Most azután a szétvert, legázolt, lelkevett tömegből ismét hadsereget
alakítani; vitéz, csatakész sereget, mely rövid két hét mulva
ellenállani, támadni, győzni legyen képes: az volna a bűvészet!
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
A csata utáni éjt Ödön és Richard a legközelebb fekvő faluban töltötték.
Egész éjszakájuk azzal tölt el, hogy a szétvert had szállingózó
csapatjait felfogják és valami rendet hozzanak be közéjök.
– Csak enni tudjunk nekik adni, monda Richard; a sült szagára majd
összegyűlnek.
Hanem épen ez volt a legnehezebb.
Azon a falun már kétszer járt keresztűl az ellenség s nagyon kevés
embernek való tápszert hagyott hátra maga után. Kenyér csak lett volna,
mert a társzekereket megmentették, hanem hús nem volt.
– Jó volna, ha most Boksa Gergő előkerülne ötven ökrödmagával, mondá
Ödön, Richardot utasítva, hogy czirkáltasson a szomszéd berekben, nem
menekült-e a vitéz kortes oda a rábizott gulyával. Hiszen elég ideje
volt rá; leghátulra volt valamennyi sereg mögé letelepítve, s nem
valószínű, hogy rohamra vezette volna két szuronyos csapatját az
ellenség ellen.
Keresték hát Boksa Gergőt és az ökreit, de nem találták késő estig.
Akkor előkerült magától.
Hanem minden ökör nélkül jött; a lovát is úgy vezette kantárszáron.
Nyilván csak azért szállt le róla, hogy kimutathassa, mennyire sántít.
És azután nyögött és lógatta a fejét előre; majd elejtette az állát, a
fokosát mankónak használta, a kardját pedig a hóna alatt hozta. Egészen
oda volt.
Oly czifrán tudott nyögni, fohászkodni, úgy reszkettette a torkában a
hangot, hogy az ember azt hitte volna, most mindjárt meghal.
– No Boksa! Hát mi történt? kérdé Ödön az eléje sántikálót.
– Jajh! uram. Mi történt? nyavalygott a vitéz hajtsár. Bezzeg mi
történt? oda vagyok én már. Végem van már nekem örökre. Ketté van törve
a derekam. Az ágyúgolyóbis. Huszonnégy fontos.
Mausmann meg a többi fiatalok szörnyet nevettek erre a szóra. Boksa
Gergő láthatta, hogy ezt nem hiszik el.
– De hol vannak az ökrök? sürgették a hajcsárt minden oldalról.
– Hja az ökrök? Hát ha én azt tudnám!
– De az ég szerelmére, édes barátom, szólt hozzá Ödön; – én önt olyan
védett helyzetbe állítottam, a hol semmi baj nem érhette; hogyan van,
hogy önmaga el tudott menekülni, a gulyát pedig nem tudta elhajtani?
– Hát kérem átossággal, elmondom én azt egészen, úgy a hogy történt. Hát
épen a mint a csata kezdődött, kiveszem a csizmaszár mellől a késemet,
meg a tarisznyából a kenyeret, meg a szalonnát, hogy majd egy kicsit
kollácziózok, hát egyszerre akkorát lű a nímet, hogy csak kiesett a
kezembül kés, kenyér, szalonna; azt tudtam, szörnyet halok. Legalább is
volt huszonnyolcz fontos az a golyóbis, a kinek a szele megütött.
Úgysegéljen, láttam! Lánczos golyóbis volt, kettő volt egymáshoz
lánczolva. Szakálla volt mind a kettőnek.
– Ön elfutott. Azt már tudom. De hát az ökrökkel mi lett? A többi
hajcsár nem terelte őket tovább?
– Nem tudhatom én azt kérem alássan, mert a mint futottam, a nímet úgy
lűtt a hátamba, de úgy lűtt az öreg ágyúval, hogy ha hátra nézek, ellüvi
a fejemet.
– Máskép kell ezzel beszélni, édes bátyám! szólt Richard előlépve. Te
gyáva ficzkó! Megfutottál a nagy szájaddal az első ágyúszóra s az
ellenségnek hagytad a rád bizott gulyát! Káplárok! padot elő, ötven
farmatringot neki!
Az ötven farmatring szóra Boksa Gergő elhagyta szánalomgerjesztő
féloldalt görnyeszkedését s egyszerre más alakot öltött; hátra szegte
nyakát, mellére ütött az öklével s agyarkodó daczczal pattogtatá a szót:
– Azt pedig kikérem magamnak: Nemes Boksa Gergely az én nevem.
– Annál jobb rád nézve, szólt Richard hideg humorral. Legalább a
kutyabőrnek fog fájni az ötven, nem a te bőrödnek.
– Tudatom azt is a kapitány úrral, szólt Boksa Gergő sarkára ágaskodva,
s fokosával mutogatva fölfelé, hogy a fölséges országgyűlés eltörölt
minden testi büntetést, még a nem nemesekre is.
– Megappellálhatod, ha megkaptad intra dominium. Itt nem
parlamentirozunk. Jobbra át! Takarodj. Vigyétek, verjétek végig.
Bizony megtörtént, a mi még soha sem történt Boksa Gergővel, hogy
lekapták a tíz körméről s olyan kellemetlen érintkezésbe hozták azzal a
bizonyos szíjjal, a mit huszárok farmatringnak hínak, hogy ordított
bele, mint a behemóth.
Mikor a kellemetlen affairenek vége volt, még szokás szerint vissza
kellett mennie a kapitány úrhoz, megköszönni a kegyesen osztott
tanítást.
– No hát lűtt-e nagyot a nímet? kérdé tőle Richard.
– Egy pisztolyt se sütött el, kérem alásan; szabadkozék Boksa Gergő.
– Most vegyétek el tőle a fegyvereit, ültessétek fel a lovára, aztán alá
is út, fel is út. Az olyan katona, a ki nem szégyenli a hátát megmutatni
az ellenségnek, megérdemli, hogy botot kapjon az ellenségnek mutatott
részére.
Boksa Gergőtől elvették a rezes kardját, a fokosát, a pisztolyait,
nyakába akasztották az ostorát, feltették a nyergébe s aztán kikergették
a táborból lovastól együtt.
Az átkozott német diák, ki az előőrsön állt puskával, még rá is kiáltott
tréfálva:
«Gerge pácsi, ne had magad!»
«Hiszen megállj! csikorgott, öklével fenyegetve Gergő. Nem szárad ez én
rajtam.»
Aztán megostorozta a lovát és elnyargalt.
A táborból csúfosan elcsapott lovag vissza-visszafordult s agyarkodva
káromkodott egyet. Valamit főzött magában.
Soha sem kapott még rádiktált verést. Főbeverést, félig agyonverést
akárhányszor: az mind tréfa, az mind dicsőség. Sokszor ott hagyták az
útfélen, vérben, fagyban. Sokszor összetörték, korcsmában, tisztújításon
úgy, hogy senki sem hitte, hogy még lesz belőle ember. Az mind nem volt
rá nézve keserű emlék. De megveretni, padra lefektetve, büntetésből,
szájtátó katonák előtt, gunyolódó német diákok csúfjára, nemes ember
létére, ez nem maradhat annyiban!
Valami tervet főzött.
Elővette a pipáját, elővette a dohányzacskóját, levette fejéről a
kalapját.
Belenézett a pipájába, belenézett a dohányzacskójába, belenézett a
kalapjába.
Aztán olyasmit mormogott magában, hogy «jól van», s feltette a kalapját
a fejére, visszadugta a pipáját a zsebébe, a dohányzacskóját a szokott
helyére s elkezdett ügetni.
Egyenesen azon úton haladt előre, a melyet nappal megfutott; az ellenség
tábora felé ment.
A hólepte mezőn sötét éjjel is tudta magát tájékozni.
Azon úton nem találkozott senkivel. A két tábor között üres a tér.
Már túl ment a nádason, melyből Richard rohamot intézett az ellenfélre,
s ott egy dombtetőre felkaptatva, széttekintett. A rónán egy helyütt
tüzek égtek. Azok tábortüzek.
Közelebb nyomult a tüzekhez; éjhez szokott szeme észrevette, hogy azok
mögött egy mezei tanya fekszik.
Hallgatódzott. Egy-egy megrázott kolomp hangja, egy hosszúra nyujtott
éh-bőgés tudatá vele, hogy azon a helyen van, a mit keres.
Most már leszállt a lováról s gyalog vezette azt arra felé.