Mesemondás!
Lehetett is az valaha!
Hogy egy kicsiny, elszigetelt országnak rokontalan nemzete valaha saját
haderejével, kilencz oldalról rárohanó támadás ellen védelmezte volna
magát, diadallal, dicsőséggel! Hogy ne birt volna vele «egy» óriás! hogy
rá kellett volna ereszteni Európa másik koloszszát is, s még azzal is
megbirkózott, még akkor is saját magának kellett lefeküdnie, hogy
rágázolhassanak!
De hát hol vette volna ez a nemzet azt az ősmondabeli erőt, az újabb
kornak e Niebelungen-énekéhez?
Elmondom, a hogy megértem.
Egy véghetetlen jajkiáltás hangzott végig; az ország egyik bérczfalától
a másikig verődött az vissza, s midőn másodszor visszatért, már nem volt
jajkiáltás, hanem harczi riadó!
Megnépesült a kitüzött zászlók környéke.
A földmíves elhagyta ekéjét, a tanuló elhagyta iskoláit, a családapa
boldog tűzhelyét és ment a zászlók alá.
Tizenhárom, tizennégy éves gyermekek csoportja emelte a nehéz fegyvert,
mely alatt még válla meggörnyed, és hetven éves galambősz férfiak álltak
a gyermekekkel egy sorba.
Nem kellett felpénzzel csalogatni senkit; egy nemzeti színű kokárda volt
az egész ajándék, a mit a belépő kapott.
Uri családok elkényeztetett fiai, mágnások, nemesek jöttek önkényt s
együtt sanyarogtak a parasztfiúkkal, esőben, zivatarban, sárban,
szemétágyon, rongyban és dicsőségben!
Egy ügyvéd ott hagyta irodáját, kardot kötött, s a legelső csatában maga
vitte a zászlót legelől Schwechatnál a kartács-záporral szemközt. A
végén ezredes lett. Soha sem tanulta a háborút.
Egy fiatal földesúr menyegzőjét megtartotta ma, másnap csatába kellett
mennie: a római sánczokat ostromolták; ott első volt, ki zászlója élén
felhatolt; lelőtték; még menyasszonya csókja meg sem hült ajkain.
A cistercita barátok kolostorából, három növendék kivételével, minden
kispap elment honvédnek. A prior maga látta el őket uti élelemmel, mikor
szekérre ültek. A mint a refectoriumba visszatérve, a honnmaradt
kegyeseket megpillantá, sírva mondá nekik: ti gyávák, minek maradtatok
itthon?
Elmentek az ügyvédek; nem akart most senki pörlekedni. Elmentek a birák;
hisz nem volt senkinek panasza.
A mérnökökből lettek tüzérek, utászok. Az orvosokból tábori sebészek.
Ágyban meghalni nem volt most divat.
Hires korhelyekből hires hősök lettek. Csöndes jellemekből oroszlánok.
Még a rablók is megtértek. Egy hirhedt rablóvezér amnestiát kért magának
s társainak és százhatvan lovast állított ki a csatamezőre, kiknek nagy
része a hazát védve nyerte el a halált, mit a haza rontásaért elébb
megérdemelt.
Egy főúr maga egész huszárezredet szerelt fel; másik huszárezredet két
hét alatt állított ki a jászkun főkapitány.
Nem volt fegyver. Vettek el az ellenségtől. Elébb kaszával, puszta
kézzel kellett kicsikarniok a harcz eszközét, hogy aztán küzdhessenek
vele.
Egy közönséges székely földész kitalálta, hogyan kell ágyút önteni,
fúrni, és ellátta népét csatalövegekkel. Vashámorok átalakultak
golyóöntődékké. Elfogyott s nem volt kapható a puskához való gyutacs.
Voltak gyógyszerészek a csapatoknál, kik papirosból készítettek
gyutacsokat, s azok is jók voltak a harczban.
Az egyházak odaadták harangjaikat ágyúércznek.
Egyetlen vezér száztíz ágyút vett el apródonkint az ellenségtől.
A szabadkai földnépe meztelen kézzel foglalta el az ellenfélnek
félmérföldre hordó «bácsi» nevű öreg ágyúját.
A ma alakult zászlóalj már holnap gyakorlatot tartott, s egy hét múlva
ment a tűzkeresztelőbe.
Mindenki testvér volt a trikolor alatt, nem gúnyoltak senkit tótnak,
németnek; azok mind egy zászló alatt egy haza fiainak vallották magukat.
A tiszt jó pajtás volt. Együtt evett, együtt ázott, egy szalmán hált a
közlegényeivel s tanították egymást hazaszeretetre.
Nem volt szökevény. Hová szökött volna? Minden ajtótul elkergették volna
a gyávát.
Ha megverték a sereget, nem futott szerte-széjjel. Igyekezett ismét
összegyülni s folytatni a harczot.
S nemcsak az harczolt, kinek fegyver volt kezében; harczolt minden élő
lélek. Asszonyok bátoríták fiaikat. Urhölgyek mentek sánczot hordani az
erődítésekhez; vettek részt veszélyes küldetésekben, miket csak asszony
képes el nem rontani. Asszonyok voltak a legjobb tudósítók. Csaták után
ők ápolták a sebesülteket. Kórház volt minden uri lak a csatatér
közelében.
A papok a hős erényeket prédikálták a szószékről. Nem volt ebben a
dogmában sem syllabus, sem hæresis. Szent volt e harcz keresztnek és
csillagnak.
S a költő, ki meteorkint futotta végig az egész eget fölöttünk, nem
zengett egyébről, mint e szent harczról; ez hangzott alá onnan a
magasból; ez volt utolsó szava, midőn az ismeretlen láthatáron lebukott
előttünk. – Talán nem is a földre esett le? Talán egy új földforgás
alkalmával ismét meglátjuk őt, szikrázva, mennydörögve fejeink felett.
Így támadt a nemzeti hadsereg.
Jól van. Ez idáig poezis, de hol a próza? Hát a pénz?
Igaz. Pénz nélkül nem viselnek hadat.
Tehát az történt, hogy a kinek ezüst kanala, ezüst sarkantyuja volt,
összehordta egy rakásra. Fiatal lánykák függőiket, özvegyasszonyok
megtakarított filléreiket odarakták a nemzet pénztárába. Gyüjtögetett
nyugdíjak vándoroltak e helyre. Ki akarna nyugdijra gondolni, ha nincs
haza?
Nem volt elég.
Akkor rányomtatták papirdarabokra, hogy «ez a papir a nemzet pénze». S
mindenki úgy fogadta azt. Senki sem kétkedett abban. Mindenki azt
mondta: a nemzet nagy úr, a mire az ráütötte a czímerét, az szent, az a
mienk! És volt pénz elég.
És aztán – a financzminiszternek nem volt egy jó kabátja.
A hadügyminiszter krajczáros szivart szítt, többre nem telt. S a fő
hadintendans mindennap más ismerőséhez ment ebédre, hogy arra se költse
az ország pénzét.
És a midőn azt a könyszentelt kincset egy-egy oly kormánybiztos kezébe
adták, mint Baradlay Ödön, bizonyos volt felőle a nemzet, hogy a minek
kenyérnek kell belőle lenni, abból kenyér lesz; s a minek fegyverré kell
belőle lenni, abból fegyver lesz: és oda fog jutni bizonynyal, a hova
küldve volt.
Igy állt fönn a nemzeti hadsereg.
S fél év múlva már csodáiról beszélt a történelem.
A kis fiúk már babérkoszorús hősök. A kis alhadnagyok már tábornokok,
hadvezérek. A tépett trikolor már a világ tiszteletét bírja!
Kiállták a próbát a tűzben, kiállták a próbát a hózivatarban. Kiállták a
próbát a veszteség kétségbeejtő hónapjaiban.
A komáromi sánczokon tánczoltak zeneszó mellett az ellenfél bombazápora
alatt.
Szolnoknál kaszákkal rohanták meg az ágyúkat, és elfoglalták a gyilkoló
tűztelepet szembehúnyva.
Pákozdnál tízezer emberrel rakatták le a szuronyos puskát a kaszás
nemzetőrök.
Győrnél lovasságot kergetett meg szuronynyal a 11-ik zászlóalj. Budánál
lováról szállt le a huszárság várat ostromolni.
Losonczon egy táblabiró, egy alispánból lett hadvezér, hatszorta nagyobb
ellenfélnek fényes nappal elfoglalja ágyúit és táborkarát.
Piskinél naphosszat védi az Inczédi-zászlóalj húszszoros ellenerővel
szemben a vitatott hidat, és győz.
És mily gyorsak, mily csodaszerűek, mily meglepők mozdulataik!
Szélaknánál a föld alatt bújnak az ellenségen keresztül, – Branyiszkónál
a hegy meredekének fel törnek át rajta, – Szolnoknál átúsztatnak az
ellenség háta mögött a Tiszán! – Segesvárnál az égő városon verik
magukat keresztül lőporos szekereikkel; – Tiszafürednél a jég hátán
állnak meg előtte, hol a folyamon hidat vert a kemény tél; ottmondják
el: «eddig, és ne tovább!»
S végre, midőn ereje teljes összeségét egybegyüjtve, megáll a
küzdhomokon az egész százezer karú nemzetóriás s karjait kétfelé tárva,
büszkén kiált ellenfelének: ide hát, mérkőzzünk össze!
S mikor az összemérkőzés után recsegve, ropogva minden izeiben, menekül
ki az ellenfél karjai közül!
Vagy nem volt ez igaz?
És a mi legfőbb, mit ki ne felejtsen senki, midőn a nemzeti hadseregről
beszél: mi előtte és utána járt annak, mint Jehova, nappal ködnek, éjjel
tűznek oszlopában: a nép! A nép, ki eszével, találékony furfangjával, jó
akaratával, szellemével védi, sietteti, inti, buzdítja, őrzi imádott
hadseregét, néha tízezrével melléje áll és megfélemlíti tömegével az
ellent. Egy helyütt rendszeres álhirekkel kiemeli biztos helyéből az
ellenfél hadzömét, másutt megelőzi legtitkoltabb terveit. Ozoránál egy
ember gyalog oda és vissza kétszer megkerüli az ellen táborát, hogy a
két nemzeti haderőnek izenetet vigyen a köztük fekvő tábor
mozdulatairól. Zsidó szatócsok minden levelezése tele van ártatlan
üzleti hírekkel, mikből egymás közt megállapított szótár szerint az
ellenfél hadmozdulatait értik meg és tudatják a nemzeti hadvezérekkel. A
hol nagy a sietség, száz meg száz szekér áll elő a nemzeti hadsereg
gyalogságát tova szállítani, ágyúit, hadiszereit felvenni, s mikor a
másik had jön, nincs egy ló sem; mind kinn a ménesen, nem lehet
rátalálni. Mikor a nemzeti seregnek élelem kell, egy kurta nyugtatványra
előterem minden; mikor a másik jön, készpénzért sincs semmi, maga a
gazda is koplal.
Csak egy hiányzott még a nemzeti hadseregből. Erejének tudata. Ezt meg
kellett még neki tanítani, s a tandíjt bizony meg kellett érte fizetni!