… Balzsamos firenzei éjszaka volt, – a járó-kelők, sőt a turisták is már
rég eltakarodtak a Signoria-térről s mi még mindig ott ültünk a Loggia
de’Lanzi lépcsőjén: a nőgyülölő, hallgatag esztétikus meg én. Mintha a
florenzi Piros Liliom e holdas éjszakán még egyszer kinyilt volna
álmában s hódítóan árasztott volna el bennünket a Renaissance-dicsőség,
a multak illatával… A Luna sápadt fénye, mely eddig középkori
sötétségben tartotta a Palazzo Vecchio daczos testét, most megkerülte a
bástyafalat és valami álmatag életre költötte fel a Loggia szoborlakóit.
Fénye diadalmasan árasztotta el, valósággal ezüstbe öntötte ujra a hires
«Perseust». A Gorgo-fővel kezében daliásan állott ott felettünk… Épp
Benvenuto Celliniről beszélgettünk. Lelkes szavaimra franczia barátom
keserüen mosolyodott el és megsodorta őszbecsavarodó szakállát.
– Boldog ifjuság! – mormogta némi gúnynyal – lássa én is azt hittem
egykor, hogy az esztétikusok élete a legszebb e földön. Én az
asszonytól, a szerelemtől menekültem az Örökszép formái közé… És ime
huszonöt évi munka után megint csak egy asszony állja el az utamat…
– Hogyan, – kicsoda?
– Egy elmult század szép asszonya, poéta barátom! – felelt az esztétikus
szomoruan nézve fel a holdba. I. Ferencz franczia király egyik kedvese…
– Kicsoda?!… önkénytelen is elnevettem magamat.
– Ön nevet, pedig a dolog nagyon is komoly. Nézzen rám, – husz év óta
foglalkozom kizárólag Benvenuto Cellinivel; nincsen ma esztétikus, a ki
jobban ismerné őt, mint én. Lássa, most éjfél után is itt ülök a
«Perseus» alatt… pedig bizony már hiába! Miért? Megmondom önnek… Szó
sincs róla, szereztem én magamnak sok érdemet, – de legfőbb
törekvésemben, melylyel halhatatlanná lehettem volna a műtörténelemben,
mégis megakadályozott az az asszony. Uram, – a Cellini mindenekfelett
álló remekéről, a _Pandora szelenczéjéről_ van szó! Ugy-e, ön nem is
hallott róla? Legyen meggyőződve, hogy esztétikus vetélytársaim is
kevéssé ismerik. Pedig Ippolito d’Este bibornok említi e titkos szerelmi
zálogot leveleiben. E levelek alapján kezdtem el kutatásaimat. Én voltam
az, ki az oxfordi könyvtár ama rejtélyes rajzában ráismertem «Pandora
szelenczéjére». A Cellini sajátkezü rajza az… Már most így okoskodtam:
vandálok elpusztíthatták, összeolvaszthattak egy ilyen milliót érő
aranykincset, de a XVI. század óta, a mi czivilizált világunkban
nyomtalanul el nem tünhetett az. Eldugva vagy elásva, de sértetlenül
kell annak léteznie valahol. Hol? Évek hosszu során át kutattam, ásattam
franczia kastélyokban, olasz várakban. A felfedezett új dokumentumok
alapján biztos voltam már, hogy nyomára _kell_ jutnom… És ime mi lett az
eredmény? Egy napon végre –
– Rátalált?
– Dehogy is… találtam a szelencze helyett egy levelet. Egy női levelet
1545-ből…
Itt engedjék meg, hogy átvegyem a szót esztétikus barátomtól. Egy
csudaszép asszonyról van szó. Hadd tegyem én elbeszéléséhez hozzá azt, a
mit ő elkeseredett nőgyülöletében abból a levélből kiolvasni nem tudott.
*
Rövid ez a történet, mint a hogy rövidek voltak a szerelmei annak a szép
királynak, ki aranyos zekéjében olyan gavallérosan áll a régi franczia
mesterek képein. Kedvesen ledér, de mindenképp veszedelmes hódító volt
I. Ferencz, – gunyoros ajkai körül olyan kalandos, ravasz mosoly
játszik, mintha annak örülne már előre, hogy fogja az egyik asszonyt
megcsalni a másikkal. Vajjon sajnálnunk kell-e kedveseit? Ha szenvedtek
is szeszélyeitől, legalább pompában éltek, mert a mennyire kedvelte a
király a kincses fényt a maga személyére nézve, annyira szerette
drágakövekbe foglalni szerelmeit is: azokat a szép asszonyokat, a kikben
ismét csak a maga gavalléros önzését ékesítette fel. Persze a vonzalmak
hamar multak… s a bőkezü I. Ferencz mikor ráunt a régi kedvesére, bizony
csak arra gondolt, hogy ennek a pompája jobban illetné az új szeretőt.
Furcsa vonás volt ez a jellemében, – de ennek köszönhetjük ezt a
sajnálatos történetet.
Bátran hihetjük, hogy a király még mindig vonzódott D’Estampes
herczegnőhöz, mikor hősnőnkkel megismerkedett. Ki volt ez a rejtélyes
hölgy? Ippolito d’Este titokzatosan említi neve kezdőbetűit, az oxfordi
kéziraton pedig teljesen áll a név: «_Danae_» – viszont a mellette levő
czímerből azt kell következtetnünk, hogy a _Montmorency_-családhoz
tartozott. Műtörténész barátom nem tudta kikutatni, hol találkoztak
először, – a szép Danae aranykeztyüben, sólyommal karján, már mint a
király kedvese jelenik meg a felséges vadászatokon. Csudás szőke hajával
feltünő szépség lehetett, mert I. Ferencznek csakhamar el kellett
rejtenie őt az udvar szeme elől. Elrejtette egy bretagnei kastélyba s
változó szerencséjü hadakozásai közepette odaszökött vissza hozzá
mindig, hol vigasztalódni, hol jutalmat nyerni, de mindenkor egy édes
csókra. Költői szerelem volt az, a daliás lovagkor szép virága, melynek
illatában élt még a troubadour-világ ifju ihlete… A gavallér király
nagyon szerethette a büszke Montmorency-leányt, – sőt bátran
állíthatjuk: a legjobban minden kedvese közt, mert hiszen tényleg az
egész Renaissance legszebb ajándékával lepte meg őt. Halhatatlannak
hitte szerelmét, s ha nem is volt az szenvedélye, a neki állított emlék
igazán halhatatlan.
Az olasz aranykor legnagyobb mestereivel együtt akkor jött el a párisi
udvarba Benvenuto Cellini is. A király nagyon megszerette és sokat volt
vele műtermében, mialatt a híres «fontainebleaui nimfán» dolgozott. De
még se ezért adta neki ajándékba a «Peti Nesle» kastélyt, hanem egy még
remekebb műért: a «Pandora szelenczéjeért». Hogy jutott voltaképp I.
Ferencz arra a gondolatra, hogy épp ezt adja szerelmi zálogul
kedvesének? Szegény epedő Danae! Könyek közt kellett megtanulnia neki
is, hogy ha dicsőséges is, voltaképp azért hálátlan dolog királyt
szeretni…
A ködös Bretagne várának magányában féltékeny volt ő nagyon és sose
tudott hinni távollevő kedvese esküinek. Oka is volt rá, mert hiszen
minduntalan hirül hozták neki a király hütlenségeit. I. Ferencz, ha
seregétől megszökött s mint egy csapodár Lancelot hozzá vágtatott,
mindig zokogva találta. Megsajnálta s midőn szenvedélyesen magához
ölelte őt, mindannyiszor hévvel ismételte neki fogadalmait: «esküszöm,
hogy mostantól fogva hű leszek!…
De a szép Montmorency-leány ilyenkor csak búsan vergődött karjai között
és reménytelenül csóválta a fejét.
– Hogyan? nem hiszesz többé nekem? – kérdezte egy alkalommal a király.
– Nem hihetek többé, – felelt ekkor Danae, – de még mindig remélek. Az
én szerelmem már ugyis csak – koldus remény…
– _Ma Mye_; – kiáltotta a király lelkesen – nos, ezt a reményt én neked
aranyba foglalom!
S megrendelte Cellininél a «Pandora szelenczéjét». Azt a szelenczét,
melyben a szép görög monda szerint az istenek csak a reményt tartották
vissza a csalódott emberiség számára…
Ippolito d’Este leirja egyik levelében a bájos jelenetet. Épp az épülő
fontainebleaui kastély környékén vadászott a király s egy napon tündéri
ünnepélyt rendezett az arkádiai berekben kedvese tiszteletére.
Gondolájuk, melynek aranykárpitja utánuk huzódott a vizben, ott ringott
a tavon s orrában antik királyleányként feküdt a szép Montmorency
herczegnő. A Danae-mondához hiven aranypénzek közt, biborkereveten
pihent s úgy fogadta koronás kedvesének a hódolatát. Igazi
Renaissance-pompával aranyvértben térdelt előtte I. Ferencz s két kézre
fogva úgy adta át neki a «Pandora szelenczéjének» sulyos aranykincsét.
Az oxfordi rajz szerint a cinquecento fiatalos, pogány ihletének
tökéletes remekműve volt ez a szekrényke; a Cellini tomboló képzelmének
legszebb virágai ékesítették azt. Négy sarkán négy pajkos Ámor tartotta
a fedelet, a közöttük levő oldalokon pedig finom arany domborművekben
voltak feltüntetve a Zeusz szerelmei. Az első reliefen mint felleg
ölelte a gyöngéd Io-t, a másodikon mint aranyeső kápráztatta el Danae-t,
a harmadikon bika alakjában vitte Európát, végül a negyediken szerelmes
villámként sujtott le az önfeledt Aeginára. A szelencze fedelén pazarul
mintázott, tömör aranydiszek közt feküdt a Pandora elefántcsont alakja.
E szobrocska volt a művészi koronája az egésznek. Leomló haja aranyból
volt s arczában, mely élethiven a király kedvesének vonásait tüntette
fel, szafirból valának a kék szemek s rubinból a piros ajkak.
– Mignonne, – mondotta a gavallér fejedelem, – ime, itt a Pandora
szelenczéje, mely a te reményedet aranyba foglalja s vele együtt az én
szerelmemet őrzi. Hogy pedig soha senki e szelenczét ki ne nyithassa,
ime nézd, – a tóba vetem kulcsát…
Szólt és csakugyan a fontainebleaui tóba vetette a Cellini kezétől
csiszolt diszes aranykulcsot. Tán igazán hitte a király akkor azt, a mit
mondott… de én Istenem, hisz épp azok a legveszedelmesebb gonosztevők, a
kik hisznek a bűnükben! Boldog volt Montmorency Danae, – vajjon
mosolygott e, vagy tán inkább sirt gyönyörében? Ippolito d’Este nem
mondja, csak azt, hogy ez aranykincs káprázata volt az utolsó fénye az
I. Ferencz szerelmes napjának. Le kellett annak nyugodnia s mikor ismét
felkelt, – más asszonyé lett az a holnap. A ravasz mosolyu, gavallér
király szerette mondogatni:
Souvent femme varie
Bien fol, qui s’y fie…
de tán inkább ő rá illett e csapodár versike. Áprilisi szellő járt az ő
változékony szivében s egy napon úgy elfeledte a szép Danaet, mintha
sohse látta volna. Csak egyetlen egyszer jutott még eszébe, – türelem,
mindjárt megmondom, mikor.
Műtörténész barátom említi a madridi Prado-muzeum egy «ismeretlen
hölgyet» ábrázoló névtelen képét, mely eldugottan függ a tárlat egy
sarkában s minden valószinüség szerint Montmorency Danaet ábrázolja. A
hölgy finom ujjai között levő aranyszelenczéről következteti ezt, mely
teljesen a mása az oxfordi rajzon feltüntetett szekrénykének. Az
ábrándos szőke asszony gyöngyökkel ékített brokátruhában ül egy vár
gótikus ablakában s mint valami fogoly, búsan néz ki a tengerre. Előtte
a csavartlábu asztalon áll a szelencze s gyürüs keze mint utolsó
reményéhez tapad ehez a szerelmes emlékhez. Keskeny arcza szenvedő
kifejezéssel van telve és merengő kék szemében a szárnyaszegett vágy
vergődik…
Szegény elhagyatott Danae. Várva, még mindig remélve csapodár királya
jöttét, – így ülhetett ő ablakánál, mikor egy napon csakugyan levelet
kapott felséges kedvesétől. Bussy d’Amboise kapitány hozta, de nem
szerelmes levél volt az; nem a szeretőtől, hanem a királytól jött. És
nagyot dobbanhatott a büszke Montmorency-leány szive, mikor vallomás
helyett parancsot olvasott:
«_Ma Mye!_ Nem szeretőd, hanem balsorstól üldözött királyod szól most
hozzád. Az ország szegény, a kincstár üres. Szerelmünk emlékére kérlek:
azt a Pandora-szelenczét, a mit kedvesed adott neked, add vissza
királyodnak, a haza oltárára. Ezt kérem tőled, én
_Ton Roy_.»
A szép Danae a szivéhez kapott. Csak annyi ereje volt, hogy intsen Bussy
kapitánynak, ki elértette a dolgot és szégyenkezve vonult vissza.
– Hazugság, hazugság! – gondolta a felháborodott asszony és a szégyen
pirja szökött arczába. Nem a haza oltárára kellett neki az
aranyszelencze, – kémei által tudta, sejtette ő kinek: az új szeretőnek,
annak a spanyol herczegnőnek kellett… De mit tegyen? Ez a levél királyi
parancs. Pillanatra kétségbeesett gyöngédséggel, egy utolsó szerelmi
fellobbanással borult a szelenczére, mintha daczosan akarta volna védeni
az édes emléket, de aztán sápadtan ocsudott fel. Most már tudta, hogy
vissza kell adnia, – de azt is tudta, hogy nem lesz az az új szeretőé
soha. Még elnézte egy muló perczig, aztán utolsó könnycseppjével együtt
egy utolsó csókot nyomott drága kincsére. Hivatta a várnagyot és véle
együtt a vár pinczéjében dolgozó olasz alchymistát.
– Fogd e szelenczét, – mondotta neki, és vidd le a műhelyedbe. Én
követlek.
Az olasz mester szeme káprázott a műremek láttára. Szája tátva maradt;
nem mert hozzányulni.
– Nem hallod? Parancsolom…
Csak lassan tudtak lehatolni a bástya meredek csigalépcsőjén. Végre lent
voltak és nyilt a sulyos vasajtó. Ott a homályban hatalmas lánggal égett
a boszorkánykonyha tüze.
– Hevítsd azt a tüzet, hevítsd!…
Pár percz mulva már pokoli lánggal emelkedett fel a tűzoszlop.
– Most állítsd bele a közepébe az aranyszelenczét…
– Madonna! – esdekelt az olasz mester és térdreborult úrnője előtt. –
Istenkáromlás ezt tenni…
– Parancsolom…
Ott állt a Benvenuto Cellini remeke, a Pandora szelenczéje a lángoszlop
közepette. Még egyszer utoljára felragyogott a Renaissance legszebb
kincse teljes szépségében. Sokáig hiába nyaldosták formáját az alattomos
lángok, – végre aztán sajátságos kinba torzultak rajta az Amorettek s
gyötrelmes vonaglássá váltak a domborműveken a Zeusz szerelmei.
Egyszerre felpattant a tűz hevében a rejtélyes fedél… Montmorency Danae
összerázkódott, de aztán szinte megkönnyebbülve sóhajtott fel. Ott a
viharzó lángokban akkor szállt ki a Pandora szelenczéjéből az istenek
utolsó ajándoka, a remény: az ő szerelmének a reménye… Vége volt
mindennek! Ott a hogy abba a pokoli tűzbe belepillantott, érezte,
lassan, mint fagy meg a szive. Olvadni kezdtek már az Amorettek,
tehetetlen rogytak össze. Pár pillanat mulva már csak egy alaktalan
aranytömeg feküdt a kialvó boszorkánykonyha zsarátnokában.
A szegény epedő Danae a régi büszke Montmorency-leánynyá vált.
– Hozd fel ezt a darab aranyat, – parancsolta.
Odafent aztán hivatta Bussy d’Amboise kapitányt.
– Itt az, a mit a királyod kér, – és melléje ez a levél…
Finom pargamentet vett elő és piros tintával irta reá ezt a levelet:
*
Műtörténész barátom egy darab papirost vett elő tárczájából és ideadta
nekem.
– Itt a levél másolata…
A hold már tova vonult Firenze felett és ismét árnyékba borította a
Loggiát. Egy gyufát gyujtottam meg.
– «Sire – olvastam, – parancsához képest visszaküldöm felségednek a
Pandora szelenczéjét, hogy új szeretőjének adhassa. Azt, a mi belőle az
enyém, a mit kedvesemtől kaptam: a szerelmünk által élő _formát_
megtartom magamnak, – a többit, azt, a mi felségedet illeti, visszaadom
a királynak a puszta aranyat…»
Gyufám kialudt, mellettem a sötétben búsan sóhajtott fel az esztétikus:
– Hol marad itt Benvenuto Cellini, – ugyan hol?
Elgondolkodtam.
– Vigasztalódjék, mondottam végre, – csak a szerelemnek van joga
elpusztítani azt, a mit a szerelem teremtett…