A tavaszi délután árnyai már kezdettek leszállani a műteremben, – az
esthajnali fény álmatagon szűrődött át a czigarettafüstön és
meg-megcsillant olykor a falak gazdag keleti díszein. Régóta
beszélgetett már együtt a két jóbarát – beszélgettek halkan, bizalmasan.
Végre felkelt a fiatal mester és szórakozottan tette le a palettát.
Megsodorta selymes szőke szakállát és töprengve így szólt:
– Nevezd, a hogy akarod: művészházasságnak vagy esztétikai szerelemnek…
Én már így szeretem a feleségemet!
A jó barát kedvetlenül tépdeste bohém-kalapja szegélyét. A hogy háttal
álló pajtására pillantott, arcza mind szomorúbb, utóbb szinte boszússá
vált.
– Igen, hát ez az igazi művészszerelem, – mormogta. – Nagyon költői
dolog! Feleséged a modelled s kétségkívül a legszebb, legeszményibb
modell a világon, de… nem feleség.
– Ne mond! Hát ugyan mi? – A fiatal mester kicsinylő mosolylyal nézett
végig pajtásán.
– Bábu, barátom, – esztétikai játékszer a kezeid közt! És te tetted
azzá! Igazi művész vagy, – nem tudsz szeretni…
– Félre beszélsz öregem. Hisz oltárt emelek neki minden képemen, –
imádom…
– Épp ez a baj! Nem imádat kell az asszonyoknak, hanem szeretet. Nem
hideg esztétika, hanem forró csók. Szóval természetes szerelem. A tied
pedig nem az.
– Hát ugyan mi?
– Valami természetellenes… művészi őrület, barátom! Hát természetes
dolog az, hogy te alig mered megcsókolni a feleségedet?… hogy gyermeket
se mersz kivánni neki, nehogy az anyaság valamiképp tönkretegye a
testét?… Igaz-e?
– Igaz.
– És te azt hiszed, az asszonyoknak tetszik az, ha ennyire kimélik őket?
Hisz ők is csak emberek…
– Én, barátom, nem másoknak, nem gyermekeimnek akarom a feleségemet,
hanem magamnak. Egészen magamnak!
– Mindenekfelett pedig a művészetednek.
– Hát igen, a művészetemnek! Ez a legszebb a világon. – Szemei ragyogó
tűzzel gyúltak ki.
– De nem szerelem. Mindig összetéveszted a kettőt.
– Bánom is én! Az én feleségem ne banális anya legyen, hanem múzsa! És
az is! Ő az én modellem, jó géniuszom, minden idealizmusom. Mondok neked
valamit: ha elveszteném, érzem, vége volna egész művészetemnek. Ő tesz
nagygyá engem!…
– Kétségkívül. Mindannyian elismerünk, mint a fiatal gárda óriását. Te
vagy az «idealizmus festője…» De nem erről van szó.
– Arról van szó, – kiáltotta az ifjú maestro, a nagy rajongók
fékezhetetlen önzésével, – hogy most ezen a készülő képemen halhatatlan
emléket állítok múzsámnak, feleségemnek. Nézz oda, – de hisz te láttad a
képét… Mit szólsz hozzá? Világraszóló dolgot akarok teremteni! Tudod-e,
mi az a nőalak? Az _Eszmény_, – a Szépnek, a Jónak, az Igaznak olyan
allegóriája, a milyet még soha senki se álmodott meg. Benne lesz abban a
görög istennők szoborfensége, a Rafael Madonnáinak a bája, a Shakspeare
gyöngédsége, a Beethoven mélysége… minden, a mi diadalmas eszmény a
földön. Az eszmények eszménye… az ő teste vonalaiban. Benne láttam meg
ezt a tökélyt. Mond, mit csinálnék nélküle?… Ember, értesz-e már engem?
A jó barát felkelt és sötéten bámúlt maga elé.
– Értelek, de te nem akarsz megérteni engem. Én csak ismétlem: az
asszonyoknak nem hideg imádat, hanem forró szerelem kell. Bármilyen
múzsa is a nő, a míg a földön jár, nem tud meglenni enélkül… Ne vedd
rossz néven öregem, de –
– Az ördögbe is, hát mit akarsz voltaképp?
– Csak azt, barátom, hogy attól félek, modelled egyszer rá talál unni a
te hideg kultuszodra… Ha így folytatod, te magad kergeted bele…
– Mibe?
A jó barát kedvetlenül fordult el.
– A hűtlenségbe, – mormogta halkan s vállat vont.
A fiatal mester összerázkódott, de aztán hirtelen dühvel ragadta vállon
pajtását.
– Miket beszélsz össze? Megőrültél?
Barátja védekezve hátrált a fal felé.
– Hát már ennyire megy az apró kollegák irígysége, – folytatta
indulatosan, – hogy már a feleségem, – a művészetem becsületébe mertek
gázolni?
– Ne sértegess bennünket, Sándor! A javadat akarom, – régi barátod
vagyok.
– Az ilyen barát gazember! – ordította Sándor.
A másiknak arczába szökött a vér. Nem tudta tűrtőztetni magát.
– Hát te… te mi vagy? Egy szánalomra méltó… megcsalt férj!
– Mit mondasz? Mondd mégegyszer?
– Előbb te mondd meg: tudod-e, hol van a feleséged ebben a perczben?
– Hol van?… – Sándor meglepetten szedte össze gondolatait. – Elment
egész napra, ki… falura. A nagynénjénél van.
– Igen? A világ azt mondja: – a szeretőjénél.
– Kinél?!
– Annál, – feleselt a kolléga gúnyosan, – a ki hideg esztétika helyett
forró csókkal csillapítja, – a ki nem kímélve imádja, hanem kiméletlenül
szereti. Nesze, ha épp tudni akarod!
– Hazudsz, hazudsz!
– Hát eredj és nézd meg, ha nem hiszed! Most – tulajdon ebben a perczben
öleli az az ember a feleségedet… sokkal közelebb, semmint te gondolnád!
Eredj, eredj, nézd meg!…
Sándor torkon ragadta barátját. Pillanatig halálos gyűlölettel néztek
egymásra. Egyszerre azonban arczához kapott s lerogyott a kanapéra.
– Mondd, hogy hazudsz!
– Igaz, a mit mondok, igaz!
Egy perczre csend lett. Ekkor aztán a jó barát is homlokához kapott, s
őszinte fájdalommal kiáltott föl:
– Bocsáss meg… jaj, mit tettem, mit tettem!