Sötét volt már, midőn Baradlay Richard mély kábultából felocsúdott.
Úgy tetszett neki eleinte, mintha az a sötétség mind egy nagy súlyos
tömeg volna, mely az ő fején fekszik; mikor a kezét megmozdítá,
meglepte, hogy mozdulatai ebben a sűrű fekete valamiben meg nem akadnak.
– Hohó! kiálta, a mint meggyőződött róla, hogy a nyelve is mozog.
Arra a neszre aztán megnyilt egy oldalajtó s abból világosság jött be.
A világosságnál aztán rájött Richard, hogy a feje még mindig arra való,
hogy visszaemlékezzék. A világosság huszárlámpától ered; a lámpát pedig
egy hosszú kéz tartja, egy hosszú arcz előtt, mely arcz tulajdonosát
Mausmannak hivják.
Hanem még mindig úgy tetszett neki, mintha a napban volna, a hol az
ember fejének a pondus specificuma ezerháromszáz mázsa s a hol egy
közönséges embernek négyszáz lóerőre van szüksége, hogy ha egyszer a
földre, azaz, hogy a napra lefeküdt, onnan megint fel tudjon kelni.
– Nos? felébredtél valahára? szólt bohó tréfás arczczal Mausmann.
– Hát élek?
– Egy körmöd sem hiányzik. Csak vendégszerepelni voltál a másvilágon.
– Hol vagyok?
– A rákosi malomban.
– Akkor hát győztünk! kiáltá fel Richard, s egyszerre emlékezett már
mindenre.
– Tökéletesen. Isaszeg a miénk; a bán Gödöllőig flankenbewegolt, teljes
a diadal.
Nem érezte már többé ólomnak a fejét Richard, nem kellett neki felső
légnyomású gőzgép, hogy fektéből felugorjék.
– Hát bizony csak állj talpra! biztatá őt Mausmann; nincs neked semmi
bajod. Egy ökölnyi daganat van a fejeden, azon három hüvelyknyi solutio
continuitatis a bőrön. Ez az egész.
– Te orvos vagy?
– Elhiszem azt, felelt Mausmann, tudománybüszkeséggel. Doctor medicinæ
és magister chirurgiæ. Én vettelek gondjaim alá s nagy dolgot fogok
belőle csinálni, hogy kigyógyítottalak, miután semmi bajod nincs, csak
egy kis daganat és bőrrepedés. Lapjával ütött meg a kard.
Richard maga is megtapogatá fejét. Volt biz azon a flastrom alatt egy
jókora daganat, de azt már föl se vette.
– Holnapután nyoma sem lesz. Ezért nem érdemes velem tovább vesződnöd;
láss a többi sebesültekhez. Ehhez csak egy kis hideg vízborogatás kell;
azt meg Pál úr is elvégzi.
– Pál úr? szólt Mausmann, kiülő szemeit még jobban kimeresztve.
– Tán nincs itt?
– De itt fekszik ő is a malom folyosója alatt. És alszik, és alunni fog
in secula seculorum.
– Meghalt?
– Bizony ott járt, veled együtt, a hol a halált olcsón osztogatták.
Mikor te leestél lovadról, szegény öreg fiú rád vetette magát a
testével, hogy a lovak össze ne gázoljanak, s aztán őt taposták össze.
– Nem lehet megmenteni?
– Három embernek elég volna a meghalásra, a mit kapott.
– Vezess oda hozzá.
– Várj, hadd kössem be elébb a fejedet. Igy ni. Mily jól illik a fejed
körül ez a fehér kendő, olyan vagy vele, mint egy ős druida.
Kapaszkodjál a karomba. Még szédülni fogsz az érvágástól.
Mausmann fogta a lámpát s kivezette Richardot a malom-folyosóra.
Ott feküdtek sorban a csata áldozatai, kik a malom közelében
elhullottak.
Richard rögtön rátalált Pál vitézre.
Most is oly nyugodt arcza volt az öreg legénynek, mint mindig. Mintha
azt a kis meghalást még csak föl se venné; mintha igen természetes
dolognak találná, a mi vele történt. A bajusza most is oly
kacskaringósan állt két felé, mint két archimedes-csavar. Semmi seb nem
látszott rajta.
Richard oda térdelt mellé: kezébe fogta a kezét a vén huszárnak, úgy
költögeté.
– Pál vitézem! Kedves hű öreg cselédem. Ébredj fel hát! Hiszen csak
alszol. Ne tedd magadat halottnak. Hallod-e. Őrnagyod hiv! A régi gazdád
beszél hozzád. Hát nem felelsz?
– Nagy oka van nem felelni, szólt Mausmann; a koponyája hátul össze van
zúzva egy patkóütéstől.
Richard sírt az elesett vén vitéz felett, mint egy gyermek. Hiszen olyan
hű volt az hozzá; hívebb mint ember szokott lenni: – mint egy hű állat,
a kiben egy angyal lakik.
– Temettesd őt külön sírba, kérte barátját Richard. Hogy rátaláljak,
mikor visszajövök őt keresni.
– Holnap te is jelen lehetsz a hősök végtiszteleténél. Az ellenfél
halottait is mi temettetjük el.
– Igaz! Mi történt Palvicz Ottóval?
– Azzal kegyetlenűl bántál. Ő is itt fekszik a molnárlakban. A
törzsorvos maga foglalkozik vele. Azt hiszi, hogy a kapott sebbe
okvetlenül belehal.
Éppen jött a törzsorvos a molnárlakból, Richardot fölismerve oda sietett
hozzá.
– Ön szerencsésen menekült, de ellenfele a végét járja. Még most magánál
van; de nehány óra mulva beáll a sebláz, s az üszög elkerülhetlen.
– Nincs remény a megmentéséhez? kérdezé Richard.
– Semmi. Ő maga is készen van a végsőre. Első szava, mikor bementem
hozzá, az a kérdés volt, hogy mi történt Baradlayval? Mikor értesítettem
róla, hogy ön minden veszélyen kívül van, csak tompa ütést kapott, akkor
arra kért, hogy keressem föl önt és híjjam oda hozzá; valami közlendője
van.
– Ha ő kivánja, annál jobb, különben is lovagias kötelesség a
megsebesített ellenfélt meglátogatni. Menjünk.
A molnárnak egyik benyilójában feküdt Palvicz Ottó.
Mikor Richardot belépni látta, könyökére erőlködött emelkedni és kérte,
hogy tegyenek valamit a feje alá, hogy egyenesen ülhessen. Kezét nyujtá
az érkezőnek.
– Jó estét bajtárs! hogy vagy? kérdezé, ő, a haldokló, – ellenfelétől.
Bagatelle. Szót sem érdemel. Nálam vége van a világnak. Ne busulj rajta.
Nem az az egy vágás öl meg. Oh nekem kemény fejem van. Sokat kiállt az
már. Hanem az ostoba lovak nagyon megtapostak. Valami megszakadt a
belsőmben. Abba kell elvesznem. Nem te öltél meg; azon ne törd a
fejedet; adtunk egymásnak mind a ketten egyet. Ki van egyenlítve. – Én
befejeztem a számadásomat, csupán egy nagy adósságom van hátra. – Itt
mélyen felsohajtott s megpihent. Mintha erőt akarna gyűjteni.
– Kérd meg ezeket a többi urakat itten, hogy hagyjanak nehány pillanatig
magunkra. Velem már úgy is mindent megtettek, a mi jó. Nincs semmire
szükségem többé.
Az orvos még egyszer ráköté, hogy viselje magát nyugodtan, s ne
mozogjon, mert kötelékei felszakadnak. Palvicz Ottó megigérte, hogy nem
vet neki egy napot, és igen csendes ember lesz belőle.
A mint egyedül maradtak, az elkésett utas sietségével ragadá meg Richard
kezét s mély érzelemre hangolt szóval mondá neki:
– Bajtárs, nekem egy gyermekem van, – a kinek holnap nem lesz apja.
A haldokló arczát valami tűzpir futotta át e vallomásnál.
– Mindent elmondok neked. Időm rövid. Meg kell halnom. Titkomat nem
bízhatom másra, mint egy nemes emberre, a ki azt megérti és megőrzi.
Ellenséged voltam. Most már mindenkinek jó barátja vagyok. Még a
férgeknek is. Te élsz, és győztél. Kötelességed ellenfeled hagyományát
elfogadni.
– Elfogadom, igéré Richard.
– Tudtam azt, azért hivattalak. Tehát halld meg, a mit rád bizok. Nekem
van egy fiam, kit én soha sem láttam, s már nem is fogok látni. Anyja
egy előkelő hölgy. Hogy kicsoda? azt meg fogod tudni az iratokból, miket
tárczámban találsz. Egy szép, egy szívtelen hölgy. Fiatal hadnagy
voltam, mikor megismerkedtem vele. Mindketten könnyelműek voltunk. Atyám
még élt, s nekem megtiltotta a házassági összeköttetést, a mi egy nő
önfeledését orvosolta volna. Mindegy. Azért még sem kellett volna a
szívből kiszakítani egy darabot, s azt kihajítani az utczára. A leány,
ki Isten és természet előtt nőm volt, elment anyjával utazni, s midőn
visszajött, ismét leány volt. Csak annyit tudtam meg, hogy a veszendő
lélek, a kivel megszaporodott a fölösleges lények száma a világon – fiú.
– De hogy hova lett, hol dobták el idegen földön? azt nem tudtam meg.
Később magam vívtam ki magamnak állást a katonai pályán; apám is
meghalt, önálló lettem. És Istenemre, nőül vettem volna azt a hölgyet,
ha meg tudja mondani, hol van a fiam? Untalan ostromolt leveleivel.
Találkozást sürgetett. Esküdött. Minden unszoló iratára azt feleltem:
«találja ön meg gyermekemet». Kegyetlen voltam hozzá. Mehetett volna
nőül máshoz, akárhány kérője akadt. «Én megtiltom neked, hogy férjhez
menj!» – «Hát végy nőül magad.» – «Találd meg gyermekemet.» Kínoztam. De
nem volt szíve, a mi e kínt igazán érezte volna. Azt mondta, nem tudja,
hova lett? Mert úgy iparkodott azoknak a piczi gyermeklábaknak a nyomát
betakargatni a homokban, hogy vissza ne találjon hozzá sem ő, sem más.
– De én mégis rátaláltam. – Éveket töltöttem el a keresésben. Egyik
lábnyomocskáját a másik után fedeztem föl. Itt egy keresztelő levelet.
Amott egy dajkát, egy iratot, egy piczi főkötőcskét; egy élő tanut; míg
utolsó nyomára is ráakadtam.
Ennél a nyomnál meg kell állnom és meghalnom.
A kemény férfi keble úgy küzdött nehéz gondolataival. Akban a kemény
álarczban mélyen érező szív lakott. Richard figyelve gyűjté minden
szavát.
– Bajtárs, szólt a haldokló vitéz, add kezedet rá, hogy te elmégy odáig,
a hová én már el nem jutok.
Richard odaadta kezét a sebesült ellenfélnek. Az ki nem bocsátá azt
többet.
– Tárczámban megleled az iratokat, a mik utasítást adnak, hol kell
keresned a személyeket, a kik tovább vezetnek. A gyermek legutoljára egy
pesti házalónő gondjára volt bízva, ezt egy bécsi zsibárustól tudtam
meg. Pesten nem találtam a nőre, mert Debreczenbe költözött át, valamit
szállított a ti kormányotoknak. Oda én nem mehettem. De megtudtam, hogy
az a nő kiadta a gyermeket valahova dajkaságba. Hogy hova? Azt egyedül ő
tudja. Hanem cseléde tud felőle még annyit, hogy az a falusi
dajkaasszony, kinek keresetmódja ez, gyakran eljárt az asszonyhoz
veszekedni, a miatt, hogy az élelmezésre a fizetett összeg nem elég:
nyomoruságos, a gyermek rongyos és éhezik.
E szóknál görcsösen szoríták meg a haldokló újjai Richard kezét.
A gyermek rongyos és éhezik.
– Azt mondja, pedig igen szép gyermek; néhányszor elhozta a dajkanő,
hogy bebizonyítsa, hogy még él.
Palvicz Ottó szemei megteltek könynyel.
– A házalónő mindig megnézte a gyermek mellét, azon egy szeder-alaku
anyajegy van; hogy meggyőződjék azonosságáról. A gyermek nyakán egy
zsinóron kettétört rézpénz fele csügg, másik fele az anyjánál van. – Ha
még el nem hajította azt is.
– A gyermek rongyos és éhezik. És már három éves. A zsibárusné cselédje
irgalomból ad neki fekete kenyeret; a zsibárusnő irgalomból fizeti
csekély tartásdíját, s a dajkanő kegyelemből tartja, mert anyja rég
megfeledkezett róla. – Bajtárs! a föld alatt is ennek a gyermeknek a
sírását fogom hallani.
– Nem fog sírni, légy nyugodt.
– Ugy-e bár? Te fölkeresed őt? Pénzemet, mit tárczámban találsz, biztos
helyre fogod tenni, hogy a míg felnő s kenyeret tud keresni, meg ne
haljon éhen.
– Én fel fogom őt keresni és gondom alá veszem.
– Megtalálod irataim között a felhatalmazást, hogy nevemet viselje. De
azt ne tudja meg soha, hogy én ki voltam? Szegény katona voltam. Add őt
valami becsületes mesterségre, Richard!
– Légy nyugodt, Ottó bajtárs, én fogadom neked, hogy úgy fogom őt
tartani, mintha testvérem gyermeke volna.
Palvicz arczán az öröm rángó görcsei jelentek meg.
– Te megigéred. Meg is tartod. Akkor nekem nincs mit várnom ide által.
Ah milyen jól esik az égés a fejemben.
És azzal elkezdett dalolni.
A láz erőt vett rajta, s rohamai kiforgatták lelkét eddigi gyökereiből,
s akkor dalolt, mint egy őrült, gassenhauereket, operákat.
Mikor aztán a lázroham percznyi csendet hagyott, akkor ismét okosan
beszélt.
– Mert látod, van a kínnak bizonyos foka, a mikor az már jól esik.
Richardnak rettenetes volt a haldokló küzdelmét nézni; egy haldoklóét,
ki az ő kezétől esett el. De nem hagyhatta ott, mert az fogta a kezét, s
midőn Richard ki akarta azt vonni kezéből, mint vaskapocs szorultak
össze a haldokló újjai s őrjöngő humorral monda:
– Ahán! Te el akarnál most innen osonni? Nem tetszik a látvány? Nem úgy
bajtárs. Ha megöltél, nézd végig, hogyan halok meg. Tanuld meg, hogyan
kell majd neked is, ha így jársz, mint én, vonaglani, nyavalygani,
torzképeket fintorgatni, fogakat csikorítani.
És ismét dalolt, hogy azt borzalom volt hallani.
A nagy kinzómester egy-egy perczre megint nyugtot hagyott neki; olyankor
halkan beszélt.
– Csak félczipőcske van a lábán szegénykének!
Erre ismét zihálni kezdett a keble.
Egyszer aztán nagyon elcsendesült. Szemöldeit mélyen lehúzta szemeire,
arcza megszünt vonaglani; mély, csendes, nyugodt hangon szólítá meg
Richardot. Egészen magánál látszott lenni.
– Hanem… bajtárs… az a titok, a mit neked átadtam, egy nő titka…
Becsületedre mondd nekem, hogy e nőt el nem árulod soha… Még fiának sem
mondod meg anyja nevét… Rossz nő! De titkához csak a sírnak van joga,
hova én lemegyek.
Richard ünnepélyes meghatottsággal válaszolt:
– Becsületemre fogadom azt.
E szóra a csuklóját szorító kéz még keményebben zárult össze; az az
elkomolyult, sápadt arcz azokkal a leránczolt szemöldökökkel, azokkal a
kőmerev szemekkel még sokáig nézett szemébe; míg egyszer észrevette,
hogy az, a kivel szemközt néz, a kivel kezet szorít, – az egy halott.
Úgy kellett az orvosoknak erőszakkal lefejteni Richard kézcsuklójáról
holt ellenfele ujjait.