… Odakünn az alvó nagy város végén bolondul kergetődzött az orkán az
elhagyatottságban. Csak a széles nagy folyam folyt át rendületlen
méltósággal az éjszakán; az ódon híd ívei sötéten bámultak le fekete
vizére. A szélvész, mely minden lámpát eloltott a környéken,
visszhangozva bömbölt át e mohós ivek alatt, a melyek alatt az ár is
ragadóbban sietett tova. Lent a vizen a habokat, fent az égen a
fellegeket mintha korbácscsal kergette volna a vihar, valami eszelős
versenyben rohantak bele az éjszakába.
Nem volt ember a tájon… Csak ott az elhagyatott híd közepén, a hol a
széles főoszlop mint egy bástya élesen rugott előre az ár ellen, állott
egy óriás kőszobor: a Krisztus szobra. Előre lépő lába ott nyugodott az
ódon talapzat legszélén a víz felett, mely zúgva hömpölygött el alatta.
A vihar kioltotta még a lába mellé akasztott kis szentelt mécsest is.
Ott állott az óriás szobor az éjszakában s lepillantó irgalmas arczát és
áldásra emelt kezét csak olykor világította meg a futó villám fénye.
Egy asszony lépett a hídra s pillanatra lihegve állott meg. A hogy az
élet elől menekült, a mely egyre futott még utána s görcsösen
kapaszkodott beléje: remegő testén csatakosra tépte selyem szoknyáját az
orkán, megbomlott szőke hajából pedig ostort font a szélvész. Két kezébe
szorította forró fejét s körmeit görcsösen mélyeszté halántékába, de
mind hiába. Fejében csak egyre égett az az egy rögeszme; úgy érezte, ott
a homloka mögött, gondolatai közepette, ott forrong az a veszedelmes
valami, a mi robbanni készül mint egy bomba, a melynek most… rögtön
tövig perzselődik a kanócza.
Nagyon, nagyon fáradt volt, de biztatta magát, hogy már nem kell
messzire mennie. Hiába, nem birta tovább… Arczába süvöltött az orkán s
fagyos ujjával kitépte az utolsó könycseppet a szeméből, a mely azontúl
száraz maradt… Nem tudott többé sírni. Még visszanézett egyszer az alvó
nagy városra, melynek ezer világa akár csak valami hamvadó óriás
tűzvész, messzeségesen izzott az éjszakában. Aztán sietett előre a hídon
s közben félénken pillantott át a szélső kőpárkányon.
*
Akkor lépett a hídra s pillanatra lihegve állott meg a sápadt,
boldogtalan ember. Odatámasztotta halántékát a hídfő kőbástyájához s
kimerűlten nézett le a fekete vízre. Nagyon, nagyon fáradt volt, de
biztatta magát, hogy nem messzire kell már mennie. Olyan jó hűvös volt
az a kő, s mennyivel hidegebb lesz a fagyos víz… Majd megszakadt a feje.
S a hogy gondolatai mint egy forró lávafolyam perzselték agyát, egyre
kinosabban hunyta be a szemét. Érezte, hogy egy gonosz kéz mindig egy
ugyanazt a képet tolja arcza elé. És nem tudott ettől a képtől
szabadulni, egyre látta, úgy mint akkor mikor a szobába betoppant s a
feleségét annak a _másiknak_ a karjaiban látta… Megfogta a híd széles
kőpárkányát s körülnézett.
Járt ő már erre régen, mikor még boldog volt… még tegnapelőtt is. Milyen
vigan, kaczagva kocsiztak ki _együtt_ a zöldbe! De azóta úgy
megváltozott minden! Nem ismert rá többet a tájra. Nem ismer rá a
boldogtalan szem többet arra, a mit a boldog szem látott… Tegnap óta
sötétedett rája az az éjszaka, a melyből érezte, hogy nem lehetett többé
virradás. Azóta nem volt otthon… Csak úgy őgyelgett, mint a részeg
ember, nem tudta merre. És a hogy a külváros utczáin ődöngött, nem
hirtelen valamelyik sarkon, hanem lassan, szinte irgalmasan szegődött
hozzá, mint valami árnyék, az a Jó Barát, a ki sose feledkezik meg
rólunk, a ki megvigasztal nagy bánatunkban. Olyan jóságos volt a
beszédje, a mint nyugalmat, gyógyulást igért neki. «Megyek már, megyek»,
mormogta s megindult a viharban előre a hídon. S a hogy előre haladt,
úgy érezte, minden lépésével egy-egy darabja szakad el tőle az életnek.
*
Ott állt a híd közepén az óriás szobor alatt. És mivel olyan fáradt volt
már, hogy majd összerogyott, pillanatra odatámaszkodott a Krisztus
kőpalástjához, hogy megpihenjen, mielőtt meghalna. Látta, egyre látta
azt a képet, de már nem is védekezett többé ellene. Aztán lassankint
szédítő örvényben kezdtek keringeni agyában a gondolatok. «Megyek már,
megyek», mormogta annak a Jó Barátnak, a ki ott állt mögötte s nógatva
tolta előre. Pillanatra meglátta még egyszer a feleségét, úgy a mint
régen ismerte. Ezzel a kedves, hazug képpel akart megválni az élettől…
Hogy felhághasson a kőpárkányra, helyet keresett a kezének. Tapogatózott
egy darabig s végre megragadta a felette tornyosodó szobor lábát. Oh de
fekete volt oda lent az ár! Fagyos lehellete nedvesen csapódott fel
hozzája. Behunyta a szemét.
És megelőzvén pár másodperczczel a történendőket, valami megnyugtató
boldogsággal érezte, mint sülyed már egyre mélyebbre a fekete vízben. Oh
be jó forró fejének az a fagyos borogatás! Hanyatt fekszik és pihen, –
oh be jó pihenni! Leszakadt a mázsás súly agyáról, olyan könnyen érzi
magát! Csoda szép tájakat pillant meg… Megmenekűlt, odaát van már… És
elcsodálkozik azon, hogy mily egyszerű és boldog valami a halál!
Abban a pillanatban egy tapogatódzó finom női kéz, mely a szobor tulsó
oldaláról szintén helyet keresett magának a párkányon, megragadta a
szobor lábát s rátámaszkodott az ő hideg kezére.
*
És a férfi összerázkódott, – felriadt annak az emberi kéznek az
érintésére. Egyszerre megszakadt zsibbadt érzékeiben a halál csábos
varázslata s lelkében kétségbeesetten torlódott fel az élet árja. És ő,
ki pillanatra már odaát volt az ösmeretlenben, valami állati ösztönnel
csak azt érezte, hogy fuldoklik s görcsösen kapott a kéz után, mely
visszarántotta őt a fekete árból. Hátra tántorodott a Krisztus
mozdulatlan szobortestéhez s két kezével ragadta meg azt a reszkető női
kezet, mely egy sikoly után szintén görcsösen kapaszkodott az övébe.
*
Aztán lassan hajoltak előre mind a ketten s a hogy görcsösen fogták
egymás kezét, a pillanatra kibuvó hold sápadt fényénél egymás szemébe
néztek. Azt nem látták, hogy idegenek, csak azt, hogy emberek mind a
ketten, hogy nagyon boldogtalanok voltak, hogy meg akartak halni s hogy
megmentették egymást a halálból… És mivel szó nem jött az ajkukra, csak
szemeik beszélték…
– Boldogtalan voltam…
– Én is…
– Mert nem szeretett…
– Mert elhagyott…
– Meg akartam halni…
– Én is…
– És te megmentettél…
– Te megmentettél…
Aztán a hogy egyre eszeveszettebben szorították egymás kezét,
iszonyattal pillantottak le a fekete folyamba. És megrémültek a haláltól
és élni akartak, – élni, élni minden áron…
A férfi jobb karjával átkarolta a Megváltó kőformáját s a talapzat
mögött ragadta meg az asszony oda nyujtott balkezét. Mert ez inséges
perczben nem mertek volna még egy pillanatig sem elszakadni egymástól…
Mikor aztán így biztosságban voltak az irgalmas szobor mögött, valami
kitörő szenvedélyességgel ragadták meg ismét egymás két kezét, s mint
két a halálból megmenekült ember, reszketve simultak össze. A nő odabujt
a férfi köpenye alá, s szemük rettegve beszélt tovább –
– Meneküljünk…
– Meneküljünk…
Kezet kézben tartva, szakadozott léptekkel lopództak végig a halál
hídján, a melyen magára maradt a sötétben a Krisztus irgalmas szobra.
Menekültek ki az anyaföldre. Lihegve álltak meg a hídfőnél s kezeik
egyszerre ijedten szakadtak el. Megdöbbenve néztek egymásra, mintha
idegenek volnának.
És a férfi akkor vette csak észre, hogy az, a ki előtte áll, a ki őt
megmentette: nő, egy kisírt arczu, törékeny, fiatal asszony, a kinek
támasz kell a viharban. A nő pedig, a ki pillanatra megdöbbenve rántotta
ki ujjait az erős kézből, csodálkozva látta, hogy a ki őt megmentette:
férfi, egy sápadt ember, a kinek lelke beteg, a kit ápolni kell.
És akkor némán nyujtottak kezet egymásnak ismét és mivel új életükben
nem volt többé senkijük sem e világon, lehajtott fővel, szótalan
indultak neki az élet viharos, sötét éjszakájának.
… Mikor aztán véres csikkal megnyilt a fellegek alatt a keleti ég, a
hajnal fénye félénken esett a vihar után a Krisztus irgalmas arczára s
áldásra emelt kezére, ő reá, a ki, bár az orkán elolthatta mellőle a
hitnek a szentelt mécsesét, azért a sötétben, a kétségbeesetteknek e
sötét éjszakájában is őrködött mindenek felett…