A műteremben mind sötétebb lett s a fiatal mester összetörve még mindig
ott ült a kanapén… Gondolni már jó ideje nem gondolt semmit, csak a vére
lüktetését hallgatta. Az a lüktető vér olykor felsodorta agyába a múlt
boldogság foszlányait s a jövő rémeit, de nem értett ő már ebből a
szédítő keveredésből semmit se. Homályosan csak annyit érzett, hogy
valami inog a lelkében: inog művészetének és szerelmének az a nagy
épülete, melyet olyan eszményi szépre emelt magának. Támogatta volna
minden oldalról düledező reményeit, de kezdte elhagyni az ereje.
Mindjárt romba dől… s maga alá temeti… Vadul pillantott fel s nézett
körül. Magában volt. Hol a jó barát? Még fülében csengtek zavaros,
bocsánatkérő szavai… Mikor ment el ez az ember? Felugrott s az ajtóhoz
rohant. Lihegve bámult ki az üres, sötét folyosóra.
– A szeretőjénél van a feleségem… a szeretőjénél! – ismételte a rémes
szavakat. Felordított, – tombolt benne a féltékeny indulat. De hát hol
érje utól azt a pajtást, a ki útba igazítsa, hogy rajtakaphatná a bűnös
asszonyt? Keze ökölbe szorúlt, – futott volna neki a falnak… Aztán
érezte, hogy elhomályosul a szeme világa és tehetetlenül támaszkodott
oda az ajtófélfához.
Mikor magához tért, üresen bámult bele a levegőbe és csak reszketett
egész testében. Hiába, – művész és modern művész volt tetőtől talpig:
akarni szeretett volna és csak töprengeni, gyötrődni tudott… Gyáván
áltatta magában a fel-feltápászkodó férfiharagot.
– Nem, – nem igaz, hazugság!
Hitegette magát, alkudozott a féltékenységével:
– Majd beszélek a feleségemmel… ő megnyugtat engemet. – De hátha igaz?…
És mint az az ember, ki valami, – bármilyen, de biztos – támpontot keres
a kietlen világban, kétségbeesetten nézett körül a műteremben. Az
elbúcsúzott napnak valami eltévedt visszfénye épp az ablakhoz támaszkodó
festő-állványra esett. Azon volt a képe, készülő remeke, melybe
művészete, szerelme: egész élete minden idealizmusát beletette. A rajta
álló nőalak szemei tűzzel égtek az aranyosan tánczoló visszfényben –
néztek rá a szemek, biztatták.
Csudálatos kiáltás hagyta el ajkait: a megkönnyebbülésnek, a vigasznak
szinte örömbe csukló «jaj»-szava. Odafutott az ablakhoz, a festő-állvány
elé, lerogyott az alacsony székre s kezeibe temette fejét. Nézett fel az
«_Eszményre_» hosszan, fájdalmas gyönyörűséggel és lassan
könybelábbadtak a szemei.
– Nem igaz, hazugság! ismételte előbbi szavait. – De hátha igaz? Akkor
mind ennek örökre vége van…
Olyan szép, olyan költőien fenséges volt az a nőalak a képen! Egy
Lionardo-szerűen bizonytalan és rejtélyes háttér előtt tünő géniuszként
suhant el az «Eszmény», és valóban soha művész a női gyöngeségbe ekkora
földöntúli erőt beletenni még nem tudott. Lengén szállt el az Ideál a
föld felett és szűzies teste köré csavarodó fátyola ébresztően érintette
az alant nyüzsgő, fáradt emberiséget… Megdöbbentően nagy, kék szemeiben
az örök czélok tiszta lángja égett: komoly volt ez a szent tűz, mint a
csillagok fénye és tán nem is követtük volna, ha a száj szerelmes
mosolya földi igéretekkel nem biztatott volna a földöntúli felé… Az
igazi remekművek titokzatos: tökéletes egyszerűsége jellemezte ezt a
festményt, – meglepett, de nem adta magyarázatát e meglepetésnek.
Egészen egyéni arcz volt az «Eszmény» és mégis örök emberi, sőt annál is
több: isteni… – Nézte a fiatal mester a szüzies test bűbájos vonalait,
de mint igazi művész nem a feleségét látta már benne, hanem a maga
rajongó gondolatát. És most kétségbeesésében csak annál fájdalmasabban
részegedett meg újra eszméjétől.
– Oh, be kár érte!… suttogta keserűen, – remekművet akartam teremteni…
És most csakugyan vége volna életem legszebb álmának? Ha igaz, – akkor
nincs feleségem, nincs modellem, nincs Eszményem többé! Nem fejezhetem
be a képet…
Feje még mélyebbre sülyedt a vállai közé.
– Be kell fejeznem ezt a képet, mert megőrülök…
Teste csakugy vonaglott kínos kétségében. Bújt, szökött volna saját maga
elől, – iszonyodva takarta el arczát. Az a benne lakozó két ember, a
férfi meg a művész viaskodott lelkében s ő lihegve hallgatta
feleselgetésüket.
– Te nyomorult! – kiáltotta a férfi, – feleségedre gyanakszol s tétlen
ülsz e kép előtt? Eredj, fuss, rohanj, tudd meg a valót!
– Nem merem! – védekezett a Művész, – nem akarom megtudni!…
– Miért?
– Mert esetleg igaz a vád, és… és akkor elvesztem a feleségemet,
Eszményemet, modellemet.
– Hát inkább élsz ebben a becstelen bizonytalanságban?
– Inkább… Be kell fejeznem a képemet…
– Gyáva!
– Csak művész vagyok… és rettegek a művészetemért. Kegyelem! – adj
haladékot…
– Meddig?…
*
A fiatal mester vadul nézett szét az immár teljesen sötét műteremben.
– Gyáva, nyomorult vagyok, – mormogta, – de nem, nem akarok megtudni
semmit, – semmi bizonyosat… Majd ha megfestettem az «Eszményt», akkor
férfi lehetek ismét. Akkor szembeszállok a valóval…