Úgy találta, hogy abban a pipázó szobában nagyon hideg van. Az ő fogai
vaczognak.
– Pedig most már ne fűttess be, mondá neki Ödön, hanem szedd össze
legelébb is a számadásaidat; vedd magadhoz a pénztárt, egy tarisznyába
tégy egy pár fehérneműt, nagy motyót nem vihetünk magunkkal; a kardodat
kösd fel; a pisztolyaidat dugd a zsebedbe s keríts egy jó juhászbundát!
mert sokszor megeshetik, hogy a gyepen hálunk.
Mindezek nem olyan biztatások voltak, a mik Zebulon keblébe nagy meleget
öntöttek volna.
Kereste az ürügyet, hogy mivel hosszabbíthassa meg az édes otthonlét
perczeit.
– Ha már muszáj menni, hát legalább egy kis útravaló elemozsináról
gondoskodom. Megmondom leányoknak.
– Hiszen élelmezési biztos vagy! Négyezer ember ellátása van rád bizva.
Gondoskodtál róluk?
– No de hogyne?
– Hát a hol azok enni kapnak, mi is mindig kapunk.
– Igen ám: azok kapnak profuntot, meg vutkit.
– Hát mi is kapunk profuntot, meg vutkit. Magunk csak nem ehetünk fehér
kenyeret akkor, mikor a katonáink feketét!
Zebulonnak sehogy sem fért a fejébe ez a logika.
De hát az asszony?
– De még familiámtól is el kell búcsúznom – talán?
– Hát búcsúzzál; de végezd gyorsan.
Búcsúzni? De mit mondani?
– Magam se nem tudom, micsináljam?
– Már csináld akár azt, hogy mondd el a családodnak, hogy te most mégy a
háborúba, ott meglőnek, levágnak; vagy ne szólj senkinek semmit, hanem
szökjél meg tőlük; vagy tégy, a mi e kettő között fekszik, akármi okos
dolgot, csakhogy öt percz mulva készen légy vele.
Zebulon keserveset sóhajtott. Búcsúzott volna is, nem is. Válogatott
magában, hogy kinek féljen jobban szeme elé kerülni: az ellenségnek-e,
vagy Anna úrhölgynek, azzal a napi parancscsal, hogy kárba veszett a
nagy ebéd, menni kell a háborúba?
Schlicket választotta. Búcsúzatlanul indult el keserves vendég
barátjával, kibe még egy pohár szilvoriumot sem tudott belediktálni.
Mikor a szolgálóval maga után vitette úti táskáját, a mibe saját maga
pakolt be egyetmást, a féll ba fennlevén már a kocsi hágcsóján, azt
kérdezé tőle:
– Te Boris, hol a kisasszonyaid?
– Az egyik a konyhán süt, főz, a másik a harmadikat öltözteti, a
negyedik az ötödiknek a haját sütögeti görbe vassal.
– Hát a nagyságos asszonyod mit csinál?
– Most fűzeti magát az új módi miderbe a hetesnével.
– No jól van. Mondd neki, hogy ne várjanak bennünket se ebéddel, se
vacsorával. Majd mikor hazajövök akkor itthon leszek.
De nem is mert Zebulon hátrapillantani, mikor a szekér kicsörömpölt a
kastély udvarából!
Hegyen föl, hegyen le egész késő estig vitte Zebulont étlen-szomjan
Baradlay Ödön. Az útban talált vendéglők már tisztára ki voltak élve az
előrehaladt csapatok által. Egyetlen csárdában kaptak egy csésze
keserves rossz fekete kávét.
Zebulon ugyan váltig bíztatta kedves barátját, valahányszor falut értek,
hogy látogassák meg a papot: «papnál bizonyosan lehet valamit kapni»; de
Ödön nem ért rá ily ájtatos czélú diversiókra, hajtatott odább.
Bánta is Zebulon nagyon, hogy minek fogadott neki szót s nem hozta
magával az elemozsinás tarisznyát: «télen kenyeredet, nyáron ruhádat el
ne hagyd».
Délután csakugyan akadtak egy sor társzekérre, mely kenyereket
szállított a hadak számára.
– No most innen elláthatod magadat, figyelmezteté Zebulont útitársa.
Az alkormánybiztos úr adatott magának egyet azokból a kenyerekből, vulgó
prófunt, s azon kezdte, hogy beletörte a tollkése pengéjét a
megszegésnél.
– Jó az a kenyér? kérdé tőle Ödön, mikor Zebulon elkezdte azt a foga alá
rakogatni s majszolni nagy fohászkodással.
Zebulon nem merte azt mondani, hogy «rossz», mert hisz az ő süteménye;
hát csak nagyot nyelt belőle, s azt felelte, hogy «igen jó».
Ödön megállhatta, hogy ne nevessen útitársa kínjain.
Az pedig dühös volt rá, hogy nem akar megéhezni. Kiállja késő estig.
Estefelé már a pecsenyével is találkoztak. Csak hogy még az lábon járt.
A hadsereg számára hajtották a gulyát.
Ödönnek úgy tetszett, mintha a főhajcsárban, ki lovon ült, valami régen
látott arczot ismerne meg.
Mentül közelebb értek a székvároshoz, annál sűrűbb volt a járó-kelő
tömeg, a szekerek sora, mik szénával, szalmával, ruhaneművel, zabbal
rakodva döczögtek előre; s mindenféle fegyverzetű csapatok, mik közt
nehezen lehetett előre haladni. A vezetőkkel örökösen volt valami
beszélni valója Ödönnek, a mit Zebulon restelt; mit tartóztatja fel az
útat mindenféle emberekkel?
Jó későn érkeztek meg a székvárosba. Ott a főbiró házához szállásoltak
be. No itt legalább megnyugszunk, gondolá magában Zebulon. Itt már
vacsorára várnak.
No szépen csalatkozott.
A mint megérkeztek, rohant rájuk a mindenünnen érkező csapatok
élelmezési tisztsége. Az mind Zebulont ostromolta ezer kérdéssel és
követeléssel. Egyik szépen, másik gorombán. Egyik a kenyeret kereste
rajta, másik a ruháját, harmadik a csizmáját, negyedik a szénáját; s
Zebulon csak azt tudta valamennyinek felelni, hogy «majd gyün, majd
gyün!»
Igen, de hol jön? Mikor jön?
Ödön megszánta Zebulont a fejére nőtt zivatarban.
– Bruder, meglehet, hogy minden itt is van már; csakhogy senki sem tud
róla. Eredj, ülj fel a nyerges lovamra s csinálj rendet a raktárakban,
adj rendeleteket a sorompóknál s nekem hozz mindenről pontos tudósítást.
No még most lóra ülni! szénát, szalmát deputálni; prófuntot osztogatni,
vad katonákat kielégíteni; goromba tisztekkel veszekedni! Ez épen
Zebulonnak való mulatság volt. Azt hitte ő, hogy mindezt el lehet
végezni onnan hazulról, az úri kastélyból, a hosszúszárúból pöfékelve. S
most ime, még lóra is kell ülnie.
Két óra mulva került haza. Rettenetes dolgokat ért meg.
Elő akarta adni keserves élményeit Ödönnek.
– Kedves bruder, ezer darabra vagyok széjjel tépve. Csodálok, hogy
magamat is meg nem ettek.
– Jól van, jól van! vágott szavába Ödön; most csak gyere vacsorálni,
azután adj róla irásbeli jelentést, hogy mit hogyan intéztél el?
Irásbeli jelentést! Ez a szó még a vacsoráját is megkeserítette
Zebulonnak.
Soha sem szeretett írni. Ezt az egyet, ha lehetett, kikerülte. És még
épen vacsora után! Hisz az minden isteni és emberi törvények ellen van –
vacsora után írni.
Pedig annak ugyan meg kell lenni. Ödön alig várja, hogy elvigyék az
abroszt, a tányérokat, poharakat; rögtön ugyan arra az asztalra papirt
teríttet föl, kalamárist, tollat hozat s ráfogja Zebulont, hogy
csináljon részletes kimutatást.
Zebulonnak pedig még csak távoli sejtelme sincs arról, hogy hogyan
kellene ahhoz hozzá kezdeni? Különösen azt szeretné megtudni, hogy mire
való az a lénia, a mit oda tettek a papirosa mellé?
Ödönnek kell őt belevezetni. Az írja meg neki a jelentés fejét, a
rubrikák czímeit.
– Most aztán csak ezeket töltsd be.
És Zebulonnak kell rajta törni a fejét, hogy mi következik egymás után.
Az alatt egyik ember jön, a másik megy. Minden szoba tele van emberrel.
Lehet is ilyen lármában dolgozni.
Ödön fogadja őket egymás után; átveszi jelentéseiket, meghallgatja
panaszai at; elintézi összeütközéseiket és mind ezt teszi finomul,
nóbelül, elegáncziával, a hogy Zebulon bámulattal jegyzi meg.
A jegyzőkönyv nagyon keservesen akar előrehaladni.
Egyszer a többi közt jön egy ismerős alak, a ki végett már csakugyan meg
kell Zebulon úrnak pihentetni a tollat.
Azzal a szóval ront be, hogy:
«Hol a szalmakomiszárius?»