Másnap reggel az egész művészsereg ott tolongott a tárlaton a főhelyen
levő «Eszmény» körül. Gyászfátyol vonta be a hatalmas aranykeretet.
– Igazán öngyilkos lett? – Miért? – Hallatlan… Lehetetlen! – suttogták
mindannyian. De a sajnálkozás moraja csakhamar elnémúlt a kép
megdöbbentően nagyszerű hatása előtt. A renaissance-mesterek őserejével
hatott az a csudálatos nőalak, és mindenki érezte, hogy az ő zöld szemei
őrzik a fiatal művész tragikus halálának a titkát.
– Hát ez tökéletes remekmű, – mormogta végre egy önzetlen öreg mester
egyszerűen. És szavait lelkesen követte a többi kolléga elismerése is.
– De urak, – mondotta egyszerre a titkár, – valamire kell kérnem a
bizottságot. Szegény barátunk meghalt a nélkül, hogy nevet adott volna a
képnek. Már a katalógus szempontjából is nevet kell adnunk neki…
– Azt hiszem, – kiáltotta az öreg festő, – csak egy találó név van erre
a képre. Nos urak?
– «A bün», «a bűn»! – dörögték egy lélegzetre mindannyian.
És «_A Bűn_» elemi erővel hatott nemcsak a művészekre, hanem a
közönségre is, az egész világra… Gyönyörködtek a rejtélyes képben,
szinte féltek tőle az emberek s kiváncsian találgatták az alatta
lappangó tragédia titkát.
– «A nagy művészek képzelme meglepetésekkel van telve», – írta egy
szakavatott kritikus. A gyászos véget ért ifjú mester az «idealizmus
festője» volt egész életében, és ki hitte volna róla, hogy ő, kitől
«_Eszményt_» várt a világ, halála után mégis a «_A Bűn_» mindeneknél
szebb jelképét hagyja ránk?!!…»