Mi történt?
Kimondom himezés-hámozás nélkül. Megverték a magyar hadsereget Kassánál
nagyon. Szétverték a császári seregek úgy, mint a hogy az amerikai
republikánus hadsereget szétrobbantották a bulls-runi legelső
ütközetben.
Nem szépítek semmit.
Gyönge volt a vezénylet, vigyázatlanok voltak az alsóbb tisztek, rosszul
lőttek a tüzérek, nem állták a tüzet a közkatonák; megverte a magyarokat
az ellenség játszva. Elég volt tizenkét fontosaival végig sepertetni az
országútat, hogy a magyar had derekát áttörje. Az öreg, becsületes,
jószivü fővezér, a magyar hadügyminiszter leült az út közepére, az
ellenséges ágyúk elé, úgy rimánkodott katonáinak: hogy ne féljenek az
ágyútól, hiszen nézzék, minden golyó a fejük fölött repül el. Azok
elfutottak. Szomorú ütközet volt az. Hátat adott mindenki az
ellenségnek. Mikor néhány nap mulva a hadügyér megjelent az
országgyűlésen, a debreczeni városház-teremben, ezen kezdte beszédét:
«Szeretnék pinczéből kibeszélni, hogy ne látszanék arczom pirulása.»
Még most is érezzük azt a pirulást, pedig azóta de sok vér, de sok fény
lemosta, learanyozta azt onnan!
Hanem az a szégyen teljes és tökéletes volt.
S mikor végül a futók után megeresztette a császári vezér a
congrév-röppentyűket, mikor ez ismeretlen, ijesztő tűzkigyók utána
indultak a szétriadt tábornak, kerepelő süstörgéssel, sziporkát okádva
hosszú kanyarulatukban, s nagyot pukkanva dobbantak le közéjük, ijesztő
tűz-esőt szórva maguk körül, akkor teljes lett a zűrzavar: lovasság,
tüzérség, szekerészet, gyalognép, ujoncz, nemzetőr összekeveredve,
vezényszót nem is ismerve, egy zilált gomolylyá váltan terelte egymást
előre, s akadályozta egyúttal a menekülésben. Az ellenségnek csak egy
lovas osztályt kellett utána küldeni, s a röppentyű telepét előre tolni,
hogy minden ágyúját elvegye a futó seregnek, és százával fogdossa el
csapatjait.
Egy ilyen elátkozott pillanatban van aztán nagy ára egy helyén lévő
szívnek!
Baradlay Ödön nem volt katona, nem volt hadvezéri talentom, de birt
azzal az adománynyal, a mi nélkül nagy ember nem lehet senki: –
hidegvérrel.
Szeme közé nézni annak a rémnek, a mi elől más tízezer riadva fut, és
visszariasztani azt.
Ödön nyerges lovára kapott, a mint a harcz balvégzetes kimenetelét
látta, s mikor már mindenki elvesztette a fejét, ő kereste az eszközt, a
mivel megmentse valamennyit.
Neki még csak fegyvere sem volt, egy lovagostor volt mindössze a
kezében.
Az ujoncz-ezredeket nem lehetett megállítani az ijesztő röppentyűk
előtt, s az országúton jött már robogva egy lovas csapat az ellenségtől,
melyre könnyű munka várt.
Nehezítsük meg nekik a munkát! gondolá Ödön, s a futó csapatok között, a
hol a legfiatalabb arczokat látta, elkiáltá magát: «fiuk, hát el
hagyjuk-e fogni az ágyuinkat?»
Néhány elszánt gyerek megállt e szóra. Csak közkatonák voltak.
«Meghaljunk a többiekért? – Jól van!» S szembe álltak a lovassággal.
Most egyszerre váratlan segítségük érkezett. Az országút melletti
ákácz-sövény mögül oly sortüzelés fogadta a feléjük robogó lovasságot,
hogy ez össze-vissza keveredve fordult meg és nyargalt vissza, ló és
lovas holtan, sebesülten bukdácsolt szerte az úton.
Az árok sövénye mellől hurrah-ordítással emelkedett ki a rejtett csapat.
A halálfej-légió volt az. Vezére, a hórihorgas Mausmann, kalapját
csóválva kezében, kiálta Ödönre:
– Hurrah, patronus uram! Ezt nevezik barrikád-taktikának.
Ödön üdvözölve szorítá meg a bohó diák kezét, ki őt patronus uramnak
szokta nevezni, mert Ödön gondoskodott, hogy az aulisták el legyenek
látva a hadseregnél, s a magyar fiuk barátkozzanak velük.
Méltók is voltak e barátkozásra. Mind tűzben edzett legények, mindig jó
kedvüek, mindig harczra készek. Nem félnek még az ördögtől sem, még a
congrév rakétától sem; az ellenfelüket pedig sok vitézi találkozásból
ismerik már. Száz ilyen gyerek nagy kincs ilyen órában.
Azokkal az önkénytesekkel együtt, kiket Ödön megállásra birt, lehettek
talán kétszázan. Kicsiny csapat volt, de elszánt.
Az ellenfél, mikor a kis csapatot tömörülni látta az országúton, a mint
a gyilkos sortüzelés lovasságát visszatartá: elkezdte röppentyű-telepét
játszatni ellenük.
Játszatni? No, hát ők is játéknak vették.
– Ah! Régi ismerősök, élczelt rájuk Mausmann. Szüretkor láttam eleget.
Minden filiszter ilyet ereget. Nézzétek, hogy furódik a földbe. Ennek az
orra homokkal tölt be. Ez a másik sem sikerült. A meg ni? hova elkerült.
No, most az igazi e lesz. (A röppentyű csakugyan előttük csapódott le,
süvöltve, süstörögve. Mausmann odaugrott hozzá s daczára a sziporkáknak,
megkapta a nyelét, bedobta a röppentyűt az árokba, ott pukkant el, csak
azután mondta rá a kadencziát:) Te pedig itten nem kellesz!
Az ujonczfiuk nevettek rajta.
Nevettek!
Ettől a nevetéstől kezdve hősök lettek belőlük.
Egyszerre szeme közé nevettek a halálnak. Felfedezték, hogy a halál is
csak komédiás; megríkatja, megijeszti a karzatot grimászaival,
pathoszával; de tiszteli a kritikust és kitér neki!
Az ellenség látta, hogy a röppentyűinek semmi hatása többé. Újra a
lovasságot indította az ellenálló csapatra. Most már egy század nehéz
lovas jött a többiek előtt.
A kis csapat most hármas sort alakított, az egész országútat elfoglalva,
s bevárta közelre a lovasokat.
Mausmann e várakozás alatt rázendíté a Fuchsliedet:
«Wer kommt dort von der Höh?
Wer kommt dort von der Höh?
Wer kommt dort von der ledernen Höh –
Sa, sa, ledernen Höh,
Wer kommt dort von der Höh?»
Azzal hurrah! egy üdvlövést húsz lépésnyi távolból a közeledőknek! Hogy
porzik vissza a lovasság, holtakat, sebesülteket hagyva el maga után!
S azzal a kis csapat újra tölt, vállra veti puskáját s halad csendesen
az országúton.
És újra hangzik az üldöző lovasság robaja. Most már az országútról két
felül letérve, körül akarják fogni a csapatot.
Az hirtelen kört alakít, a kör közepén Ödön lóháton, a szuronyok kifelé
fordítva, mint egy óriási sün tövisei. És hangzik a Fuchslied többi
szakasza:
«Es ist der Windischgrätz,
Es ist der lederne Windischgrätz.
Was bringt der Windischgrätz?
Was bringt der lederne Windischgrätz?
Er bringt uns einen Fuchs,
Er bringt uns einen ledernen Fuchs.»
A támadó lovasság ismét kénytelen visszavonulni a víg ficzkók lövései
elől. Nem félnek azok, nincs azoknál vadász-tréma, lámpaláz. Oda várják
az ellenséget a puska végére, akkor lőnek rá, mikor bizonyos a golyó.
És aztán a Fuchsliednek igen sok strophája van, míg az mind előadatik,
hogy mit csinál a «Fuchs»? És a hány strophája a Fuchsliednek, annyi
támadást kellett kiállani az üldöző lovasságtól a maroknyi kis
csapatnak. Kiállta becsülettel.
Mikor szúronyra, puskaagyra került már a dolog, ott is hetykén, büszkén
verekedett a halálfejes csapat; a ki sebet kapott, bekötötte, nem
panaszkodott; a kik halálsebben elestek, társaik puskára véve, vitték
odább s még akkor is azt kiáltották: «éljen a szabadság»; s a milyen
hosszú a forrói országút, olyan hosszan jelölték vércseppjeikkel a
védett Magyarország földét.
Pedig hát «mi nekik Hekuba»?
Az utolsó, most már dühös verekedéssel végződött roham visszavetése után
azt mondá Mausmann Ödönnek:
– No most, patronus uram, az utolsó töltényünket vertük le a puskába.
Többet nem puskázunk. Itt a hátunk mögött van egy hid; ott megállunk és
maradunk. A nádason a lovasság nem kerülhet mögénk. És most fiuk
esküdjetek meg, hogy ezt az utolsó lövést nem adjuk az ellenségnek;
ezentúl csak szúronynyal verekszünk.
S a bohó, jó kedvű, exaltált fiuk letérdelnek az országúton s égre emelt
kézzel éneklik el az esküt valamelyik opera kardalából, talán
Beatricéből, s el vannak szánva a szindarabot komolyan végig játszani.
Az a hid egy kis emelvényt képezett a rónaságon, s a mint arra feljutott
a kis csapat, e helyzetből végig tekinthetett a háta mögötti képen.
A nádasig, melyet ama híd patakja képezett, semmi hóesés nem látszott;
túl rajta pedig egy fehér lepel volt a mező. A megelőzött napok viharos
szelei ide torlasztották össze a havat, mely most, mint a futó homok,
buczkákat képezett. E hóbuczkákban elakadva, megrekedve vergődött száz
meg száz társzekér, ágyú és lőszerkocsi; egyik felfordulva, másik
tengelyig merülve; körüle zilált gubanczban a menekvő csapatok.
«Ezt a látványt nem szabad az ellenfélnek megpillantani!»
«Nem, a míg élünk.»
A híd magaslatát elfoglalta a kis csapat s ott ismét rázendíté az
esküdalt, mely halálos ünnepélyességgel hangzott végig a rónán.
A háttért sötét lilaszürke hófergeteg tartá beárnyalva, melynek zord
homályával az éneklő hős csapat ott a magaslaton úgy tünt fel, mint egy
égbe menendő martyrsereg; a leáldozó nap tündöklött magasra emelt
fegyvereiken s fényesre festé alakjaikat.
Míg a halálra szántak kardala zengett, az országúton végső rohamra
dübörgött elő az ellenfél lovas csapatja; s a röppentyű-telep saját
lovasságának feje felett eregeté tűzrajzolta ívben gyilkos lövegeit a
hidon állók felé. Azok álltak a tűz előtt, roham előtt, ijedetlenül és
énekelték a dalt azokról a hősökről, a kik fogadást tettek, hogy csak
szuronynyal fognak vívni a csatában.
Baradlay Ödön haza gondolt ifju nejére, két kis, csevegő gyermekére,
aggódó anyjára – s aztán elszántan biztatá ujonczait; «ne féljetek,
fiuk: száz golyó közül csak egy talál!»
Az az egy épen talált. Egy fiatal honvédet ott mellette abban a perczben
sujtott le egy szétpattant gránátdarab. Az rögtön meghalt.
Ödön, lelkét nem veszítve, kiálta föl:
«És ha talál, az a legszebb halál.»
«Éljen a haza!» rivalt fel szavára az egész csapat.
A közeledő lovasság megdöbbenve lassítá rohamát.
De nem az ifjak kiáltásától döbbent meg, hanem valami mástól.
A befagyott nádas bozótja közül egy osztály huszár robogott elő a térre.
Oly váratlan volt megjelenése, mint a milyen gyors volt rohanása.
Mielőtt ellenfele arczvonalt formálhatott volna ellene, oldalba kapta
azt, s nehány percz alatt szétszórva, összekeverve terelték le azt a
huszárok az országútról. A szétbontott lovas-szakaszok vágtatva
menekültek oldalvást meglepő ellenfeleik elől.
És ekkor a huszár-osztály, mint egy gondolatra, hirtelen félre
kanyarodott; hagyta menekülni lovas ellenfeleit s egész erejével a
röppentyű-telepnek indult.
Azok most vették észre a hibát, a mit elkövettek. Nagy magabiztában a
győztes had igen is messze tolta előre az üldözöttek hátába
röppentyű-telepét, s nem számított arra, hogy még azok közül valaki
vissza is fordulhat.
Most aztán egy tanakodni való pillanat sem volt, ha a röppentyű-telepet
el nem akarták fogatni. Ezek vén katonák, nem ijednek meg a szikrázó
szörnyetegtől. Össze kell pakolni hirtelen, s menekülni a lőszeres
kocsikkal. Jó szerencse, ha maga a röppentyű-készlet a gyalogság oltalma
alá menekülhet; de már az állványokat nincs idő megmenteni. Azokat a
huszárok elfoglalják, összetörik, s még azután messze megüldözik a
visszamenekülő tüzéreket.
Akkor aztán, mint kik munkájokat bevégezték, csendes léptetve térnek
vissza a hidon álló bajtársaik felé.
Bizony be volt végezve e csapással a nap munkája.
Az ellenfél nem erőltette győzelmi sikerét tovább. Minden oldalon
takarodót fúttak. Az előre tolt hadcsapatok visszahúzódtak. A vert had
menekülhetett odább.
A huszárcsapat jött egyenesen a híd felé. Többen lehettek kétszáznál.
Elől lovagolt vezetőjük, egy délczeg, daliás alak, hetykén
felkunkorított bajuszszal, villámló szemekkel, merész hajlású sasorral,
kevély mosolygással egész arczán.
Ketten voltak a hídon álló csapat között, a kiknek úgy tetszett, mintha
ezt az arczot látták volna már valahol. Az egyik volt Ödön, a másik
Mausmann.
Az utóbbi ismert rá hamarább. Ő csak nehány hó előtt találkozott vele.
Ödön hat év óta nem látta.
A diák harczos egyszerre rákezdte:
«Wer kommt dort?»… de nem tudta folytatni, hanem a helyett sírva fakadt,
felhajította a kalapját, s odarohant a közeledő lovaghoz, átnyalábolta,
összecsókolta, majd hogy le nem vette a lováról.
«Hurrah Baradlay! Richard Baradlay!»
Csak most ismert Ödön testvérére. Oly rég el voltak egymástól szakítva,
hogy az utczán is elmehettek volna egymás mellett felismeretlenül; a
csatatér pedig minden arcznak új, szokatlan kifejezést ad.
A két testvér összeölelkezett. Ödön sírt, Richard nevetett. Az egész
csapatban minden ember sírt és nevetett. Huszárok, honvédek,
légionáriusok egymást ölelték, csókolták s magasztalták, kiki a maga
nyelvén.
– Az ég küldött téged most ide, szólt Ödön Richard öcscséhez.
– De az öreg «kóficz» is küldött. A mint a nagy futásközben én a
csapatommal szemközt jövök rá, s jelentem, hogy most érkeztem, azt
mondja, hát csak siessen ön, testvére odahátul van valahol, szedje fel.
– Bizony, ha nem jösz, úgy egy óra mulva te vagy a majoresco.
– A mitől Isten őrizzen mind a kettőnket. Hanem már most még egyet
bizott rám az öreg: azt, hogy ha megkaphatom Ödön bátyámat, hát szidjam
jól össze. Tehát tartsd. Baradlay Ödön úr, mi az ördögöt keres ön az
ellenség lőközelében? ön kormánybiztos. Önnek kötelessége hátul menni,
ha előre haladunk; elől menni, ha hátrálunk. Önt nem azért küldte ide az
országgyűlés, hogy nekünk verekedni segítsen. Aztán önnek fiatal
felesége, szép gyermekei vannak! Nem gondolt reájuk? Rossz ember!
Várjon, ezt megmondom édes anyánknak!
Ennél a szónál aztán elmult a tréfálózási kedve. Érzékenyen szorítá meg
testvére kezét, s halk szóval mondá:
– Szegény jó anyánk. Mintha érezte volna azt, mikor odajött hozzám és
azt mondta: «eredj oda!»
Az édes anya gondolatára megcsókolta egymást a két testvér. Hiszen
gondviselésük volt az, gyermekkorukban, férfikorukban; a bölcsőben úgy
virrasztott fölöttük az ő szeme, mint a csatatéren.