Tallérossy Zebulonnak ugyan fölvitte Isten a dolgát!
Neve után e ragyogó czím áll: «alkormánybiztos és nemzetőri őrnagy».
Kitünő állás!
Most már nem is tiltakozik ellene, ha valaki nagyságos úrnak titulálja.
Eltávozott vidékéből mint képviselő; és visszatért, mint alkormánybiztos
és stabális tiszt!
Mikor felküldték Pestre, akkor elismerték felőle, hogy ő a vidéken a
legnagyobb állambölcs, mikor visszaküldték, akkor elismerték róla, hogy
ő lesz ott a legnagyobb stratéga.
Ő maga is hitte mind a kettőt. Különben talán nem is vágyott volna
utána.
Egy jellemző mondásra emlékszem ebből a korból. – A nemzeti szinháznak
volt egy derék operai inspiciense, ki hajlott koráig nem vesződött a
politikával soha. Negyvennyolczban aztán, mikor elvégre még a kulisszák
közé is behatolt az a szellem, hogy minden ember az állam ügyeivel
foglalkozzék, a szelid férfiút is megragadta e tudomány, s ő úgy
találta, hogy vannak, kik nézeteit meghallgatják. Mire nagy
elégültséggel nyilatkozék bámulói előtt: «sohasem hittem volna, hogy
ilyen könnyű ez a politika!»
Tallérossy Zebulon is úgy találta, hogy sokkal könnyebb ez a hadi
tudomány, mint az ember képzelné.
Csak parancsolni kell s aztán legyen a ki engedelmeskedjék.
Ujoncz van elég; vitéz is mind. Csak úgy danolnak, mikor viszik őket.
Puskájuk ugyan nincs. De vannak megint jó puskások, azután régi vitéz,
verekedő kortesek, kik önkényt elmennek szabad-csapatot alakítani. Ezek
fogják a legnagyobb csodákat mívelni. A kenyér terem, csak parancsolni
kell. Pénz van elég. Zebulon számadást nem vezet róla. Tudja magáról,
hogy ő el nem lop az ország pénzéből egy garast sem, hát akkor minek az
a sok irka-firka?
Már hadjáratot is próbált. Egy szomszéd faluban reactionarius izgatók
jelentek meg, kik magukat pánszláv fanatikusoknak adták ki s
ellenszabadcsapatokat akartak toborzani. Azokat Zebulon combinált
csapatmozdulatokkal delozsirozta helyükből, s kicsiny hija, hogy el nem
fogta őket. Miről is nyomtatott bulletint adott ki.
Helyreállította a rendet.
Meg is van magával elégedve nagyon. Semmi kétsége felőle, hogy ha
ütközetre kerül valahol a dolog, ő ott is helyt fog állani.
Nagyon könnyű tudomány az a strategia.
Csupán azt kell tenni a hadvezérnek, hogy kétszer annyi katonát küldjön
az ellenségre, mint a mennyit az hoz magával. Aztán ha lövöldöznek,
iparkodjék olyan jó helyre tenni szert, a hol meg nem lövik. A többi
megjön magától. Így csinálták ezt Nagy Sándortól Napoleonig.
Most egész nap ki nem szakadnak a járó-kelők Zebulon kastélyából, mely
fekszik egy felsővidéki falu végén.
Futárok, nyargonczok, szállítmányosok, szabadcsapatvezérek, ujonczokat
hozó birák és tudósítók.
El van foglalva egész nap. Alig marad ideje esténként családi körében
nehány órácskát tölthetni.
A díszes családi kör még mindig teljes számú. A kisasszonyok, még mindig
úgy tetszik, mintha heten volnának, mikor nagyon lármáznak, a nagyságos
mamának pedig még mindig migrainje van, és a mellett egész nap alszik,
és annálfogva nagyon meg van hízva, és annálfogva mindig ül, s e
circulus vitiosusban annál jobban hízik.
Hogy azért ülne olyan sokat, mert sokat olvas, mint Zebulon úr állítja,
abból semmi sincs. A derék asszonyság épen nem olvas, annál a sajátszerű
körülménynél fogva, mert nem ismeri a betüket.
Azt persze nem minden ember tudja, hogy a nagyságos asszony, mielőtt
nagyságos asszonynyá lett volna, – (no mert hiszen minden nagyságos
asszonynak kellett elébb valaminek egyébnek lenni) – tehát Zebulon úr
tisztelt életpárja annakelőtte paraszt leány volt. Mondjuk ki igazán:
szolgáló volt biz az Zebulon úrnál; úgy vette el. Azonban mi mindnyájan
demokraták vagyunk, s annálfogva e körülményen nem fogunk felakadni.
Zebulon úr igen boldog házasságot élt s legalább azt a jót nyerte a
feleségében, hogy az sehova sem szeretett járni. Az ország és a vármegye
dolgait, sőt Európa ügyeit is bőven megtudhatta azoktól a vendégektől,
kik hozzá jártak, s mind e tudományt helyébe hordták.
Azért ő beszélt Bolingbroke herczegről is, és ötödik Fülöp spanyol
király kegyetlenségeiről, a kiket a színpadról jól ismert. Színházba
szeretett járni. Az okos gondolat, hogy a színműveket elébb a sugóval
olvastatják el a közönségnek, azután még a szinész is elmondja: nincs
vele semmi fáradság. A többi könyvvel is úgy kellene tenni.
A leányait pedig úgy nevelte, hogy azok még francziául is tanultak.
Azután pedig a többi úri asszonyságoktól eltanulta, hogy miként kell
magát a nagyságos asszonyi qualificatióra képessé tenni? E képességek
között legelső helyen áll az, hogy mindig kell valamiről panaszkodni. A
szenvedő arcz nagyon kitünteti az előkelőséget. Igen sok kényes
helyzetet el lehet igazítani valakinek azzal, ha panaszkodik, hogy
migrainje van, hogy nagyon ideges. Igazi úrnő nem is lehet a nélkül.
És a mellett áldott étvágygyal bír.
Reggel fölkelés előtt már reggelizik, s este (mivelhogy a migraintől nem
bir fenmaradni s korán lefekszik), még mielőtt definitive elaludnék,
felkölteti magát vacsorálni s nagy idegizgatottsággal eszik három
emberre valót.
Zebulon úr papucs alatt volt odahaza, maga is elismeri.
Ő azt állította, hogy csak odahaza. Azt is hozzátette, hogy minden erős
jellemü ember papucs alatt van: ez az erős jellemrajz kiegészítése.
Odakinn a politikai harczmezőn szikla; odahaza vaj; az ellenség előtt
oroszlán; a feleséggel szemközt gerlicze; az egész világ előtt nagyságos
úr; – csupán az asszonyra nézve: «Te Zebi!»
Ez nem gyöngeség, ez már erény, és ennek az erénynek még egy concret
indoka is van; az asszony az egyedüli lény a világon, ki egy nagyságos
úrnak meg meri mondani azt az igazat, a mit semmi más halandó nem mer,
elhallgat. Az asszony pedig nem csak meri azt neki megmondani, de akarja
is, sőt tanulmányává teszi, hogy minő igazságokat mondjon az ő nagyságos
urának. Anna úrhölgynek pedig ez kiváló tanulmánya volt. Irni, olvasni
nem tudott, de ha Zebulonnak leczkét kellett tartani, arra minden
perczben készen volt. Zebulon úrnak ezek voltak a rigorosumai. Kritikus
pillanatokban tanácsot is szokott tőle kérni, mint a dodonai
oraculumtól, s a mindig ülő pythonissa szolgált neki sokkal érthetőbb
mondatokkal, mint a hajdankor sybillái.
A legkritikusabb pillanatok pedig azok, a mikben Zebulon úr azt a
merényletet kénytelen tudomására juttatni Anna úrhölgynek, hogy vendéget
hítt a házhoz.
Anna úrhölgynek kiváló erényei közé tartozik a fundamentalis
takarékosság, minélfogva semmiképen nem szereti a vendéget. Egyék minden
ember otthonn. Istentelenség azt kivánni valakitől, hogy azért nevelje
fel a legszebb kappanokat, hogy azokat mással etesse meg. S mennyi
lótásfutás van olyankor! Anna úrhölgy ugyan maga meg nem mozdul a
kanapéról; de a leányoknak egész nap nem lehet hasznát venni, mikor
vendég áll a házhoz. Mindannyiszor tiszta abroszt és asztalkendőket kell
előadni. A szakácsné rendesen két órával későbben tálal olyankor, mint
más rendes időben; ez az embert az egész életrendéből kiforgatja. Az
ember feláldozza a vendégnek a délutáni álmát; sőt a vacsora miatt vele
együtt fenmaradni is kénytelen; a mikor aztán Anna úrhölgynek a
szempillái, mikor már érzik a hora canonicát, csak a legnagyobb lélekerő
megfeszítésével kényszeríthetők, hogy le ne ragadjanak.
Ezeket az indokokat mind gyökeresen ismeri már Zebulon úr; s ugyanazért,
mikor valami vendég jöttét akarja bejelenteni, elébb valami örvendetes,
valami tréfás, valami kiváncsiság gerjesztő újdonságot bocsát előre, s
abba aztán a nagy historizálás közt belecsempészi valahogy, hogy kik
jönnek? Hányan? és meddig maradnak itt?
Most is egy épen felbontott levéllel a kezében ront be úrhölgyéhez.
– No itt van! Szerencse in duplo! Csak hiába: üldözi engemet szerencse,
akárhova elbújjam is. Csak föltalálja engem. Itt van; olvasd! (Vagy
úgy?) Csak alig hogy kinevezte engem magyar kormány alkormánybiztosnak
egész vármegyére kétezer ötszáz forint fizetéssel, nagyságos titulussal,
plén puvoár mellette: élethalál fölött parancsolás! Csak jön másik levél
ő excellentiájátul, barátomtul Rideghvárytul; a hun kínálja nekem bécsi
kormánytul főkormánybiztosi hivatalt egész felső kerületre hat ezer
forint fizetéssel, méltóságos titulussal. Itt van, hozta Szalmás
Bécsből, ki jár most mindenfelé. Már most mit cselekegyem? Melyiket
elfogadjam? Pesti kormánytól? vagy bécsi kormánytól?
Zebulon arra várt, hogy Anna asszony a maga természetes eszével azt
fogja felelni, hogy ahhoz nyúljon, a mi több; s erre az esetre már
készen tartott egy hazafiúi kifakadásokkal töltött üteget; hanem nagyon
csalatkozott; mert Anna asszony még azon a fokán a természetességnek is
alul volt, a mit róla előlegesen föltételezett, s azt felelé, hogy:
«nekem egyik sem kell!»
– Bár soha egyikbe se elegyedtél volna, Zebi! Bolond világ ez, nem neked
való. Köszönöm én a nagyságos asszonyt, meg a méltóságos asszonyt; ha a
mellett mindenünkből kiesznek. Te azt nem látod, mert mindig utazol; de
én látom, mert itthon vagyok. Nincs egy nap, hogy öt-hat vendég ne ülne
az asztalunknál, mióta nagyságos úr lettél. Nem tudtál olyan hivatalt
kapni, a miben nem neked kell traktálni mást; hanem a ki hozzád jön, az
hoz valamit? Látod, a főbirónénak milyen jól van dolga? Mink is tehettük
az előtt, mikor még jobbágyaink voltak; de most már a paraszt sem hoz se
tojást, se vajat; mindent a magunkéból kell venni. Még gyomlálni sem
jönnek a paraszt asszonyok a kertbe, azt mondják, szabadság van már.
Legalább tíz zsák burgonya ott fagyott a földben; mert nincs már, ki
robotban felszedje. Szép szabadság! Magunk meghalunk éhen. Pedig még
háromszáz robot nappal tartoznak a parasztok csak tavalyról. Azt sem
akarják már leszolgálni. És most még ti a legerősebb béreseinket
elviszitek honvédnek, nemzetőrnek. Maholnap magunk fejhetünk,
kapálhatunk, s puczolhatjuk a lovakat. Utoljára még majd magadnak is el
kell menni a háboruba. Utoljára ott meglőnek s én magamra maradok ezzel
a sok leánynyal.
Zebulon úr látta, hogy Anna asszony nagyon elsánczolja magát a
vendéglátás előérzett rohama ellen.
– Asszony; te azt nem érted. A mit nem érted, ahoz ne szólj. Ez magas
politika.
– Mit nem értek én? Pattant fel Anna asszony. Értek úgy mindent, a hogy
te értesz. Ha te tudod, hogy mi a magas politika, hát én is tudom, hogy
mi a magas politika?
Zebulon úr meg volt felőle győződve, hogy Anna asszony nem tudja azt.
– No hát mondd meg, hogy mi? kérdé szelid malitiával.
– Mondd meg te elébb! replikázott nekivörösült arczczal Anna úrhölgy.
– Hát én meg is mondom, szólt Zebulon úr: magas politika az, hogy hogyan
lehet férjhez adnunk ezt az öt leányt nekünk.
No már erről a kérdésről hagyott beszélni magának Anna úrhölgy.
– Mert ne gondold, hogy én nekem valami nagy bolond passzióm volna
hegyen-völgyön barangolni, katonákat glédába állítani, mundért szabni,
prófontot süttetni: hanem hát micsinálsz? A Tihamér, ki volt Karolina
Pia vőlegénye, elmente magának honvédseregbe, ott most kapitány, ott nem
is kell cautió. A Laczko, ki szemeit vetette Adalgisara, épen kapta
magyar minisztériumnál hivatal, most már házasodhatik. Bolond poéta
Benő, ki írta szerelmes verseket Libussanak, most ujsagot írja Pesten;
van neki alkalmazás. Bendeguzella még várhat. De itt van Chariclea. A
kit mikor kicsi volt, mindig úgy hitunk, hogy herczegasszony. Tanítatunk
fortepianóra is. Mindig neki szántunk valami nóbel partinak. Most parti
itt van. Gyün kapóra kész szerencse. Mindig montam: régi nexusnál fogva
kel neki Baradlay hazbul vőlegényt kapni. Öreg úr volt jó barátom.
Rideghváry volt elvbarátom. Hanem hát öreg úr meghalt, Rideghváry
kicseppent, Baradlayház megváltozott. Egész világ lett liberalis,
patrióta. Hát én micsináljam iteneg egy magamban? Most legifjabbik
Baradlay úrfit visszahoztak a Bécsbül. Nagyságos mama maga mente érte.
Ostoba história. Akarta elvenni rossz kharakterű kisasszonyt. Nem
engedett neki familia. Most hazahoztak, és azon vannak, hogy valami jól
nevelt nemes kisasszonyt mentül elébb vele összeházasítsanak, hogy régit
elfelejtsen. Chariclea nagyon megtetszette özvegy asszonyságnak, mikor
ott volt Ödön úrfi eljegyzésin. No ma Ödön barátom, főkormánybiztos ide
fog gyüni házamhoz; – aztán Charicleának megmond. Aztán tudod. Aztán ezt
már érted. No ugy-e galambocskam?
Zebulon szerencsésen bevette a sánczot.
Anna úrhölgy még meg is hagyta kövér orczáját csókolni és mosolyra
némult.
– No látod, kedves tubiczám, szólt Zebulon úr, megveregetve a delnő
gömbölyű pofácskáját gyöngéden. Értesz már most, hogy mi az a magas
politika, ugy-é?
Anna úrhölgy válasz helyett a köténye korczán csüggő kulcscsomagot
csörteté, s kiáltozott a leányainak sorban, hogy siessenek, lássanak az
éléskamara, a konyha, a pincze, a baromfiudvar után. Chariclea az öltöző
terembe! Meg volt hódítva.
– No látod, kedves tuba galambom, szólt diadalmasan Zebulon úr; ez a
magas politika; ha az öt leányom vőlegénye mind a magyar táborban
szolgál, ki kapitány, ki concipista, ki journálista, ki főcommissarius
öcscse: akkor nekem is kell valahol szolgálnom; még pedig nem ott, a hol
hatezer forintot kinálják; hanem ott, a hol adnak csak kétezerötszázat.
Nekem muszaj patriotának leni. Azt csak az tudja, kinek van öt leánya,
mi az a magas politika?
Azonban Anna úrhölgy még e magaslaton sem állt meg. Feljebb repült.
– Igen. De hát ha most a német kormány a magyar kormányt elkergeti; ha a
Tihamért meglövik, elesik; ha a Laczkót becsukják; ha a Bénit
elkergetik, elszalad Ázsiába, hát ha még tégedet magadat is nyakon
fognak: bezzeg akkor, mi lesz az öt leánynyal? Meg velem is, meg te
veled is?
Zebulon úr nagy sort járt e kérdésre alá s fel a szobában. Fogas kérdés
volt! S nem volt szabad felelet nélkül hagyni.
– Hát hiszen, tudod, szólt halk hangon úrhölgyének; még nem feleltem ám
semmit Rideghváry barátomnak. Még Szalmással is beszélek.
Zebulon úr megtette magának azt a barátságot, hogy Rideghváry
felhivására egy «ibis redibis»-féle választ írt, s azt Szalmás uramra
bízta, ki majd egyszer, hol? hol nem? ő tudja, megint összejön a
nagyméltóságú úrral. Annyi elővigyázattal azonban mégis csak élt, hogy a
levél alá csak a nevének két előbetűjét signálta bölcsen. Hátha
czigányútra jut?
Nagy megelégedésére szolgált Zebulon úrnak azon tapasztalás, hogy Anna
úrhölgy, az ő rendelete következtében, az egész házat mily radikál
reformnak veti alá. A vendégszobában az ágyra új czihákat húznak, a
kisasszonyok imitt-amott lehányt öltönydarabjait iparkodnak ágytakaró
alá, hová, szem elől eltakarítani, a szögletekből szedik le a
pókhálókat, az almáriomok, subládák külső párkányairól törülgetik a
port, kocsist, szolg lót lóttatnak a zsidóhoz, hol egy kis alkörmösért a
tortára való czukorjéghez, hol egy kis czukorért az alkörmöshöz, hol meg
egy kis manduláért a tortához; az udvaron kacsát, kappant üldöznek;
minden szobán keresztülhat a kávépörkölés illata, s az ajtó-csapkodás
végig jár az egész házon. És mindez az ő parancsára történik.
Milyen édes érzelem az, mikor az ember azt látja, hogy a rendelete
teljesíttetik, még pedig a saját felesége által. Ebben van valami a
fejedelmi boldogságból. Sőt megfordítva: hasonlít azon édes ámulathoz,
mikor a souverain népnek az ő uralkodója egyszer tíz esztendőben
megteszi a kívánságát.
Tehát Baradlay Ödön, ha Zebulon úr kastélyát jön meglátogatni,
tapasztalni fogja, hogy ott rangjához illően fogadtatik.
És a Tallérosy-kastély nem is megvetendő úrilak. Az országútról nézve
emeletes ház: a háta domboldalnak fekszik, tehát a kert felé már az
emelet a földszín, s a földszín a pincze. Az nem tesz semmit, hogy az
egész vályogból épült; ez a nemesi demokratia építő anyaga; s a vakolat
jó titoktartó. A födele nem csupán azért tarka, mivel minden esztendőben
foltozzák új zsindelylyel, minélfogva olyan, mintha fekete tuffra
volnának szürke, sárga, barna hímzések kigondolva; hanem hogy mivel ez
már így divatos. Azért van neki verandája és gömbölyű szögletkalitjai,
miket a kisasszonyok rotundának hínak. Belül pedig épen minden
komforttal el van látva. Kandalló-terem, pipázó szoba, zongoraterem;
könyvtár is van s abban régi könyvek, a miket még eddig mindenki
megbámult, a ki először látta. Itt ugyan elmulathatja magát Baradlay
Ödön egy hétig is.
No hanem ugyan megcsalta ezzel a vendéglátogatással magát is, mást is a
jó Zebulon.
Baradlay Ödön, mint még tegnap megírta, pontosan délelőtti tizenegy
órakor megérkezett. Parasztszekéren jött, melyen hiányzott minden
ruganyos ülés. Kurta bekecs volt rajta, lábszárig érő vadászcsizmák
sarkantyúval és az ülésbe vetve egy szironyos juhászbunda.
A mit legjobban megbámult Zebulon, az, hogy a lógós lónak még a hámon
kívül nyereg is volt kötve a hátára.
Oh mint örvendett Zebulon a kedves vendég megérkezésének! Hogy osztotta
a parancsokat a cselédségnek, hová hordják el a kocsiról a méltóságos úr
bagázsiáját, hová kössék be a lovait, mit adjanak nekik enni? míg Ödön
fel nem világosította, hogy csak hadd maradjon minden úgy, a hogy van,
mert azonnal megyünk odább.
– Azonnal odább? szólt elhüledezve Zebulon. Hová?
– Gyerünk be az udvarról; majd elmondom odabenn.
Zebulon azzal biztatta magát, hogy ez talán csak tréfa.
– Akarsz te, kedves barátom, mindjárt elmenni? kérdé, midőn a pipázó
szobába értek. (Az országgyűlés tagjai tegezni szokták egymást.)
– Igen. És te is jösz velem. Az éjjel kaptam a főhadparancsnok
tudósítását, minélfogva azonnal a legnagyobb sietséggel útnak kell
indítanunk minden csapatot, a mi csak fel van szerelve, Kassa felé: s az
élelmezést is abba az irányba vezetni. A dolog haladékot nem tűr. Én még
éjjel kiadtam a rendeletet a többi alkormánybiztosoknak, hogy hol
csatlakozzanak velünk? Te utamba estél, hát hozzád magam jöttem.
– Hát csak ezért jöttél?
– Csak-é? Zebulon barátom, nekem még ennél nevezetesebb okom nem volt az
utazásra. A hadsereget összpontosítják és nekünk gondoskodnunk kell
róla, hogy minden ponton el is legyen látva? mert különben nem az
ellenség veri meg, hanem a rossz ellátás. Azért csak készülj fel rögtön,
a gondviselésed alatti dandár ma estére a székvárosban táborba száll és
nekünk akkorra ott kell lennünk.
– Hiszen ez hat mérföld!
– Azért kell sietnünk.
– De csak legalább ebédre itt maradsz.
– Akkor nem érünk be éjszakára.
– De mikor a feleségem, a leányaim úgy készültek már az elfogadásodra.
– Remélek majd máskor részesülhetni abban a szerencsében; de most egy
elveszteni való perczünk nincs.
– Jaj de szigorú ember vagy te, kedves barátom.
– Gondold meg, kérlek, hogy ez nem mulatság, a mire most indulunk, hanem
háborúviselés.
Az igazat megvallva, Zebulon erre voltaképen csak most kezdett először
gondolni. Eddig csak úgy vette a dolgot, hogy abból nem lesz egyéb egy
kis kedélyes demonstracziónál; a kinek tetszik, messziről nézi. Csak
most kezdett elmélkedni felőle, hogy micsoda következése lehet annak, ha
az ember a buzavirágszín átillára felköti a kardot?