Olyan régen történt ez már: huszonhat ősz lehullt lombja fedi ezt már!
ezer ember közül egy ha tudja, mi volt az a Királyerdő?
Egy erdő, a melynek minden fája történetet mondó emlék. Egy erdő, telve
ünnepélyes suttogással; hol a lombnak szelleme van, hol a fűszál
emlékezik, hol a geszt sarjadékiban hősök piros vére szivárog, hol a
zöld moha álmokat lát s a zugó lomb kibeszéli azokat.
Az isaszegi ütközet tere az, mely tartott egyik tizenkét órától a
másikig, déltől éjfélig.
Ez a vadrózsabokor itten fehér-piros virágaival egy kis gömbölyű halom
fölött, tizennégy vitéznek tart árnyékot, kiket oda együvé temettek.
A nagy kövek azért vannak oda hengerítve, hogy a vadak szét ne hordják
csontjaikat.
Annak a százados bükkfának az oldalában azt a két nagy dudorodást két
ágyugolyó okozta. A fa benőtte azokat kérgével.
Ezek a szétszórt kövek itt a réten annak a mészkemenczének a
maradványai, a mit szétszedtek a honvédek, s mikor töltényük elfogyott,
kövekkel hajigáltak az ellenségre. Ez a szederindás pagony itten,
melyből kormos, égett faderekak merednek elő, az a hely, melyet
Jellachich felgyújtott h ta mögött, hogy üldözőit feltartóztassa.
S ez a levágott fatörzs azon asztal, melyen a magyar vezér azt a
napiparancsot írta, mely röviden így szól: «Ma vagy győznünk kell, vagy
visszamennünk a Tisza mögé!»
Azok a sötétzöld foltok itt-ott a pagonyban, mik száraz nyáron sem
asznak el soha, most is meghozzák harangvirágaikat, mintha ők akarnák
pótolni a lélekharangot valakinek az üdveért.
Egy nagy tisztás közepén pedig van egy széles kerek tér, melyen örökké
száraz a fű. Ott verekedett két ellenséges lovas dandár s úgy elgázolta
a mezőt, hogy még most is kopár bele.
Nem harcz, nem ütközet volt itt, hanem párbaj tízezer és tízezer férfi
között: párbaj gyalog és lóháton, golyóval és szuronynyal, karddal és
puskaagygyal, kövekkel és puszta kézzel. Egy óriási párharcz, hol külön
minden fa alatt minden férfi magára harczol ellenfelével; minden fatörzs
egy külön vár, minden bokor egy külön sáncz, mit véd, vív, elveszt és
visszafoglal az egyik hős a másik hős ellenében. Tölténye elfogyott már
mindkét félnek, öt órája, hogy tűzben állnak, most csak a szuronyt
használják még, az is eltompul, a fegyver csak ütni való; mint
fejsze-ütések hangja csattog ki a puskaagy verése az erdők
visszhangjából; a kinek fegyvere összetörik, ellenfeleét ragadja meg, s
iparkodik azt kitekerni; nem kormányoz többé vezényszó, ki-ki magára
harczol; a fák oldalát a kifecscsenő vér pirosra festi, s e rettentő
magánharczban, hol mindenki vezér és közharczos, az ágyúk tekéi recsegve
törnek útat a sudarak között jobbról-balról s zúgva csapkodnak be a
titokteljes sűrűbe. Mind a két fél oda ágyúz a harczolók közé. Balról
Aulich segéd-csapatai nézik saját bajtársaikat ellenségnek, jobbról
Montenuovo dandára kartácsoltat közéjük. Ágyúk kereszttüze alatt
harczolnak. Arra sem ügyelnek többé.
Mindenki azt mondja, meg kell ma itt halni vagy győzni!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A Királyerdő a gödöllői vadaskerttől délre háromezer lépésnyire fekszik,
a Rákos balpartját koronázza; néhol a pataktól több ezer lépésnyi
távolban marad; Isaszegnél azonban legszélső fái egészen a Rákos vizének
hajolnak. Három országút visz az erdőn keresztül s mind a három
találkozik Isaszegen, s ott egy országúttá egyesűl. Ez a kapu, a mi
Pestre vezet.
A magyar sereg Pestet akarja látni!
Azért verekesznek.
Van valaki, a ki ezt nem érti?
A Királyerdő, a hol legszélesebb, háromezer, a hol legkeskenyebb,
ezerkétszáz lépés; hossza egy mérföld. Ezt az erdőt kell valamelyiknek a
két harczoló fél közül a másiktól elvenni.
Az erdőt egész hosszában szegélyezi a Rákos, mely nyáron patak, de
tavaszszal mocsár; ütközetben nagy úr. Csak ott lehet rajta átkelni, a
hol ő engedi.
Ilyen átjárat van Isaszegnél, és távolabb északra egy malomnál.
Mind a két átjáratot a magyar sereg ellenfele birja, ki szemközt tud
állítani negyvenkétezer harczost, kétszázharminczkét ágyút, három
röppentyű-üteget és ötvenhat század lovast.
A halmokat, mik a csatatéren uralkodnak, ő tartja megszállva.
Még azonfelül az ütközet folyama alatt Isaszeget is felgyújtották, az
utczák végtől hosszig égnek, azokon ágyúval keresztűl hatolni
lehetetlen.
Az ütközet déltől estig változó szerencsével folyik a Királyerdőben.
Legelébb a déli részből verik ki a magyar seregek az osztrákokat, akkor
azok felgyújtják az erdőt. Azután az osztrák seregek fordulnak vissza új
erővel, visszaverik a magyarokat, s akkor nekik állja útjokat az égő
erdő.
Azalatt a magyar hadsereg más része az északi erdőt szállja meg, s
támadást intéz a malomhid ellen. Már előrenyomul, már sikerre jut, midőn
a másik rész visszavonulása az elfoglalt tért feladni kényszeríti.
Ismét újra kell kezdeni mindent.
Az erdő vivásában, védésében mind a két fél csapatai egymásba
keverednek. Csak nyomról-nyomra, csak fától-fáig birnak egymástól tért
foglalni.
A szétrobbant csapatokat újra meg újra a tűzbe vezetik.
Nem fut már senki úgy, mint három hó előtt. Arczát hátra fordítja, a ki
a túlerő előtt meghátrál, s újra megfordul, a mint segítséget kap s újra
ellenére támad.
A golyófütyölést mindenki ismeri már. Megszokott nóta! Az ágyúdördülés
nem dobbantja meg a szívet, a kapott sebre nem halaványodik el az arcz.
Észre sem szabad azt venni.
Már hat órája hogy küzdenek.
S még egyik fél sem mondhatja, hogy elfoglalt volna a másiktól annyi
tért, a mennyit ágyúgolyói bejárnak. A hova a golyók leesnek, az még az
ellenfél birtoka.
Most megfeszíti mindkettő végső erejét. Fölkeltik a földről, a kik már a
fáradtságtól leroskadtak; bekötik a sebeket s azt mondják: «még nem
fáj!» fölbuzdítják a gyönge szívűeket; összegyűjtik a tartalékokat s
összes végső hatalmukkal a csatatérre omlanak mind két felől.
Zeng az erdő az ádáz kiáltástól; maguk a vezérek viszik elől a
zászlókat.
Az osztrák sereg egy döntő csapást intéz a magyar tábor hadközepe ellen.
Tizenhat század könnyű lovasság, dzsidás és dragonyos, két egész ezred
vértes, hat század banderialis lovas, nyolcz ágyúüteggel, s két
röppentyűteleppel, nyomul keresztűl a Rákos gázlóján Isaszeg fölött egy
tömegben, s mint a lavina hömpölyg neki a magyar hadderéknak.
Azon a kerek téren, mely még most is oly kopárra tapodva látszik, áll a
magyar huszárság egy gyönyörű tömegben.
Háromezer huszár együtt!
Az ellenfél lovas ütegeit felállítá velük szemközt, saját lovassága
hézagai között és oldalában, s megnyitá ellenük az irtó tüzet.
Itt csak egy út volt a menekülésre. Azt követték.
Szemközt rohanni az ellenfél lovasságára s az első rohamnál
összekeveredni vele úgy, hogy az ellen maga se tudja kiválogatni, melyik
az ő csapatja, melyik a másé s ne használhassa az ágyúit.
Úgy történt.
Mindenütt az egész harczvonalon sebes rohamra fútták meg a trombitákat;
a föld dübörgött a rohamtól, az erdő rengett az ordítástól, s az
ordítás, kiáltozás közé nem sokára aczélok pengése vegyült, a mint
ezernyi ezer kard kezd el egymással csókolózni.
A fölvert porfelleg sok ideig eltakarta az egész csatatért.
S mikor egy szélroham hirtelen elkapta azt, a két tábor előtt az ősregék
hőskölteménye állt megtestesülve.
Hat-hét ezer lovag egymással összekeveredve, ki-ki ellenét keresve;
ágaskodó paripák tombolása, villogó kardok találkozása; vörös csákók,
érczsisakok, szögletes süvegek egymás mellett, egymás ellen. Három
főtömeg csoportosul a csatatéren: csaknem gömbölyű tömegek. Előre-hátra
hullámzanak, mint egy csodálatos gépezet, melynek két sarka van. E két
sark a két zászló: a magyar háromszínű, s a császári kétszínű. Ezek
körül foly a legdühösebb küzdelem. A legjobb vitézek oda törnek az
ellenfél zászlójához, ott vérzenek el saját zászlójuk védelmében.
S e mellett oly szoros keveredett tömegbe vannak összezsúfolva, hogy az
egész, mint egy hangyaboly, zsibong előre-hátra, osztrák és magyar
lovasság együtt.
Oh, egy orosz hadvezér tudná, mit tegyen ilyenkor? Nekik irányozná mind
a hatvankilencz ágyúját s elseperné mind a kettőt maga elől.
Az áprilisi tavaszi égen épen akkor hanyatlott alá a nap, s a budai kék
hegyek mögül arany sugárküllőket lövelt szét az égen.
Minden aranynyá vált előtte. A fák fakadó rügyei, mik közt sugárai
átszürődtek; a som és vízi jávorfa épen akkor kezdett virítani. Arany
ködnek látszott a lovagok körül felvert por, s aranyszobornak a hősök
izzadt arcza.
Úgy verekedtek mindannyian, mintha azt tartanák, hogy nem szabad addig
lemenni a napnak, míg hírt nem visz felőle a tengereknek: ki volt a
győztes?
Minden kar úgy feszíté meg erejét, minden csapás úgy lett adva, mintha
attól függne egy ország, egy korszak, egy eszme győzelme. Két óriás
haláltusája volt az, melynek minden csepp vére maga egy lélek, egy hős,
egy csoda.
Rettenetesek a tanújelei e viadalnak, miket a harcz után
összegyűjtöttek. Sisakok, a tarajon keresztül ketté vágva, vas
mellvértek, egy döféssel keresztül szúrva. És azután a véres alakok, kik
tíz, tizenkét sebbel elborítva maradtak a csatamezőn – és élve maradtak.
A fölvert por, a körülfekvő lég forró volt a küzdők dühétől. E
napsütötte porfelleg, ez emberi düh lehellte fényes köd közepett két
vezéri alak pillantja meg egymást a tömegek között. Mindkettő magasabb
egy fővel a tömegnél.
Az egyik Baradlay Richard, a másik Palvicz Ottó.
Egy gondolatuk van.
Nem is gondolat az: két villám találkozása két förgeteg öléből.
Keresztültörnek küzdő hadsoraikon. Egymást fölkeresik.
A harczosok útat nyitnak nekik a találkozásra.
Úgy nyílnak meg előttük a sorok, mintha mindenki azt hinné: Istenitélet
ez! a két vitéz kardjára van bízva, kié legyen a győzelem ma? Végezzék
egyedül!
A legközelebb állók tért nyitnak körülöttük, hogy egymáshoz férhessenek.
Végre találkozhatnak.
Minden, mi férfiszívnek meleget ád, lobog most ereikben. A harczos
dícsvágya, a nemes büszkesége, a bántalmak jól táplált emléke, az édes
gyűlölet s a haza keserű szerelme, s mindez a csataviharban potentiára
emelve, a harczi mámor, a vérontó kéj extasisában arkangyali erővé
magasztosulva.
Összecsaptak.
Egyik sem gondolt arra, hogy a másik csapását elhárítsa, mind a kettő
egyszerre vágott.
Karjának teljes erejével, szívének teljes haragjával vágott mind a
kettő.
A kengyelben fölemelkedve, a kardot egészen hátraszegezve, csaptak le
egymás fejére.
A főre czélzott mind a két kard.
A két csapás egyszerre csattant, mint a találkozó villám s a két hős
egyszerre lefordult nyergéből.
És valóban olyan jó csapás volt az, a mit Baradlay Richard ellenfelétől
kapott, hogy ha nincs teste belemártva azon bűv forrásokba, mikbe az
Ilias és Niebelungen hőseit mártották édes anyjaik, a nap fölkeltét nem
látja többé.
De talán az újabb mythosztalan kornak is vannak bűvszerei, mikkel az
anyák bebalzsamozzák fiaik testét, hogy ne fogjon azon a kard éle. Talán
egy örökké hangzó imádkozás az, mely útjában áll a halálangyal
pallosának s mikor az érczen, vason keresztülvágott már, e vékony
sóhajtáson nem bír keresztülvágni.
Palvicz Ottó kardja keresztülszelte Richard csákóját, az érczabroncsot,
mely felső karimaját tartá; hanem – a mi oly sokszor megtörténik, – a
kard a súlyos vágás közben nem élével, de félig lapjára fordulva érte
Richard fejét.
Az iszonyú ütéstől mégis leszédült az, s kiesett nyergéből, de
sebzetlenül.
Hanem az a másik csapás, a mit ő adott ellenfelének, az tökéletesen
talált.
Olyan volt az, mint az ég mennyköve.
Keresztülvágta a sisakot s mélyen behatolt a koponyába, tátongó sebet
ütve rajta egész a halántékig.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A mint a két hős vezér egyszerre lehullott lováról, nehány pillanatra
ádáz dulakodás támadt körülöttük. Mind a két csapat meg akarta menteni
elesett vezérét.
Pál vitéz, ki ott járt vezére nyomában, hirtelen leszökött lováról s
arczczal Richard testére veté magát. A dulakodó paripák ott
agyontaposták. De megmenté kedves gazdáját. Hiszen oly szegény lelke
volt szegénynek. Még csak annyi talentuma sem volt, mint annak az
írástudó trombitásnak, a mit eltestáljon. Nem volt egyebe, csak
szeretete. Most azzal betakarta kedvenczét. És elment helyette meghalni.
E perczben megdördültek az ágyúk az erdő felől! Mi ez? Az egész
Királyerdő rengett a felkiáltástól: «Éljen a haza!»
A magyarok tartalék-hadteste megérkezett s beállt a csatarendbe.
A tartalék ütegei megkezdték a harczot, a honvédzászlóaljak kiverék az
ellenfélt a Királyerdőből. Az ütközet sorsa el volt döntve.
Az osztrák fél trombitái takarodót fúttak. A küzdő lovasság
szétbontakozott; a holtak és sebesültek összeszedése a magyarnak maradt.
Palvicz Ottót is ők vették fel. Még élt.
Az osztrák hadcsapatok mind visszavonultak a Rákos jobb partjára.
A nap leáldozott már. De még azzal nem volt vége a napnak.
Az éjt megvilágította az égő falu lángja, s a falut birni kellett annak,
a ki azt akarja mondani, hogy győzött!
Tehát szuronyt szegezni és előre! Bele a tűz közepébe!
Nyolcz órája, hogy harczolnak már, de fáradtnak lenni nem szabad; a
tikkadt hadak új rohamra kelnek, a zászlók lobognak az esti szélben; az
éljen-kiáltás felzendül köröskörül; szurony-erdő indul meg a sötét
erdőből s belevág a tűz közepébe; az égő utczákon végig foly óra hosszat
a viadal; a sötét erdőben puskaropogás világítja az éjt.
S még mindig előbbre törnek a szuronyok. Most felhatolnak az isaszegi
magaslatokra; az ellent onnan is leszorítják, s mikor a láthatáron
fölemelkedik a hold, a halmokon mind a háromszínű zászlókat látja
lobogni.
De benn a Királyerdőben még egyre foly az ádáz viadal.
Azokat ott nem lehet szétválasztani. Új meg új csapatok törnek egymásra
az erdő sötétjében, a kik nem akarják elhinni, hogy a csatának már vége;
a kik harczolnak, csak azért, hogy harczoljanak; a kik nem hallgatnak
sem takarodóra, sem vezényszóra; csak ellenséget keresnek és küzdenek, a
hol rátalálnak.
Csak a késő éjfél pihenteti el őket.
A Rákos mögötti halmokon a győztes éljenkiáltása veri fel az éjszaka
álmait; a távol gödöllői hegyekről áthangzik az elvonuló ellen szomorú
hivogató trombitaszója; benn az erdő mélyében a halálra sebesültek
nyögése, sóhajtása kisért. A malomréten tábortüzek körül czigányzene
szól: huszárok, honvédek toborzót tánczolnak. A rét árkaiból csermely
szivárog, mely a Rákos vizét pirosra festi…
… Ez történt a Királyerdőben.