Telt az idő, hetek múltak s veszedelmesen közeledett már a képek
benyujtásának határnapja. A fiatal mester reggeltől estig ott volt a
műtermében és dolgozott szótalan, komoran. Azok a régi barátok és
bámulók, kiket olyan érthetetlen dühvel utasított ki az előszobából, azt
találták, hogy nagyon megváltozott az utóbbi időben. Arcza dúlt és fakó
lett, – mintha legalább is tíz esztendővel öregedett volna meg a múlt
hónap óta. Egy orvos-ismerőse határozottan félteni kezdte az idegeit…
De mit törődött ő mind ezzel? Görnyedten csak ült a festőállvány előtt
és valami ördöngös alattomosság volt a szemében, a hogy a vászon mögül
modelljére felpillantott. Olykor hirtelen metszően felkaczagott s aztán,
mint a ki valami fontos felfedezést tett, újra belejavított a képbe.
– Sándor, mi lelt? Ne nézz rám úgy… Félek tőled, – ettől a nevetésedtől…
Ott állt a szép feleség s szoborteste igazán antik tökélylyel emelkedett
ki az állvány fantasztikus díszletei közül.
Mintaszerűen lenge teremtés volt, – olyan finom és könnyed, hogy a mikor
lépett, szállani látszott… Azok közé a csodálkozó szemű szőkék közé
tartozott, a kik leányok maradnak örökké, a kiknek ártatlan tekintete a
legbűvösebb veszedelem, mert hiszen nem tehetnek róla: naivak maradnak
még a bűnben is…
– Sándor, mi lelt? – kérdezte az asszony szorongva és megmozdúlt.
– Meg ne mozdúlj, – maradj úgy! – kiáltotta a férje türelmetlenül. –
Megőrülök, ha arra gondolok, hogy milyen hibásan festettem eddig a
képet! Hisz ez nem az Eszmény, ez nem te vagy!…
– Újra átfested megint?
– Igen, – mormogta Iván rendületlenül. – Hisz most látom csak, hogy a
szemed nem is annyira ég-kék, mint inkább olyan különösen zöld, s hajad
nem is annyira szőke, mint inkább vörös-barna… És a szemöldököd íve is
egészen más! Mosolyogj csak! – hisz ajkaid körül is egészen új vonalakat
látok… Én nyomorult kontár, hogy én ezt mindeddig nem láttam! Hamar, –
ennek a képnek remekműnek kell lenne…
És dolgozott, javított a megőrülésig. Ő, a ki folytonosan látta, már nem
vette többet észre, hogy az «Eszmény» milyen sajátságosan alakult át a
keze alatt az utóbbi időben. Nem vette észre, hogy a haj szinébe milyen
buja sötét pompát tesz bele, hogy a szemöldökök széleit mind magasabbra
kunkorítja fel s hogy a száj szögleteibe napról-napra több démoni vonást
tesz bele. Legjobb barátja, ki minden tilalom daczára mégis bejutott
hozzá a műterembe, megdöbbenve nézte az átalakulást, de nem mert szólni…
És az emésztő munka közepette nőttön-nőtt a mester veszedelmes
izgatottsága. Felesége rettegett; menekült volna már tőle. Néha
délutánonként lopva a fali-órára pillantott s aztán fáradtan suttogta:
– Nem birom tovább, Sándor… engedj el!
– Hová akarsz menni, – hová?!
Az asszony ilyenkor megdöbbent a férje vérbenforgó szemétől. Csak
zavartan tudott dadogni, – párszor még el is pirult…
– A szabónéhoz kell mennem…
– Ne mondd tovább – kiáltotta Iván befogva a fülét, – nem akarom tudni,
nem akarok tudni semmit. – –
*
Néha azonban úgy érezte: nem birja tovább! Heteken át nézni, festeni azt
a bűbájos testet, a melyet _talán_ egy más valaki is ölelget, – több
volt ez, mint a mennyit emberi idegzet elbir. Kereste azokon a szüzies
vonalakon annak a _másiknak_ a szennyes csókjait és ilyenkor tomboló,
vad indulat fogta el. Felszökött az állványra, megragadta a feleségét és
kegyetlen boszúálló szerelemmel szorította magához. Törte a testét,
fullasztotta csókjaival és mikor a lenge teremtés lihegve csuklott össze
karjai közt, akkor csodálatosan elzsibbadt a kétség benne, pillanatra
ismét megnyugodott, bizott benne… Ő, a ki eddig illetni is alig merte a
feleségét, most gyakran a legmohóbb érzéki szenvedély mámorába menekült
kétségbeesése elől. Mikor e csókokból felocsudott s ecsetjéhez nyult,
úgy érezte: a régi, tiszta lelkesedés hevíti. Pedig meg volt már
mérgezve az ihlet benne. Ő, a ki olyan tomboló érzékiséggel szennyezte
be felesége, Eszménye testét, ezt a szennyet most már belekeverte a
színeibe is…
– Most látom csak, – kiáltotta az utolsóelőtti napon, – most fedezem fel
csak, hogy a tested milyen észvesztően szép! Óh én vak kontár… Hamar,
még nem késő, – ennek az «_Eszménynek_» remekműnek kell lennie.
És azon a két utolsó napon átfestette még egyszer és utolszor a képet.
Komor őrülete még egyszer szárnyaló ihletté vált, midőn kétségbeesését
festette bele «Eszményébe». Kéjtől reszkető kézzel bűbájos szirént
csinált a feleségéből és zöld szemeibe, csábító ajkaiba a démoni
érzékiség mérgét tette bele. És ahogy letette az ecsetet, egy pillanatra
boldog volt, hogy megteremtette a világraszóló remekművet, a Szépnek, a
Jónak, az Igaznak a legszebb allegoriáját: az Eszményt…