Utolsó délután kezeibe temetett fővel ott ült a képe előtt magában, és
csak nézte. De nem látta többé, – valahogy mindegy volt már neki, mi
lesz ezzel a festménynyel. Halálosan fáradtnak érezte magát, – s a jövő
sötét távlata most nyilt meg csak előtte minden rettenetes voltában.
Most befejezte a képet, – most férfinak kell lennie! Meg kell tudnia a
valót…
– Nincs erőm hozzá, – suttogta, – gyáva vagyok ahoz, hogy elveszítsem a
feleségemet. És még gyávább ahoz, hogy elveszitsem a művészetemet…
Megigértem magamnak, – azt hittem, ha majd befejezem az «Eszményt», meg
tudom tenni. És most látom csak, – most rettegek csak igazán attól a
valótól… Ő nélküle vége a művészetemnek és én nem tudnám túl élni azt a
perczet, hogy a művészet élőhalottjává legyek…
Körülnézett a műteremben. Olyan sötét volt a világ körülötte.
– És így, a hogy most vagyok, ebben a kétségben tovább nem tudok élni!
Felkelt és két tenyerébe fogta a halántékát. Eszébe jutottak az utolsó
hetek emésztő kínjai s szilajon rázta meg a fejét. Eddig ki birta e
kínokat, mert képe befejezése erőt adott neki hozzá, de most?
– Nem birom tovább – mormogta – nem birom! Mit tegyek?
Fáradtan indult el a műteremben s mint a ki valamit elvesztett, – csak
keresgélt, eszelősen keresgélt a holmija közt. Végre kezébe akadt a
revolver. Hosszasan nézegette… Egyszerre riadtan fordúlt meg s
pillantott az ajtó felé. Onnan kívülről hangokat hallott. Ráismert a
hangokra: a művész-bizottság tagjai jöttek el hozzá az utolsó
pillanatban a képeért. Hogyne, hisz az ő titokban tartott, rejtélyes
képére volt kiváncsi mindenki, – annak szánták a főhelyet a tárlaton!…
– A dicsőség!… – kaczagott a festő keserűen s épp abban a pillanatban,
midőn nyílt az ajtó, maga felé fordította a pisztolyt.