Boksa tette magát, mintha megijedt volna.
– Ejnye no, bizony még rámriaszt! Dezentor vagyok!
A «dezentor» szót megértette a kérdező. Az előörs volt.
Azt parancsolta neki, hogy maradjon veszteg, míg az őrjárat elviszi.
Nem sokára jött egy szakaszvezető, meg egy közlegény lóháton. Ott könnyű
lovasok tanyáztak. Boksa Gergő megmagyarázta nekik, hogy ő spion,
szökevény, az ezredessel akar beszélni.
Az ezredes a tanyán volt és kártyázott a többi tisztekkel, mikor
jelentették neki, hogy itt van egy szökevény az ellentáborból, akar vele
szólani. Vezessék be.
A tiszt uraknak nagyon megtetszett a furcsa legény alakja. Egy ember, a
ki egyszerre gyáva is, daczos is; dühös és hunyászkodó; szája panaszra
áll, de fogait csikorgatja közbe, sorba kezet csókol és a szenteket
káromolja.
– Hát miért szöktél el a magad táborából? kérdé tőle az ezredes.
– Azért, mert egy új parancsnok jött oda, a ki megveretett. Engem, a
kinek a hetvenhetedik ősapám is nemes ember volt! Soha az én testemet
bot nem érte teljes világi életemben, s most vénségemre megtették velem
azt a csúfot, hogy deresre húztak, ötvenig vertek, mint egy kutyát, mint
egy parasztot, mint egy tolvajt. Engem, ki tizenhat viczispánt
választottam! Engem, ki soha egy gombot el nem loptam! (gombot nem: érté
alatta) s még megfosztatott kardomtól, fegyveremtől, a mit soha nemes
embertől még csak adósságban elexequálni sem szabad! És elkergetett a
táborból, mint egy kapczabetyárt! – De jó! – Másutt is van még világ!
Másutt is tud még szolgálni Boksa Gergő!
– S miféle minőségben szolgáltál ott? kérdé tőle az ezredes.
Boksa Gergő csak megvallá az igazat.
– Ökörhajtsár voltam.
– Ahán. Tehát noncombattant? Most értem már a vitéz elszántságot. Tehát
nem tartozol a verekedők közé? No jól van. Mi nálunk úgy is szükség van
egy emberre, a ki ökrökkel tud bánni. Egy gulyát fogtunk az ellenségtől.
Ahoz mindjárt beállhatsz hajtsárnak.
Boksa Gergő e szóra megragadta a tiszt úr kezét s akkorákat csókolt
rajta, mint egy papucs.
– Oh, a mennybeli szentek áldják meg a nagyságos urat azért a
jóvoltáért! Bizony olyan hű szolgára fog bennem találni, a ki még a
hajszálát is megőrzi! Tűzbe, vízbe megyek én azért az úrért. Majd
megmutatom én, hogy mit tudok én? csak kerüljön arra a sor! De azt az
ötvenet el nem engedem nekik soha! Azért az ötvenért ötven halálnak kell
esni! a milyen igaz, hogy az én nevem nemes Boksa Gergő!
A kortes szemei vérben forogtak, s a köny még most is megeredt belőlük
arra az emlékre, hogy az ő testét ötven meggyalázó, parasztnak való,
soha el nem felejthető ütéssel érinték. Ha csak nádszállal, ha csak
selyem-matringgal esett volna is ez az ütés, meg volna a nagy gyalázat;
pedig hát nem azzal esett. Boksa Gergely mutatá a kiszenvedett
rajthuzlin az uraknak a repedést szakított species factikat. Azoknak
bizony el kellett hinni, hogy az előadása hiteles.
– Mi neve annak a parancsnoknak, a ki téged megveretett? kérdé az
ezredes.
– Most láttam először, mert csak az imént érkezett; hanem a
kormánybiztost bátyjának szólította, s így Baradlaynak kell neki lenni.
– Ah! a szökevény! (E név felvillanyozta a főtisztet.)
Most azután érdekelten kérdezé ki tovább a hajtsárt. Hozatott neki bort,
hogy beszédes legyen.
Boksa elmondott minden rosszat. Hogy a vert seregnek nincs egy harapás
kenyere; hogy a gyalogságnak nincsen fegyvere, az egész út borjuval,
tölténytartóval, puskával van fedve; hogy alig jut száz emberre egy
tiszt; hogy el van csüggedve minden ember; hogy még az éjjel odább
fognak menekülni; hogy rettegnek az ellenségtől; hogy zugolódna a
vezérek ellen; hogy csak kegyetlen szigorral lehet a lázongást
visszatartani, hogy ki ne törjön; hogy az olasz légió tömegestől át fog
térni, mihelyt alkalma akad; hogy a bécsi légiót elkergették maguktól,
mert azt hiszik, hogy áruló.
Mind olyan dolgot, a miket a győztes örömest szeret hallani.
Boksa Gergő megnyerte a tetszését a vitéz uraknak.
Az ezredes megigérte neki, hogy pártul fogja. Hajtsár itt is kell.
Katonákat nem lehet a tulkok őrzésére fogni. Nem is értenek hozzá. Oda
ember kell, a ki az ökröket tanulmányozta. Az ezredes kiküldte a
hadsegédét az ordinánczával, hogy vezessék Boksa Gergőt a maga
hatáskörébe: a gulyához.
Boksa Gergő megint kezet csókolt sorba és sírt, s megitta a maradék bort
a palaczkból; azután ment a hivatását betölteni.
A gondjaira bizott gulya kinn volt a tanya udvarán, lehetett tán
nyolczvan darab. Mind úgy fogták azt az ellenségtől, s így nem volt
hozzá hajtsár; mert az mind úgy tett, a hogy Boksa Gergő: előre szaladt.
Hanem hiszen azért meg vannak elég jól védve. Először is az udvar hét
láb magas nádkerítéssel van bekerítve. Az ökör azt hiszi, hogy ott a
világ vége. Azonkívül négy lovas jár kivont karddal a kerítésen kívül,
minden belső lázadás, vagy külső támadás erélyes visszautasítására. És
azután kinn a mezőn táboroznak a többi katonák hosszú sorban: lovaik
kipányvázva; ott főzik a bográcsokban a burgonyát hússal.
Aztán olyan szelíd, kormányozható nép az a tulok. Ott elfekszik a hideg
földön s kérődzik és hallgat. Hogy tegnap a nemzeti hadseregnél volt, ma
a császárinál, az rá nézve teljesen közönyösnek látszik. Mind a kettőnek
oda kell adni a bőrt, húst, csontot. A legczimeresebb szarvúnak a
nyakára kolomp van kötve, az vezeti a többit. Nem azért, mintha legtöbb
esze volna, hanem mert legnagyobb a szarva. Nem választás útján lett
vezetőjök; kinevezés útján: elfogadták. Mikor menni kell: egy suhancz
elhajtja őket csendesen egy bottal. Ha sebesebben kell menni, egy
ostordurranás elég parancsolat. Ha hídon kell keresztülmenni,
összetartják a fejeiket, szélrül egy sem szeret járni. Mikor egyet
kiválasztanak közülök, hogy az emberiség javára húsát tokánynak, bőrét
bakancsnak adja át, társai engedik őt menni zugolódástalan s midőn
meglátják kiterített bőrét, gondolják magukban: «ma neked, holnap
nekem». S ha néha-néha egyik a sok közül hosszú, vontatott bőgéssel szól
bele a világba, az nem a honvágynak, nem a felsőbbség elleni
zugolódásnak hangja, hanem csak annyit jelent, hogy ihatnék. A czimeres
megrázza nyakán rekedt kolompját. S újra csend lesz.
Hát biz ezeket nem valami nehéz dolog lesz Boksa Gergőnek rendben
tartani.
A segédtiszt megismertette a hajtsárt a szolgálattevő káplárral, ki maga
az istállóban ütött tanyát, míg Boksa Gergő erős szolgálati buzgalommal
kérte ki, hogy ő az udvaron hálhasson lovával együtt, mert hiába, az
embernek meg kell szolgálni azt a kenyeret, a mit kap. Hiszen van jó
juhászbundája. Aztán, a mi fődolog, oda kinn pipázni is lehet, a mi az
istállókban erősen meg van tiltva.
Engedték a derék buzgó embernek, hogy hát telepedjék le, a hol akar.
Boksa Gergő csak azt nézte, hogy merről fuj a szél? hogy a gulya a szél
mentében essék tőle.
Ott aztán letelepedett, jójczakát kivánt a tiszt úrnak, káplár úrnak és
a többi nagyságos uraknak, a kiknek sorban elpanaszlá nagy sírva, hogy
őt milyen kegyetlenül megverték oda át. Úgy nevettek szegényen nagy
sajnálkozva.
Hanem azért meglehet, hogy vigyáztak rá innen is, amonnan is, hogy mit
csinál.
Semmi rendkívüli dolgot. Csak elővette a pipáját, a dohányzacskóját, s
levette a kalapját. Talán imádkozni is szokott, mielőtt lefekszik, s
megkivántatik a csendes elalvásra, hogy a pipa a szájában legyen.
Tehát megtömte a pipáját dohánynyal, kiütött a készséggel, lenyomta az
égő taplót a körmével, lecsukta a pipát a kupakkal, a hogy szokás
becsületes embernek, s hasra feküdt s pipázott. Nagy okai voltak nem
feküdni a másik hemisphæriumára.
Közben aztán unalomból a kusztorájával vakargatta a kalapja karimájáról
az avatag zsiros piszkot, s a mit levakart, azt szedegette a tenyerébe.
Biz az a kalap rökönyödött egy darab jószág volt már, sok fergeteget
kiállt; ordas volt és rücskös a régiségtől. Talán jól is esett neki,
hogy gazdája vakargatta róla a szutykot.
Mikor aztán jó csomó szennyet levakart róla Baksa Gergő, akkor
felnyitotta a pipája kupakját s ráeresztette a markából azt a kaparékot
az égő dohányra.
Arra aztán egyszerre támadt valami bűz, a minek hasonlóját a pokol
minden parfumeriája nem bírná előállítani.
Mi összeköttetése van a kalapzsír-füstnek a tulkok bioticai
rendszerével, azt nem mondja meg sem Oken, sem Cuvier, hanem azt minden
alföldi gúlyás tudja, hogy erre az illatra minden ökör megszünik ökör
lenni, és lesz belőle sárkány. Ez egyszerre visszavadítja őt ősi
czivilizálatlansági állapotába; ettől megdühödik, világgá fut, öl,
rombol, megszünik embert ismerni.
A mint a szél a tulkok felé vitte az illatot, a vezértulok felugrott
fektéből, szétfeszítette a lábait, felemelte a fejét, elkezdett
szimatolni a levegőben. Ujra érezte a pokolbűzt. Megrázta a fejét, csak
úgy csengett rajta a kolomp.
Aztán elkezdte a farkával korbácsolni a két oldalát s kurta rekedt
bőgést hallatott, mint a bika. Azután elkezdett apró bakugrásokat tenni
s a fejét hányni vetni, mire a többiek is mind felugráltak.
Valamennyi ijedten, bőszülten hátrált az udvar ellenkező része felé,
szarvaikat arra felé szegezve, a honnan a füstöt hozza a szél, mintha
onnan várnának valami rémséges kisértetet. Az lett a nagy hátrálásból,
hogy kidöntötték a nádkerítés oldalát; de kidöntötték volna, ha vasból
van is, s akkor aztán neki a rónának.
A nagy bömbölésre előfutottak tisztek, káplárok és ordinánczok s
kérdezték Boksa Gergőt, hogy mi történik itt?
Látni lehetett ugyan, hogy mi történik, mert a bőszült gulya
feltarthatlanul rohant a résen keresztül ki a szabadba, nem használt
nekik se kardlappal ütés, se dorongszó: félrelökték maguk elől a lovas
őröket, áttörtek az egész vonalon, átugrálták a tábortüzeket, s bömbölt
valamennyi veszettül. De hogy miért teszik azt? azt nem tudta senki
megmondani. Boksa Gergő még csak hozzájuk sem ért; ő nem indíthatta meg
ezt a gulya-lázadást. Ő feküdt a bundáján szépen és pipázott.
– Mi baj van itt? Mi ez? kiálta rá az ezredes.
Boksa Gergő becsülettudóan kivette a pipát a szájából s eldugta zsebébe,
a hogy illik, mikor valaki az előljárójával beszél, s nagy bölcs
tekintettel ilyen felvilágosítást adott:
– Az ökrök csudát láttak.
– Micsoda csudát?
– Haj uram, megesik az sokszor. Tudják azt a hajcsárok, tudják azt a
mészárosok; de leginkább a gulyások, hogy az ökrök szoktak néha csudát
látni. Mert az ökör csak úgy álmodik, mint az ember. Aztán olyankor
megbomlik és szalad, míg ki nem fárad. Akkor aztán mesterségbe kerül
megint összeterelni. Hanem csak tessék azt rám bízni. Ez már majd az én
tudományom lesz. Ha én kieresztem a karikásomat s utánuk eresztem a hóka
lovamat, tudom, hogy visszafordítom én valamennyit egyben.
– No hát csak frissen, kapjon fel kend a lovára s ereszsze ki azt a
karikást, s aztán eredjen utánuk, mert majd nagyon messze el találnak
menni.
– Jó lesz, jó; hanem tessék parancsolatot adni, hogy jöjjenek velem a
katona urak, s segítsenek a gulyát összeterelni, mert ez most nyolczvan
felé fut.
– Ott van a négy őr, azok lovon ülnek, segítsenek.
Boksa felhasalt valahogy a lovára. Nagy nyögésébe került felülni. Hanem
aztán mikor fennült, mintha hozzá lett volna nőve lovához.
– No, ezredes uram, hát csak várjon, mindjárt itt leszek én ebben a
nyomban!
Az ezredes nem vette észre, hogy ezt valami hegyes, daczos, betyáros
hangon mondta már Boksa Gergő, a mi nagyon különbözött eddigi siralmas,
panaszos, szánalomkolduló modorától.
– Mindjárt visszajövök!
Azzal kiereszté a karikás ostort, s nagyot kondított vele. A hóka
nevetséges zergeugrással kezdte a futást, s vitte gazdáját a tört résen
keresztül.
A bomlott gulya, a hány négy láb, annyifelé száguldott. Boksa Gergő
hagyta a katonákat utánuk iramodni: tudta, hogy többet ér ebben a
munkában egy karikás ötven kardnál. Három lovas sem lesz képes elfogni
egy ökröt, ha az egyszer meg van bőszülve. Spanyol bikaviadal az óriási
mérvben! Hanem a hol a karikás kongása hallatszik, ott van siker. A futó
állatok közül bámulatos ügyességgel összevert Boksa Gergő valami
ötvenet; hol az egyik, hol a másik oldalán a csapatnak vágott közéjük
nagy durrogatással, a mitől azok oda csoportosultak a kolompos mellé. Az
egyik lovas őr nagyon akart neki segíteni, mindenütt a sarkában volt s
kiabált a vad marhákra.
Mikor aztán jó tömött csoportban volt együtt a futó gulya, akkor oda
nyargalt a közepébe Boksa s kettőt nagyot durrantva a karikással, mind a
kétszer oda vágott az ostor dróthegyű sugarával a kolompos hátára, mitől
az még vadabb futásnak eredt.
A svalizsér látni kezdte, hogy egy csepp jót sem akar ez az ember, s
idején találta komolyan interpellálni, hogy fordítsa már visszafelé a
gulyát.
Mintha csak süketnek beszélt volna. Boksa egyszerre el kezdett nem
érteni németül.
No de tudott a katona magyarul is. Különösen káromkodni. Az leghamarább
megragad.
– Teremtete! Ne hajtsd mar az ökrét!
Boksa tökéletesen megsiketült.
Boksa még jobban vágta a hátul maradozókat.
A lovas gondolta, majd meghallod hát ezt, s kivonta egyik pisztolyát és
rásüté. A golyó ott fütyült el Boksa füle mellett.
Boksa visszanézett rá.
– No nézd a bolondot, még meglő, a mennyi esze van. No még azt a másikat
is frissen!
A lovas a másik pisztolyát is rálőtte, az sem talált.
– No már most meg karddal neki! biztatá őt Boksa Gergő, s csak úgy
féloldalt fordult felé a nyeregben, s csak úgy mókázott vele.
Pedig ezuttal nem volt sem kardja, sem fokosa, sem pisztolyai: de volt
nemes elbusulás a szívében.
A lovas pedig nem tréfált s szijjon lógó kardját marokra kapva, neki
rugaszkodott a betyárnak.
A betyár oda vágott neki a karikással balfelül. A lovas parirozta a
vágást a kardjával balfelül, a karikás drót hegye arczul csipte
jobbfelül. Akkor a betyár egy másikat vágott hozzá az ostorral
jobbfelül. A lovas előre nyujtá kardját jobbfelül, az ostor képen kapta
balfelül. Átkozott fegyver; ellenkező oldalán vág meg, mint a hová
czéloz. A lovas káromkodott németül, magyarul.
Harmadszor aztán a lova orrára csippentett egy hegyeset az ostor végével
a betyár, a mitől a svalizsér-ló egyszerre két lábra ágaskodott,
piruettet csinált, körülfordult s ledobta a lovasát a hátáról.
Boksa Gergő pedig nem törődött vele tovább, hogy mi lesz a két darabbá
vált ellenfeléből, hanem utána vágtatott a nyargaló gulyának, ráterelte
a helyes irányra; sötét volt, köd is volt; oda mehetett vele, a hova
akart. Az ezredes csak várta egy ideig, hogy visszatér, utoljára megunta
az éjbe bámulást s bement bankot adni.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A két Baradlay testvér egész éjjel talpon volt, a szétzilált csapatok
közt intézve a rendet. Azok még egymás közt sem tudtak megférni. A
huszár nem akarta magával egy tanyán tűrni a honvédet. «Míg én a lovamat
tisztítom, ez lefekszik az ágyra, s mikor én fáradtan bejövök, engem
csak kinevet.» Aztán mindenik a másikat okozta a vereségért. Ha ti
helytálltatok volna, mi is jól verekedtünk volna. Ha ti jól lőttetek
volna, mi nem hátráltunk volna. Ha ti segítettetek volna, mi az
ágyuinkat nem vesztettük volna el. E fölött egész éjjel volt versengés,
czivódás, verekedés. Örökösen biráskodni kellett közöttük.
S még e mellett nem volt egy falat hús, a mit a kifáradt, levert,
elgyalázott csapatoknak lehetett volna adni. Nem volt egyéb, csak kenyér
és pálinka. A faluból minden marhát elhajtott a menekült lakosság.
Ödön csak reggel felé birt leheveredni a szalmaágyra, Richard még akkor
is fenmaradt; letette a fejét az asztalra; ő úgy is tud aludni.
Egyszer csak hajnal felé nagy barombőgés, ostorkongás veri fel az
alvókat. Richard az ablakhoz fut s Boksa Gergőt látja leszállni a lóról,
egy csoport tulok közepett, miknek ináról szakad a tajték, orrlyukaikból
forró gőz lövell elő. Nem látnak már csudát: meg vannak szelidülve;
engedelmes, szófogadó alattvalók lettek.
Richard és Ödön kisietnek.
Boksa Gergő katonás üdvözléssel jelenti:
– Itt a tulkok, vitéz kapitány uram, jelentem alássan.
Richard vállára csap a betyárnak.
– Ember kend a talpán, Boksa Gergő! Hát itt a gulya?
– Mind az ötven darab.
– Most már becsülöm kendet! Pál úr! Adja a kulacsát, hadd igyék a maga
egészségére egyet.
– Megkövetem, szólt Boksa Gergő ünnepélyes komolysággal tolva el magától
a kinált kulacsot. Elébb más dolgom van.
Azzal a kapitánynak fordult.
– Megmondtam tegnap úgy-e, hogy azt az ötvenet nem viszem el ingyen.
Megfizetek. Itt van. Ötvenért ötven. Már most aztán adjon nekem a
kapitány úr irást, hogy az a tegnapi ötven «nem gilt!»
– Miről adjak irást, Boksa?
– Attestátumot nekem arról, hogy az az ötven, a mit tegnap kaptam, nem
érvényes, hogy ha én nekem azt valaha valaki szememre veti, oda
dörgölhessem az orrához a bizonyítványt, hogy az nem számít.
– Jól van, Boksa, meglesz mindjárt.
Richard bement a szobába, tarsolyából elővette írószereit, s kiadta a
bizonyítványt Boksa Gergőnek a felől, hogy a tegnap kapott ötven, mint
érvénytelen, semmisnek declaráltatik.
A «declaráltatik» szó különösen megnyugtatta Boksát, meg az a dicsőség,
hogy Ödön is coramizálta az attestatumát.
Megelégedetten dugta azt dolmánya zsebébe. Visszaadták kardját, fokosát,
pisztolyait.
– Már most hol az a kulacs?
Pál úr nyujtotta a kulacsát. Boksa le sem vette azt a szájáról addig,
míg ki nem vallatta belőle az utolsó cseppet is.
Akkor aztán megtörölte a száját a kihúzott inge újjával, széttekintett a
körülállók között. Meglátta, a kit keresett.
– No már most gyere elő, te német, a ki tegnap utánam kiáltottál, hogy
«Gerge pácsi, ne had magad», gyere birkózni! Én ötvenet kaptam, egész
éjjel lovon ültem, gulyát vertem; te pihentél, mégis földhöz csaplak.
A kihivott vékony, czingár diák legényke volt, még bajusza sem volt; a
kihivásra előlépett nagy tréfásan nevetve, s azt mondta: «ne csap födhő
Gerge pácsi». S mikor összeölelkezett vele, Gergő már fogta izmos
karjaival a derekát, a diák megcsókolta jobbról-balról Gergő ripacsos
orczáját. Arra aztán Gergő elereszté a derekát.
– Csakugyan látom már, hogy nagy gaukler vagy. Csakugyan nem tudlak
földhöz csapni. No, ördög vigyen el, hát csókolódzunk össze.
– De már most mondja el kend Boksa, kérdé Richard, hogyan kerítette
vissza az ökröket?
Boksa egyet vont a vállán, egyet igazított a szíjján, félrehuzta a
száját, az orrát, felrángatta a szemöldökét, s aztán úgy félvállról
annyit mondott, hogy:
– Hát csak odamentem a német óbesterhez, s megkértem szépen, hogy adja
vissza az ökreimet. Jó ember a német! Visszaadta egy szó nélkül
valamennyit, még meg is szerezte vagy kettővel. Tiszteli a kapitány
urat.
Soha sem lehetett belőle többet kivenni.
Az a nagyszájú kérkedő, ki máskor napestig el bírt dicsekedni soha meg
nem történt vitéz kalandokkal, most, mikor igazi hőskalandot vitt
véghez, a legvakmerőbbet, elhallgatott vele, megtartá titoknak.
Soha nem hallotta meg az ő szájából senki, hol járt, mit csinált azon az
éjszakán.