.
A Kőrös-sziget nyárfái most hányják virágjaikat; szép májusi idő van.
Áldott meleg eső után a buja zöld fű sárgul, kékül a virágtól; valahol a
fákon túl a kasza fenése hangzik; ott már kaszálnak is.
Az egész Kőrös-sziget egy kis elzárt paradicsom, költői kedélyű uraság
nyaraló tanyája, a fák életbiztosító intézete, hol fejsze nem éri
gyökereiket soha; nincs egyéb feladatuk, mint lombot hozni, árnyat
vetni, madaraknak otthont adni. S ha van közöttük egy-egy rokkant, kinek
dereka tört, karja facsarult a zivatarban, azt sem bántják; nyugdíjba
van már téve; szabad neki elmulasztani a kivirulást; ha elszáradt, ha
elkorhadt, majd bezöldelli a körüle tekergőző vad komló, téli zöld
repkény. Az öreg fát nem vetik a tűzre.
S a fák alatt mintha madarak szentegyháza volna. Lakója van minden
bokornak, vándor rigó, fülemile, ott találja tavaszszal a fészkét, a hol
őszszel hagyta, s dalával, fütytyével hirdeti a meleget s szerelmet.
Ezen a szigeten lövés nem hangzik soha.
Nem is kinozza ott ártó bogár az embert és a fát. Mindenki hálás egymás
iránt; az ember védi a fát és annak tollas lakóit, a fa védi mind a
kettőt vihartól, nap hevétől, s a madár védi mind a kettőt közös
ellenségeiktől, a rovaroktól. Oh bölcsen van ez elrendezve!
A szigetet köröskörül övezi az ős pagony; az égerfák, mik sötét
lombjaikat egész a víz színéig eresztik, még be sem hagynak abba
kívülről pillantani.
Hanem egy ponton, a hol a híd átvisz a szigetre, megnyílik a sűrű
erdőfalazat, s az összehajló óriási fák, mint egy zöld templom-íven át
engednek a sziget belsejébe láthatni.
Egy paradicsomi tájkép az ott.
A derült távlatban egy napsütötte kastély látszik, a skót mezei lakok
modorában építve, északi oldalán az egész fal, fel a háztetőig
befuttatva sötétzöld repkénynyel, míg a keleti homlokzat lángban égni
látszik a felfutó rózsa millió piros virágától, mely épen most van
legjobb nyilásában. A kastély déli oldalán egy óriási vén hárs emelkedik
fel, még egyszer oly magasra, mint maga az épület fala, melynek fehér
márvány estradeján egy fejedelmi páva ül csendesen, hosszú aranycsillogó
uszályát a földig eresztve alá.
S a kastély előtt egy széles tó, melynek azur tükrében az egész ragyogó
kép még egyszer megjelen; a fehér márvány mellvédek, a lángpiros
homlokzat, a sötétzöld repkényes oldal; három fehér hattyú, szárnyát
vitorlául terjesztgetve, lassan úszik végig e tükrön, ezüst vonalat
húzva végig rajta.
S a vízparton egy egész falka szarvas hűsel; egy kis ünő a vizet
szürcsöli, s tán termetével kaczérkodik a víztükörben; az öreg gím
hatalmas agancsát magasra emelve áll mozdulatlanul. Olyan szelídek, hogy
meg sem rezzennek, ha valaki közelít feléjük.
Az üde pázsit-ágyak közt kavicsos út vezet a kastély ajtajáig, mely egy
boltozatos verandába visz fel, a góth íves ablakok színes üvegkarikái
tarka fényt vetnek a padlat kétszínű márvány koczkáira, a mint a nap
keresztül süt rajtuk.
A veranda egyik felét nehéz zöld damaszt függöny takarja, mely árnyat
tart a délelőtti napnak.
Abba az árnyékba helyezve van egy fehér függönyös bölcső, abban a
bölcsőben aluszik egy kis csecsemő. Olyan kövérek az arczai, hogy alig
engednek helyet a piczi szájnak kettőjük között. Kénytelen a száját
nyitva tartani miattuk, míg aluszik.
A bölcső peremén ül egy kis pacsirta, s énekli az alvó fölött a
Rákóczi-indulót. Nevetségesen gyönyörű! A világ legriadalmasabb harczi
indulója egy pacsirta gyöngéd, boldogságot zengő hangján. – Aztán mikor
jön egy szemtelen légy, s le akar szállani a kis alvó piros arczára:
huss! a pacsirta egyet rebben, s úgy elkapja a legyet, mintha soha sem
lett volna; aztán megint visszahibban az őrhelyére, s tovább fujja
üvegfuvolahangon, légcsengetyű-hangon: «bátran! csatára! hí a
szabadság!» – míg új légy nem jön.
A csecsemő anyja a bölcső lábánál ül egy nádfonatú karszékben. Tekintete
a nyitott ajtón keresztül a távolban méláz. Fehér csipkés pongyolát
visel, derekán széles kék szalaggal átszorítva, hajfürtei rendezetlenül
omlanak vállaira és keblére, összekeveredve a csipkefőkötő elszabadult
szalagjával.
Szemközt a hölgygyel egy fiatal férfi ül egy festő-állvány előtt, s a
hölgy miniatur-képét festi olajban.
A veranda tulsó részében egy három éves gyermeknek van nagy dolga egy
óriási newfoundlandi kutyával, melyet minden áron rá akar bírni, hogy
legyen neki lova.
Ez a nő, ez a két gyermek, Baradlay Ödön családja; az a fiatal férfi
pedig Baradlay Jenő.
Annak a fiatal nőnek meg kellene tébolyodni, ha Jenő nem volna
körülötte.
Mindig és mindig azon gondolkozni, hogy férje a halál piaczán jár és nem
hallani felőle hetekig semmi hírt, és azután rajzolni képzelmében a
veszélyeket, a mik utólérhetik!
Nagy szerencse rá nézve, hogy Jenő ott van. Az úgy ki tudja találni a
legvigasztalóbb gondolatokat, minden aggodalmára van ellenmérge; még a
néma gondolatában is olvas. Néha-néha elmegy a szomszéd városba s jó
hírt hoz onnan. Talán nem is igazat.
Jenő nincs megelégedve az arczképpel! pedig oly nagy igyekezettel festi
azt. Nagy adománya van a művészetre; azt is mondja, hogy el fog Rómába
menni s festőnek képezi magát. Ráhagyják.
Hanem ez a kép nem akar sikerülni. Valami hiányos rajta. Minden vonás
egyenkint találva van; de együtt mégis idegen.
– Bélácskám, kis öcsém, jer ide.
A kis fiu ott hagyja a newfoundlandit s oda megy Jenőhöz.
– Bélácskám, nézd meg ezt a képet, s mondd meg, ki ez?
A kis fiu megbámulta a képet nagy kék szemeivel:
– Egy szép asszony.
– Nem ismersz rá anyádra?
– Az anyám nem ilyen.
Azzal a kis fiu visszament a newfoundlandihoz.
Aranka vigasztalni akarta Jenőt.
– Jó az a kép, én tudom, hogy találva van.
– Én tudom, hogy nem jó. És annak te vagy az oka. Mikor előttem ülsz,
mindig azon gondolkozol, hogy most Ödön milyen veszélyben lehet, s én
nem akarom ezt a kifejezést visszaadni a képen. Meg akarjuk vele lepni
Ödönt. Neked nem szabad e képen olyan szomorúnak, olyan aggódónak
lenned.
– De hát lehetek-e másforma?
– Hiszen tudod, hogy Ödönt semmi baj sem érte; ezután még kevésbbé
érheti. «Ők» győznek.
– Ezt te mondod nekem.
– S te nem hiszesz nekem?
– De hát te honnan tudod azt?
– Anyámtól tudom.
– És anyánk honnan tudja?
– Vele tudatja azt Ödön.
– De miért nem ír nekem Ödön?
– Csak nem vagy féltékeny az anyánkra?
– Oh, mit mondasz? De hát legalább egy olyan levelét hoznád el egyszer
nekem, a mit az anyánknak írt.
Jenő ugyan meg volt szorítva.
– Oh, hát aztán mit nyernél azzal a levéllel? Gondolod, hogy az olyan
irást, a mit valaki egy ellenséges vidéken át küld, úgy írják, hogy azt
mindenki elolvashassa kedve szerint? Az chiffrekben van írva.
– Jó, elhiszem. Ha chiffrekben van is írva, de legalább a vonásait
megismerném bennük. Kegyetlenség tőletek, hogy még csak a betűit sem
engeditek látnom, ha nem érthetném is.
Most még jobban meg volt szorítva Jenő.
– Ah! Haha! nevetett. Te azt hiszed, hogy azok a chiffrek olyan
közönséges betűk, a mikben valakinek a kézvonását meg lehet ismerni.
Megállj: mindjárt megismertetem veled a mi chiffreinket, a mikkel egymás
közt, ha titkunk van, levelezni szoktunk. Két egyenes vonás ide amoda
téve adja ki az abéczénket.
Azzal lerajzolta Arankának egy szelet papirra az egész titkos ábéczét:
a b c d e f g h i k l m n o p r s t u z j v
– Aztán ne gondold, hogy ezt is papirra szokás írni, hanem a mit izenni
akarunk, ilyen keresztöltésekkel felvarrjuk egy zsebkendőre. Akárki a
kezébe veheti; mit lát rajta? De a ki tudja a titkát, a fehér
zsebkendőről egy nagyító üveggel szépen leolvassa az izenetet. Már most
hát hogy ismered meg ezekből az egyenes pálczákból az Ödön kézvonásait?
Jenő tökéletes örömöt szerzett ezzel a titkos ábéczével Arankának.
– Oh abba én rögtön beletanulok. És aztán fogok Ödönnel levelezhetni.
Várj csak.
S azzal az irónt kezébe véve, elkezdte a betűk összeállítását
próbálgatni egy szelet papiron.
– Nézd, el tudod olvasni?
Jenő kibetűzte az abrakadabrát.
«Kedves Ödön szeretlek».
Aranka arcza ragyogott a mosolytól, mikor Jenő azt kitalálta.
Hanem az a ragyogás megint olyan szomorú volt ez ifju arczon. A delejes
álomjáró mosolygása volt az, kit a képzelet összehoz a távollevővel. A
szemek, mik örömtől sugárzanak, csak mindig a láthatáron túl keresnek
valamit.
Jenő félretette ecsetjét, s gondolá: «nem; e mosolyt sem örökítem meg a
vásznon».
Hanem az asszonynak adott legalább valami dolgot azzal a titkos irással.
Nem fog egész nap annyit kínlódni aggodalmaival.
«Mi hír Ödönről?»
«Mikor fog hozzánk visszajönni?»
«Mit írnak a lapok? Ismét ütközet volt? Ödön is ott járt? Nem sebesült-e
meg? Nem fogták-e el?»
«Miért nem látjuk anyánkat?»
«Miért nem mehetünk oda, a hol Ödönhöz közelebb volnánk?»
«Apámat sem láttam már hónapok óta.»
A mikre Jenőnek ezerféle változatait kell kigondolni a magyarázatoknak.
Hogy nehéz hírt kapni a Tiszán innenről; – hogy Ödön közel sem jár az
ellenség lőtávolához; – hogy rövid idő mulva ismét itt lesz; – hogy
lapokat nem lehet kapni mert nincs postajárás. A mi jön, Debreczenből
jön, s abban nincs egyéb, mint országgyűlési disputa, meg kaliforniai
események; – hogy a mamát az egész gazdaság gondja terheli, azért nem
jöhet ide.
Mennyi munkájába kerül sógorasszonyával mind ezeket elhitetni. Hogy kell
a debreczeni levelekkel érkező postát lesnie, hogy valami olyat ne adjon
át, a miből Aranka valami bajt megtudhatna. Hogy kell előtte saját
szomorúságát eltitkolnia, mikor Richard bátyja megsebesültét hírül
hozták. És mindennap és folyvást diadalmas arany időket mesélni előtte,
mikor saját szivében a fekete semmi van: a hitetlenség, a kétségbeesés
sötétje.
Mind azt, a mi szörnyűt a nő csak álmodik, ő már mint bizonyosat tudja:
de biztatja az ellenkezővel.
Ő látja az ország minden szélén, a világ mind a négy oszlopán égő
tüzeket; ő hallja a közeledő táborok nehéz dübörgését; tudja, mi lesz
mind ennek a vége? És a kis pacsirta énekli a Rákóczi-indulót.
Hanem most egy új hang kér figyelmet. Két gömbölyű kezecske ott abban a
bölcsőben el kezd mozogni, fölnyitja ujjait s ismét összecsukja; két
sötétkék szem jelenik meg a hosszú szempillák alól, s aztán megint
hirtelen lehunyódik a nagy világosság elől; hanem a helyett megnyilik
két parányi cseresznyeajk s hallatja azt a hangot, a min még a
szerafimok dicsérik az Istent: a minden népeknél egyformán érthető
hangot, a betűkkel le nem írható, szótagokkal ki nem fejezett, mégis
mindent elmondó hangot: a gyermek hangját anyjához.
És az anya megérti azt a szót jól. Oda rebben a bölcsőhöz, kiemeli a
vánkoskájával együtt a parányi embert. A gyermek lefelé görbíti két
szájszögletét, mintha sírni akarna; az anya megcsókolja a száját, s arra
aztán a gyermek fölfelé görbíti szájszögleteit és nevet.
Aztán mindketten nevetnek: egymásnak a szeméből kilopnak valamit, a mi
része az istenség örök üdvének.
Az anya aztán nem lát semmit a világon, csak azt a mosolygó
gyermekarczot.
Leül vele, ölébe veszi. Egyik karját oda teszi a feje alá.
És aztán lefosztja kebléről a hímzett patyolatot s megszoptatja
gyermekét. Láthatja nap, ember és Isten.
És gyönyörködhetik benne.
Ez az egy képlet, mely a tiszta gömbölyű eget, együtt a felkelő nappal,
s annak kerek hajnaludvarával, szépségben, magasztosságban, gyönyörben
megközelíti: a nő keble gyermeke ajka előtt.
Jenő felkapta ecsetét és festett.
Ez a nő igazi arcza. Ezekben a vonásokban ismerhetni reá.
És az anyát nem zavarta meg néma gyönyörében az, hogy arczvonásait az
ecset meglopja.
Miért szégyenlette volna előtte magát? Hiszen testvér!
S miért szégyenlette volna magát? Hiszen anya!
És Jenő gondolta magában, míg e képet festé, hol a gyermeket, hol az
anyát nézve: «és titeket küldtelek volna én koldulni a világba?»
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Pedig hát mind az, a mit az ifju nőnek mondtak, nem volt igaz.
Férjét folytonosan rémület és veszély környezi, atyja nem jöhet hozzá,
mert a táborban jár; napa nem küld neki levelet soha és férje soha, az
egész titkos irás: mese; ő maga, az ifju nő: fogoly, elzárva e szigetre,
és sógora, Jenő, az ő börtönőre, ki vigyáz rá, hogy a szigetet el ne
hagyja, s hogy senki ne közeledjék hozzá.
Féltik?
Igenis. Féltik attól a nagy hódítótól, a kitől azon év nyarán ezer, meg
ezer, táborban járó férj féltette honhagyott nejét: a kolerától.
Ott kinn köröskörül a kolera dühöng.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Késő éj van.
A hold keresztül világít a nemesdombi kastély ablakain. A mint delejes
fényét ráveti a falon függő rámák életnagyságú arczképeire, úgy tünnek
azok fel, mint Macbeth kisértetei, mik sorban megjelennek, s ismét
eltünnek, mikor a hold fénye odább megy. Legfenyegetőbb valamennyi
között a kőszivű ember arczképe.
Valamennyien egy nőre szegezik szemeiket, ki ott járdal előttük, fehér
ruhában. Mintha a sírbolt előtti márványszobor szállt volna le, hogy a
kisérteteknek bebizonyítsa, hogy ő is él, nemcsak ők.
Az éj csendét egy-egy fájó sóhaj veri fel koronkint, mely nem tudni
honnan jő? a kastélyon végig hangzik; – egy nyögés, melybe fogvaczogás
vegyül; – egy kínos jajkiáltás, mely utat tör összeszorított ajkak
közül, s elfojtatik újra összeszorított ajkak közé; – egy csendes zokogó
panaszhang; – egy hirtelen felordító szó, minő a lázálmodóé, melylyel
lelkét a pokolból visszakiáltja; – egy félelemteljes hördülés…
Minő kisértet-hangok azok, melyek innen alulról jőnek?
A Baradlay-kastély jelenleg egy egész kórház. A kastély nagyasszonya
megnyitá azt a szabadságharcz sebesültjei számára. Először az alsó
földszinti osztály szobáit; azután, mikor azok megteltek, a felső
osztály egyik szárnyát; mindig többen jöttek: berendezé számukra a
dísztermeket; utoljára nem maradt más számára, mint saját szobái, a
többi mind sebesültekkel van tele.
Azok sóhajtoznak, azok nyögnek, azok kiáltoznak az éj csöndében oly
kisértetes hangokon. Talán haldoklik is valaki közöttük.
Baradlayné két orvost tart számukra, gyógyszertárrá van alakítva a
könyvtár, s a czímerterem műtő-teremmé.
Maga és nőcselédei egész nap tépést, sebkötőket készítenek.
Éjjel aztán hallgatja ezeket az alvilági kínhangokat, a miknek
hallásától egy arkangyalnak is össze kell borzadnia. Mikor elhatározta
rá magát, hogy kastélyát a harcz sebesültjei számára megnyissa: jól
tudta, mit cselekszik.
Elébb gondja volt rá, hogy Ödön nejét, kis gyermekeivel elküldje
kőrös-szigeti kastélyába. Fiát, Jenőt, utasította, hogy mint ügyeljen
reájuk?
Azoknak nem szabad azt még csak sejteniök sem, mi történik az ősi
lakban?
Minden másodnap temetnek onnan.
És minden szobában kínlódó nehéz sebesültek feküsznek, kiknek jól esik,
ha egy szelid női arcz mindennap kétszer-háromszor végig járja
kíntanyájukat, ápolásukra felügyel, s jó szóval vigasztalja őket,
szükségeikről gondoskodik, angyali jó tekintetével gyógyít.
Hanem annak a nőnek is kőszíve legyen, a ki ezt teszi!
Kőszív, de gyémántszív! A gyémánt az a kő, a melynek lelke van.
Baradlayné helyt állt e rémesen magasztos feladatnak.
Nem nő volt, nem asszony: egy szent volt.
Szent, a kihez a haldoklók imádkoznak, a kiről a felgyógyulók dicsérő
zsolozsmát zengenek, a kinek ujjai érintésétől a martyrok fájdalma
gyönyörré válik.
Hanem azért a magasságért meg kell szenvedni!
Mikor már tömve volt a háza sebesültekkel, akkor kiütött közöttük a
kolera.
A halálnak nem volt elég a csatatéri aratás; két kézre fogta kaszáját,
úgy vágta a rendet. A mi nemét a fegyvernek ki nem találta ember,
kitalálta ő.
Akkor még Magyarországon 1831 óta csak másodszor hangzott a kolera neve.
Hírét csak a tizennyolcz év előtti rémképekből ismerik. Akkor is oly
kevéssé tudták, hogy mi az? mint az első megjelenésekor.
Ragály-e? dögvész-e? vagy járvány? a föld betegsége-e? vagy a lég
nyavalyája? rossz szellem-e, Isten csapása? belehellt állatparányok
okozzák-e, vagy megevett cryptogamok? Hogyan és miért utazik
vidékről-vidékre? Miért választ ki magának egy városban egy negyedet,
egy utczát, néha egy utczának egyik felét, s a másikat békén hagyja?
Hogyan jár egy ember száz kolera beteg között fertőzetlenül, míg a másik
egy halálhírre, e szó kimondására megkapja azt és meghal bele?
Mind erre olyan kevéssé tudott valaki felelni, mint 18 év előtt.
Óvatosság, elővigyázat és erős szív. Egyéb tanácsot nem tudtak adni.
A leveleket, mik egyik vidékről a másikra küldettek, most is átlyugatták
és megfüstölték. Legtöbben pedig épen nem leveleztek.
Baradlayné ezért nem küldött soha levelet Kőrös-Szigeten lakó
gyermekeinek. Ezért nem engedte Ödön leveleit is nejéhez eljutni, mert a
táborral együtt járt a kolera.
Azért nem látogatta meg menyét és unokáit soha, azért volt eltiltva
azoknak őt meglátogatni; mert az a ház, a hol most Baradlayné lakik, a
halál királyi kuriája!
És ő maga meg nem mozdult onnan.
Az órák az éjfél szakaszait számlálják, a tele hold a magas ablakon át a
rámák kisérteteit eleveníti meg: a ház nagyasszonya ott jár végig e
sóhaj-hallgató szobában, s kezeit hátratéve, meg-megáll a legfenyegetőbb
kép előtt.
A kőszivű ember képe az.
És beszél vele.
– Nem! Nem riasztasz el innen… Helyt állok… itt maradok… Hallom
szemrehányásodat… Azt mondod: «ez a te műved»… Nem tagadom… A mennyi
részem van benne, annyi részt kiveszek belőle… Ezek a borzasztó hangok
itt körülöttem nem hagynak aludni sem engem, sem téged… Téged sem,
úgy-e?… Én hoztam őket ide… Meg kell őket hallgatnom; mert nekem
beszélnek… Ha ajkaik hallgatnának, nyitott sebeik fognának beszélni…
Minden seb azt mondaná: én appellálok a mindentudó Istenre!… Én nem
félek előtte megjelenni… Hát én nem apellálhatok-e oda?… Te már a
túlvilágon vagy; te már tudod a jövendőt, te már látsz a szivekbe és a
századokba. Miért jösz hát nekem szemrehányást tenni?… Tudod jól, hogy
ennek a vérnek ki kellett folyni, hogy ezt a kínt végig kellett
szenvedni. Tudod jól, hogy meg kell halni, a ki fel akar támadni…
A nő ismét végig jár a holdvilág-sütötte padlókoczkákon, s ismét
visszatér vitatkozó feléhez:
– Azt hiszed, hogy én félek itten egyedül magamban; egyedül veled
itten?… Alattam és körülöttem a halál; de fölöttem az Isten… Egymás
szeme közé nézünk: én és a halál… A ki megretten tőle, midőn megmondja
neki a nevét, annak mint szörny jelenik meg; a ki üdvözli őt, annak mint
angyal… Aztán az ég nem a csillagoknál kezdődik, hanem a fűszálak
hegyénél: a fejünk mindenütt az égben jár… Én nem félek attól, hogy ezt
tudom.
Megint végtül-végig járja a szobáit; megint szembeáll a kisértő
arczképpel.
– Azt kérded tőlem: «mit tettél gyermekeimmel?… Ellenkezőjét annak, a
mit meghagytál… Mondtad, hogy visszajösz, mondtad, hogy fülembe fogod
suttogni e kérdést… Hallom… Ellenkezőjét tettem annak, a mit te akartál…
Két fiam a csatatéren: egyik már sebet kapott, mindennap üthet haláluk
órája… Harmadik fiam egy élő halott, egy nulla… Én tettem mind ezt… Én
vittem őket oda, a hol vannak… Nem bántam meg!… A mi végezve van
felőlük, bevárom nyugton… A végzetet megfordította az én kezem… Lehet,
hogy elvesznek mind,… az meglehet… Többet ér a jó veszteségben részt
venni, mint a rossz diadalban… Én adtam nekik az életet, az én tejemet
szopták; meghalhatnak az én lelkemmel egyesülve; de nem volt szabad
élniök az én lelkemmel ellenséges éltet…
És ismét jár és ismét hallgatja a túlvilági kérdéseket.
Talán amaz is hallja az ő szavait?
Visszatér ismét a képhez és arcza most oly gyöngéden mosolyog.
– De oh ha látnád azt a két szép gyermeket, a mint anyja ölébe borulva
játszik, cseveg és gagyog… Azokat megőrzöm, mint egy házi oltárt… Azokat
jó helyre vittem… Oh ha látnád őket, nem néznél ily haragos arczczal…
Azok egy boldogabb kornak az örökösei. Mi mind megáldozzuk magunkat
azért, hogy ők boldogok legyenek… Te nem akartad, hogy e két mosolygó
főre süssön a nap… Én akartam… Látod? Nemcsak halált, nemcsak szenvedést
tudtam én előidézni a sors titkaiból, hanem életet is, és boldogságot…
Ezt az életet, ezt a boldogságot eltettem innen jó helyre; a hol megvédi
őket Isten végtelen irgalma s az én soha el nem hallgató imádságom… Nem
hagytam őket itt, a te haragos arczod előtt… Ők élni fognak s expiálják
egykor a mi ki nem gyógyulhatott bajainkat.
A nő egész látnoki gyönyörrel merengett sokáig e gondolaton.
Abban azután megerősíté szivét; megnyerte nyugalmát.
Még egyszer emelt fővel fordult az arczkép felé.
– A mit tettem, – jól tettem… És most akarom, hogy térj aludni, – s
akarom, hogy aludjam én is.
A holdfény is elhagyta az arczképet, más tárgyra vonulván ezüst
világával; az visszasülyedt a homályba.
S a nő, a ki meg tudta parancsolni a kisértetnek, hogy menjen nyugodni,
tudott parancsolni saját magának is, hogy aludjék.
És aludt nyugton.
Pedig tudják, a kik próbálták, hogy ez a legnehezebb parancsolat:
«Én akarom, hogy aludjam!»