Az interpelláló alakot ismerjük a régi kortesvilágból; a híres kolompos
az, ki mindenütt szeret ott lenni, a hol verekedni kell; hogy maradna
hát el egy kis friss háborúból? Nincs ugyan katonásan öltözve; piros
kihajtós victoriadolmány van rajta, pitykés rajthuzlival, de oldalán
rezes fringia, övében két pisztoly, s a vállán keresztül kötve egy
karikás ostor, melynek suhogójába éles drót van fonva. Martialis alak.
– Hát az kell, szól a travestált kortesvezér, hogy mit fekszik rá a
német az én szalmámra?
Erre Zebulon letette a tollát s szétterjeszté a két tenyerét. Ki értse
ezt a bolondot?
– Kezdjük az elején, szólt Ödön nyugodt kedélylyel. Micsoda ön?
Csapatvezér?
– Igen is csapatvezér. A két szuronyos bataillonnak a parancsnoka.
– Tehát ökörhajtsár?
– Igen is.
– No, és mi baja van a némettel?
– Hát van itt egy csapat német diák. Bécsből, vagy honnan szöktek ide,
az ebingük! halálfej van a kalapjuk mellett; úgy híják őket, hogy a
halálfejes légió.
– S mi baja van önnek velük?
– Az a bajom, hogy ha az egész nap nem látom is őket, este mindig oda
kerülnek, a hol én megtelepszem a gulyával; mert tudják, hogy ott szalma
is lesz, s ők legelsők, a kik letelepszenek a szalmára.
– És aztán mi rosszat tesznek?
– Hát egész éjjel veszekedettül énekelnek. Ha éheznek, ha szomjaznak,
mikor más becsületes ember káromkodnék, ők csak énekelnek s mind
lehidalják a szalmát, a mit nekem másnap az ökrökkel fel kell étetnem.
Ödön okosan akart beszélni ezzel az emberrel.
– Hát aztán, édes barátom, mi sajnáljunk egy kis szalmát ezektől az
idegen fiuktól, kik messze földről eljöttek a mi hazánk szabadságáért
vérüket ontani?
– Ejh, mit nekünk az a sok szedett-vedett nép! torzsalkodék a volt
kortesvezér; elbánunk mink a magunk ellenségével magunk is. Voltam én
már különb csetepatéban is, mint ez a mostani hajczihő; mikor a
Papszászt restoráltuk. Akkor tetszett volna engem látni. Egymagam
szétvertem ezer fehér tollast. Kilencz lyukat ütöttek a fejemen. Itt a
helye most is, ni. Majd én mutatom meg, hogy hogyan kell elbánni a
svalizsérrel? Ha én kieresztem ezt a drótos suhogómat, mind egymásután
kiverem valamennyinek a szemét. Minek ide közénk ez a német, meg a
polyák? Ne rondítsa el velük a seregünket, méltóságos főkomiszárius úr.
De már erre Zebulon dühbe jött.
– Elmisz innen, riszeg akasztófa, mindjárt! vagy vágok fejedhez
kalamárist! Ha ökörtül akarsz jönni, eredj tülem! s ha velem akarsz
beszélni ideben, akkor marsch ki!
Zebulon az erélyes kikergetés után csakugyan képtelen lett újra
beletalálni magát a jelentés contextusába. Ej de bánta, hogy effective
hozzá nem vágta a kalamárist a hajtsárvezérhez. Most nem volna több
tinta.
De csak megint neki kellett dülni a jegyzékkészítésnek, az irgalom nem
ismerő főkormánybiztos nem kegyelmezett. Zebulon az egyik ujjával a
szemöldökét tolta fel, mintha a gondolatokat tolná ki homlokából, pedig
csak azért tette, hogy a szempillája le ne ragadjon. Meg akarta
kisérteni azt, a mit már előtte annyi kétségbeesett ember próbálgatott,
a kit elővett az álmosság, hogyan lehetne fél szemmel ébren lenni, fél
szemmel pedig aludni?
A miből aztán az lett, hogy a mint Ödön elhagyta egy pillanatban a
szobát, abban a pillanatban azt hallá Zebulon, hogy Anna asszony beszél
hozzá, lepcses, vontatott, éles hangján: – «mikor jön már az a vendég?»
Csak akkor riad fel, mikor Ödön megint visszajön valamit megtudakolni!
Végre megszánja a kegyetlen parancsoló.
– Hallod-e öreg, te itt elalszol. Eredj, feküdjél le, holnap négy órakor
fölkeltelek, akkor elvégezheted.
Zebulon örült az engedelemne. Milyen jó az, mikor az ember vénségére
beáll kis diáknak s várja az instruktortól az engedelmet a lefekhetésre.
Ámde lefeküdni és elaludni két különböző dolog.
Van egy kegyetlen chinai tortura, mely abból áll, hogy az elitéltet két
melléje állított poroszló, valahányszor el akar aludni, mindannyiszor
felrázza álmából. Zebulon keresztül ment azon. Alig adta át magát a
nyugodalomnak, már jött valaki, a ki most érkezett éjjel, és rögtön
beszélni akart a nagyságos úrral; százféle kérdéssel háborgatták; a
fülébe kiabáltak mérges, türelmetlen emberek. Utoljára megharagudott,
bezárta az ajtót, nem bánta, dörömbözzenek rajta.
Egy nagy ketyegő kakukos óra volt a szobájában, mely minden óranegyedre
huhukolva figyelmeztette, hogy közeledik az idő. Siessen egy óra alatt
kettőt aludni.
Mikor aztán az óra kettőt kakukolt éjfél után, akkor legédesebb álmából
felriasztja valami borzasztó esemény. Eleinte azt hitte, a világ dül.
Pedig hát csak a német aulisták maschiroztak az utczán, azok zendíték rá
az ablaka alatt a Fuchsliedet:
«Wer kommt dort von der Höh?»
Ejnye, hogy az Isten áldja meg őket érte!
Azután még kevesebb szó lehetett az alvásról.
Jött egy másik csapat, meg egy harmadik, meg ki tudná hányadik, s
ablakrengető dobveréssel vonult végig az utczán valamennyi. Majd meg a
nehéz társzekerek, a miktől rázkódott az egész ház. Aztán aludjék
valaki.
Zebulont csak az a halavány remény kecsegteté, hogy Ödön majd elaluszsza
a négy órát. Hiú remény. A kakuk nem huhukolt olyan pontosan, mint a
milyen készséggel hangzott a kopogtatás az ajtaján, s a rövid szó: «Kelj
fel, indulunk!»
Plane indulunk?
Ödön tudatá vele, hogy sietni kell, mert az ellenség már előbbre haladt,
mint gondolták.
Zebulon fogvaczogva öltözködött és kezdte már bánni nagyon, hogy ebbe a
mulatságba keveredett.
Csak most kezdte észrevenni, hogy az uszáshoz múlhatlanul megkivántatik
az, hogy az embernek vízbe kell menni. Ezt nem hitte volna.
Hisz ő most nyomról-nyomra megy bele a kellő közepébe a háborúnak. Most
már körül van véve hadsereggel; most már tolják előre, még csak vissza
sem fordulhat; muszáj a csatatérig menni, még az ágyúszóból is kaphat.
Azt pedig az ő természete be nem veszi.
A másnap reggeltől estig tartó utazás már valódi gyötrelem volt ránézve;
az összeakadt, az egymással szemközt irányzott szállítmányok közt neki
kellett volna helyreállítani a rendet; lármázott is eleget s estefelé
azt hitte, hogy ugyan megfelelt a hivatalának.
A hol este megszálltak, az egyúttal a főhadiszállás volt. Zebulon egy
szobában vacsorált a főtisztekkel, a táborkarral. Neki is hallani, látni
lehetett, hogy főzik azok ki a haditervet? hogy mutogatják a térképen,
hol jön az ellenség, merre akar előnyomulni? s micsoda magaslatot kell
előtte megszállani? mely hidakat lerontani? hol a döntő ütközetet várni?
Zebulon úgy érezte ezalatt, mintha a szive folytonos apró reszketésben
volna.
Azután előszámlálták a főtisztek, hogy minő erőket hoz magával az
ellenfél? hány ágyút? hány tizenkét fontost? De még egy
röppentyű-telepet is.
Ez ütötte meg Zebulonnak legjobban a fülét.
Olvasta ő egy régi Conversations-Lexiconban, hogy micsoda veszedelmes
projectile az a congrev-rakéta. A hova annak egy szikrája leesik, az
keresztül ég a bőrön, húson és csonton; az méreg és tűz; attól nemcsak
meghal az ember, de pokolra is jut. S ha száz ember van egy rakáson, a
hova az leesik, mind a száz halál fia.
Zebulon minden lehetőt kigondolt dús phantasiájában, a minélfogva
elmaradhasson ebből a drága mulatságból. Hogy irigylette annak a fiatal
embernek a sorsát, a kit elküldtek Pestre futárnak!
Végre egész őszintén kirukkolt vele Ödönnek.
– Kedves barátocskám, én már öreg ember vagyok. Beteges ember vagyok.
Katona nem vagyok. Nem tudok a verekedéshez. Öt leányom van, nem vagyok
a magam embere. Nem szeretek olyan helyre menni, a hol az embert még
valami non putarem is érheti. Hagyjatok engem valahol a
tartalék-transportnál hátra.
Ödön méltányolta a kivánságát.
– Jól van, öreg, válaszsz magadnak olyan helyet, a hol legbiztosabbnak
érzed magadat, egy része az élelmezésnek itt marad; ha akarod, itt
maradhatsz vele. Hanem arra figyelmeztetlek, hogy az ilyen háborús
világban soha sem tudja az ember, hogy az ellenséget hol kapja meg
hamarább?
Zebulon örök hálára érezte magát lekötelezve ez intézkedés által. Ő majd
csak lőtávolon kívül intézi a dolgokat. Hadd menjen a forrójába Baradlay
Ödön, ő még fiatal ember.
Ödön intézkedett is. Legutolsó megtelepedésük helye népes magyar falu
volt, melynek lakosai maguk ajánlkoztak a hátrahagyott élelmi rakoda
fegyveres megőrzésére.
Ödön ott akarta hagyni Boksa Gergőt is, a maga kétszarvú bataillonával;
de az egész indignatióval protestált ez ellen.
– Hogyan eshetnék meg én nálam nélkül az ütközet? Hogy Boksa Gergő ott
ne volna, a hol verekedni kell? Hat lovat akarok én elvenni a
svalizsértól; hatot!
Ödön nem bánta hát, menjen a táborral Boksa; de ötvennél több tulkot ne
hajtson magával, a többit hagyja itten.
Reggel a had dereka odább vonult, egy része még az éjjel, s Zebulon úgy
örül neki, hogy nem hall több dobpörgést. Ki is aludta magát aznap
délután kedvére. Úgy, hogy este felé egész pihenten, a csizmát is
lehúzva a lábáról, s papucsot öltve (az mindig a táskájában kisérte)
ülhetett neki a bevégzendő számadásnak.
Éjfélig szépen elkészült a rovatokkal s már épen a tollat akarta
hozzáverni az asztalhoz, mikor csak egyszerre puskaropogás riasztja fel.
Itt az ellenség!
Megmondta azt előre Baradlay Ödön.
Zebulon sem vette tréfára a dolgot, felkapta egyik kezébe a pénzes
táskát, másikba a csizmáit, kiugrott az ablakon, neki az erdőnek;
futott, a míg csak a lövöldözést hallotta, egy szál harisnyában, a
csizma a kezében; hátra sem fordult a szomszéd faluig, ott szekereket
fogadott s kincseket igért annak, a ki őt falujába haza viszi.
Soha sem látta ő többet a hadsereget. A pénztárt átadta a birónak. A
számadás ott veszett. Mi lett a rábizottakból tovább? bizony nem
kérdezte senkitől. Csak nagy későn, más országban kapott egyszer egy
magyarországi hirlapot, melyből megérté ama kritikus napok eseményeit s
olvasá nagy bámulatára a hadi bulletinben, hogy Tallérossy Zebulon ez
alkalommal a nép segélyével egy egész ellenséges hadosztályt több óráig
feltartóztatott, s ez idő alatt minden rábizott élelmi szert és a
hadipénztárt szerencsésen megmentett.
Csakhogy az ideig sok mindenfélén kellett még keresztülmenni a jó úrnak,
a mi majd következik egymás sorjában.